Megjelent az Egyházfórum 2007/6. számában
A zsidók, keresztények és muszlimok szent helyének története
Jeremiás próféta a várost és templomát teljesen azonosítja a választott néppel. A Templom a zsidó nép jelentős részével együtt pusztult el. A római fővezér, Titus (Kr. u. 70-ben), meg akarta ugyan kímélni, de a harc hevessége miatt ez nem sikerülhetett. Leégett. A tragédia nagyságrendjét növelte, hogy a Templom nemcsak a zsidó vallást, hanem a szabadságvágyat és a nemzeti identitást is hordozta.
A Biblia a Királyok könyvében részletesen leírja a Templom építését és a hozzá szükséges anyagokat (1Kir 5,15 – 6,38). Az építkezés befejezésekor így szólt az Úr: „Izrael fiai közt fogok lakni, és nem hagyom el népemet, Izraelt” (1Kir 6,13). Salamon templomának leírása is megtalálható a Királyok könyvében (1Kir 7,21-51).
A harmadik templom építését Heródes Antipász kezdeményezte. Ezt a Templomot rombolták le Titus csapatai. A kereszténység szempontjából ez a Templom nagy jelentőségű. Itt mutatták be a gyermek Jézust, és itt hangzott el az Üdvözítő szájából ez a mondat: „Bontsátok le ezt a templomot, és harmadnapra felépítem” (Jn 2,19). „De ő saját teste templomáról beszélt. Amikor feltámadt a halálból tanítványai visszaemlékeztek ezekre a szavakra, s hittek az Írásnak és Jézus szavainak” (Jn 2,21-22). Ezek szerint a Templom hozzájárult egy krisztusi példabeszédhez, mint bizonyíték és érv.
A kereszténységben a Templom fogalma azonban átalakult és más értelmezést nyert: „A kereszténység számára a történelem és a Templom teológiája szorosan egybefonódik: egy meglehetősen paradox kettőségnek megfelelő állapotban. Egyrészről a keresztények a Templom lerombolását, …mint Isten büntetését egy olyan vallással szemben, mely nem fogadta el Jézust. Másrészt a keresztény hívők számára a Templom egy spirituális rendszer szimbóluma. Az új Templom alapvető elem a kereszténység számára, és újraalkotásának elképzelése alapvető keresztény tevékenység.”
Mohamed próféta Kr. u. 632-ben halt meg Medinában. Követőinek hadserege már Kr. u. 638-ban Jeruzsálem kapuinál állt. Jézust a muzulmánok is elismerik, mint prófétát. Ennek következtében a Jeruzsálemet elfoglaló Omár kalifa megengedte a keresztényeknek a szent helyeik szabad használatát. Al-Mukaddaszi X. századi muzulmán térképész Jeruzsálemet a „legfenségesebb városnak” nevezte. Eredetileg Mohamed az imát Jeruzsálem felé fordulva képzelte el, de a zsidókkal folytatott vita következtében végül is Mekka lett a megválasztott irány.
A Templomhegyen álló Sziklamecsetet Mohamed „éjszakai utazásának” emlékére építették, és sok felújítást ért meg. Tulajdonképpen versengeni akart a keresztények Szent Sír-templomával.
A keresztény uralkodók és a pápák régi vágya volt, hogy a Szentföldet a muzulmánoktól visszafoglalják. Ezért alakultak meg a keresztes hadak és szerzetesrendek. A keresztény uralom nem volt hosszú életű, még egy évszázadig se tartott.
Az építészek és a festők számtalan művet alkottak, amelyekben megpróbálták rekonstruálni vagy elképzelni a Templomot. Az Újkorban se szeri, se száma azoknak az útleírásoknak, amelyek az elképzelt Templomot vagy a Szentföldet írják le. A templom olyan hellyé vált, ahol az ember felfedezheti saját helyét a történelemben. Amit az utazó a Templom üres tükrében látott, az önmaga volt.
Lassan elkezdődtek a Templomhegy körül a régészeti kutatások. A régészet erőfeszítései a felszínre hozzák az eltemetett múltat. Schliemann kijelentése, hogy „most Agamennón szemébe fogok nézni!” csak annyiban bizonyult igaznak, hogy az elképzelt Trója nem az volt, amit ő kiásott, hanem mélyebb rétegekben volt található. A Templom mindvégig szimbólum volt és maradt; sokkal több, mint egy épület, s foglalkozni vele egyet jelent elmerülni az évszázadok történelmébe, gyökereinkbe.
(A világ csodái), Gold Book, Debrecen, 2006.
Radnóti Róbert