Megjelent az Egyházfórum 2007/6. számában
Bocskai István, Erdély és Magyarország fejedelme
Rendkívül kényes feladatot jelent, ha irodalomtörténész vállalkozik történeti mű megírására. Értékelésébe belejátszhatnak irodalmi, esztétikai szempontok is, így a történeti-társadalmi nézőpont elcsúszhat a korabeli művek értékelésének irányába. A személyiség értékelése helyébe az alkotás kerül.
Szabó András könyve szerencsés kivétel. Igaz ugyan, hogy említésre kerülnek a korszak irodalmának művei és idézetek Bocskai István leveleiből és naplójából, de ezek csak színesítik az elmondott szempontokat.
Minden történelmi személyiség meghatározó tényezője a származási hely és a család. A fontosabb a család, mert itt nő fel, és indítékait, vágyait, képességei nagy részét őseitől örököli. Így van ez Bocskai István esetében is. Érdekességnek számít, hogy a fejedelem családja leírásakor az oldalágakat is tárgyalja a szerző, kitér a testvérekre és azok házastársaira is. Nem csupán családleírást olvashatunk, hanem szó esik a politikai és a gazdasági kapcsolatokról is. Ahogy abban a korban jellemző volt, Bocskai István a gyermek- és serdülőkorát otthon, Kismarján töltötte. Ez a név az Árpád-korban emelt Szűz Mária templomtól származik. Ezután Bécsben, néha Prágában tartózkodott az udvarral együtt, és az asztalnoki tisztségig vitte. Pályája elején a Habsburg-házzal volt szövetségben. Magyarország és Erdély a 17. század elején kifáradt az állandó háborúskodásban. Ekkor a császári kormányzat úgy próbálta a kincstárat feltölteni, hogy hűtlenségi pereket kezdeményezett, és a perbe fogott főurak vagyonát elkobozta. Nőtt az elégedetlenség, ami a hajdúfelkelésben öltött testet. Az egyre jobban kiszélesedő harci cselekmények során számos vár megadta magát Bocskainak. Így történt, hogy Magyarország rendjei Szerencsen gyűltek össze, és egyhangú szavazattal Bocskai Istvánt Magyar- és Erdélyország fejedelmévé kiáltották ki. Ezután ezt a címet használta minden Habsburg-ellenes vezető (Thököly Imre, II. Rákóczi Ferenc).
Bocskait olyan időben választották fejedelemmé, amikor az országot az állandó harc és háború jellemezte. Nyugalomra és békére lett volna szükség, amit uralkodása végén meg is kísérelt, de nem rajta múlott, hogy ez csak kísérlet maradt.
Nagy érdeme ennek a könyvnek, hogy mentes minden felekezeti elfogultságtól, így mindenkinek ajánlható, akit érdekel Magyarország és Erdély történelme.
Kálvin Kiadó, Budapest, 2006.
Radnóti Róbert