BESZÉLGETÉSEK JORGE BERGOGLIÓVAL
„Ferenc pápa megválasztása örömet és érdeklődést ébresztett nemcsak a hívők körében, de a jóakaratú emberek millióinak a lelkében is” (5. o.), írja Erdő Péter budapest-esztergomi érsek annak az interjúkötetnek az előszavában, amely eredetileg 2010-ben jelent meg Buenos Airesben1 anélkül, hogy különösebben felkeltette volna a nemzetközi média figyelmét. Bergoglio bíboros a konklávé idején sem került rivaldafénybe. Pápává választása után, azonban gyorsított tempóban fordították különböző nyelvekre a könyvet. Örvendetes, hogy magyarul is olvasható; s egyben sokatmondó, hogy erre a könyvre egyetlen hazai katolikus kiadó sem figyelt fel.
A kötetben Buenos Aires érseke szabadon és nyíltan beszél önmagáról az újságíróknak. Erdő Péter szerint az argentin egyházfő jellemzői: „egyszerűség és átható erő, dinamizmus és bízó ráhagyatkozás az isteni gondviselésre”, valamint „a város, a társadalom vagy az egész nyugati kultúrkör peremén élő emberek iránti szeretet és nyitottság” (5. o.). A budapest-esztergomi érsek által megfogalmazott öröm és érdeklődés mellé joggal lehet társítani a reményt. Emberek milliói reménykednek ugyanis abban, hogy az egyház képes lesz megújulni, hogy Ferenc pápával új szelek kezdenek el fújni a Vatikánban, és katasztrofális lenne a csalódottság és a kiábrándultság, amennyiben keservesen csalódniuk kellene.
Az eredetileg spanyolul megjelent kötet előszavát Abraham Skorka rabbi jegyzi. Ennek előzménye, hogy a rabbi 2006-ban megjelent könyvéhez Buenos Aires katolikus érseke írta az előszót. Mindez azonban „nem csupán kölcsönös udvariaskodás – írja Skorka –, hanem két barát mélységes párbeszédének őszinte, pontos tanúbizonysága, két baráté, akik számára Isten és a lelki távlatok mindenkiben meglévő keresése egy egész életet betöltő feladattá vált” (7-8. o.).
Az újságírók érdeklődését az keltette fel, hogy Jorge Mario Bergoglio a XVI. Benedeket megválasztó 2005-ös konklávén rendkívül jó eredménnyel szerepelt. Az érseket nem volt könnyű rávenni a beszélgetésekre, de végül kötélnek állt. Miről is beszélt? Lényegében mindenről, amiről kérdezték. Ellenben senki nem törekedett teljességre. Ezért az olvasónak sem szabad megfeledkeznie az újságírók figyelmeztető szavairól: „Nem törekedtünk rá, hogy kimerítően tárgyaljuk a szóba kerülő témákat. Csak ízelítőt kívántunk adni egy érzékeny, de egyszersmind határozott és éles elméjű ember nézeteiből, aki a világegyház kulcsfigurájává vált. Válaszaiból egy válságokkal küszködő ország, egy kihívásokkal teli egyház, és egy olyan társadalom képe bontakozik ki, amely sokszor öntudatlanul igyekszik oltani spirituális szomját. Férfiak és nők képe, akik az élet értelmét keresik, szeretetet adnának és kapnának, boldogságra vágynak. Bergoglio atya szavai arra hívnak, hogy mindig a legmagasabbra tekintsünk, amikor elgondolkodunk” (27. o.).
A kötet, műfajához híven, kronológiai sorrendben követi végig Jorge Mario Bergoglio életét, kezdve onnan, hogy édesapja családja 1929 januárjában megérkezett Buenos Airesbe. Az olvasó megismerheti az érsek gyermekkorát, fiatalságát, a papi hivatás felébredését és kibontakozását (amivel pl. édesanyja csak évek elteltével tudott megbarátkozni), a tanárt, a rendi elöljárót, a segédpüspököt, és végül az érseket; miközben természetesen feltárulkozik, hogy mit is gondol az élet, az egyház, a világ dolgairól. És ez képezi ennek a könyvnek a legnagyobb értékét!
Például: „Átkelni a türelem fázisán azt jelenti, hogy elfogadjuk: az élet szüntelen tanulási folyamat. Fiatalon azt hisszük, megváltoztathatjuk a világot, és ez nagyon jó. De aztán a keresésünk közben felfedezzük a türelem logikáját a saját életünkben és a másokéban. Átkelni a türelem fázisán annyi, mint tisztelni az időt, és hagyni, hogy kibontakozzon a mások élete (98. o.).
„Őszinte meggyőződésem, hogy a katolikus egyház mai alapfeladata nem az, hogy csökkentsen, netán eltöröljön bizonyos előírásokat, vagy ezt-azt megkönnyítsen, hanem hogy megkeresse az embereket a kapun kívül, és a nevükön tudja szólítani őket. (…) Az olyan egyház, amely csak a plébániai adminisztrációval foglalkozik, és befülled a saját közösségébe, ugyanúgy jár, mint a bezárkózó ember: testileg is, lelkileg is elsorvad. Leromlik, mint egy bezárt szoba, amelyet belep a doh és a penész. (…) Persze ha valaki kilép az utcára, vele is megtörténhet, ami bárkivel: hogy balesetet szenved. De ezerszer inkább legyen baleseti sérült az egyház, mint beteg” (108-109. o.).
Bergoglio arra a veszélyre is felhívja a figyelmet, hogy lassan-lassan a kérügma (vagyis az Ige hirdetésének) helyét teljes mértékben átveszi a moralizálás. „A moralizáláson belül pedig (…) a szexuális erkölcs a vezető téma – mondotta –, vagy bármi, aminek köze van a szexualitáshoz. Mit szabad, mit nem szabad? Vétkezünk, vagy nem vétkezünk? És közben megfeledkezünk az élő Krisztus kincséről, a Szentlélek szívünkben élő kincséről, a keresztényi élet lehetőségének kincséről, ami sokkal több, mint a szexualitás témája. Félretesszük hitünk tanításainak gazdagságát, titokzatosságát, és csak azzal foglalkozunk, hogy szervezzünk-e demonstrációt az óvszerhasználatot engedélyező törvénytervezet ellen” (129. o.).
Bergoglio nem kerüli meg a katonai diktatúra (1976–1983) idejét sem, beleértve a katolikus egyház és a saját maga felelősségét. Az azonban nyilvánvaló, hogy mindent a saját helyén kell kezelni. Az érsek világosan megkülönbözteti a megbánást követő megbocsátást, az igazságszolgáltatást és a jóvátételt. Álláspontja szerint mindenképpen szükséges, hogy az érintettek bocsánatot kérjenek. „Aki nem tud elnézést kérni – vallja –, az átgázol másokon, és úgy törtet a célja felé, hogy nem érdeklik a többiek, akik mintha nem is léteznének” (199. o.).
Bergogliót konkrétan két jezsuita pap (Orlando Yorio és Jálics Ferenc2) elhurcolásával hozták kapcsolatba, akiknek tartományfőnökként állítólag nem segített. Később a haditengerészet elengedte őket. A könyvből azonban az is kiderül, hogy a kérdés összetettebb. Az érsek nem mentegetőzik, csak elmeséli a történéseket. Az olvasó tehát kialakíthatja a maga véleményét. Annál is inkább, mivel megismerheti a fontos tisztségeket betöltött Alicia Oliveira bírónő vallomását és álláspontját is.
A Bergogliót ért vádak hátterében az áll, hogy 2003. május 25-én, Argentína nemzeti ünnepén, a főpapi mise szentbeszédében, és Néstor Kirchner elnök jelenlétében, az intoleranciára, a kirekesztésre és a mindentudás képzetére figyelmeztetve, a következőket mondotta: „a zsarnok örökébe lép az, aki a zsarnok és a gyilkos gyűlöletét és erőszakosságát utánozza” (22. o.). Kirchner elnök soha többé nem vett részt Bergoglio érsek által celebrált szentmisén!
Amennyiben valaki Ferenc pápa iránt érdeklődik, akkor mindenképpen ezzel a könyvvel kezdje az olvasást.3 És ezt a könyvet minden magyar katolikus papnak, valamint hitoktatónak, kötelezően el kellene olvasni; és átelmélkedni, mert nagyon sok mély gondolat van benne4! Ebből ugyanis Jorge Bergoglio, az ember és a pap, tárulkozik eléje.5 E nélkül semmit nem ért meg Ferenc pápából, aki eddigi ténykedésével világosan megmutatta: meg akar maradni annak az embernek és papnak, aki mindig is volt. Ezért pápaságát nem hivatalként, a hatalom csúcsaként, hanem szolgálatként fogja fel. Visszatér annak a Krisztus-hívő és Krisztust hirdető zsidó halásznak, Péternek, az örökségéhez, aki élete utolsó részét Rómában töltötte, és ahol a hagyomány szerint vértanúságot szenvedett.
Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest, 2013, 244 o.
JAKAB ATTILA
1 A könyv eredeti címe El Jesuita (A jezsuita) volt.
2 Tudtommal a jezsuitát egyetlen hazai sajtóorgánumnak sem sikerült érdemben szóra bírni. A Tanuljunk imádkozni és a Szemlélődő lelkigyakorlat c., magyarul is megjelent könyvei több kiadást értek meg.
3 Magyarul még olvasható: Andrea Tornielli, Ferenc pápa élete, eszméi, szavai, Szent István Társulat, Budapest, 2013; Simon Biallowons, Ferenc, az új pápa, Jel Kiadó, Budapest, 2013; Ferenc pápa / Jorge Mario Bergoglio, Nyitott ész, hívő szív, Új Ember, Budapest, 2013.
4 Pl. „A fájdalom önmagában nem erény, de erényes lehet a mód, ahogyan fogadjuk” (54. o.). „Ha csak elméleti megfontolások alapján akarunk nevelni, és nem törődünk azzal, hogy milyen fontos a személy, aki előttünk áll, fundamentalistákká válunk, ezzel pedig semmire se mennek a gyerekek. Ők ugyanis képtelenek befogadni az olyan tanítást, amelyet nem támaszt alá a megélt élet hitelessége és a személyesség” (88. o.). „Csak az összefogás kultúrája teszi lehetővé, hogy egy család vagy egy nép előbbre jusson” (159. o.). „Az erkölcs az emberi jóság virága: az ember vagy a társadalom jóságra való képességében gyökeredzik. Máskülönben moralizálássá, látszaterkölccsé válik, ami végső soron nem más, mint a kettős élet nagy képmutatása. Az erkölccsel önmagát maszkírozó személy legbelül híján van a jóságnak” (238. o.).
5 „Azokért a bűnökért és sérelmekért kérek bocsánatot – mondotta –, amelyek valóban megtörténtek. (…) Leginkább az fáj, hogy sokszor nem voltam elég megértő és kiegyensúlyozott. (…) El akarok jutni a könyörületességhez, a megértő jósághoz” (73. o.).