Megjelent az Egyházfórum 2006/3. számában
20 éves Egyházfórum ünnepi sorozatának 2006. áprilisi rendezvénye a „Nők a magyar egyházban és társadalomban” címet viselte. A beszélgetésnek négy meghívott vendége volt, ketten egyházi témában, ketten pedig társadalmi témában voltak érintettek. Bárdosy Éva a Szív folyóirat főszerkesztője a női papság problematikájáról beszélt a katolikus egyházban saját érintettsége kapcsán. Brebovszkyné Pintér Márta az evangélikus női misszió osztályvezetője a női ordináció történetéről a magyar evangélikus egyházban tartott előadást. Fodor Éva szociológus, a CEU adjunktusa a magyar nők hátrányos helyzetét vázolta fel a munkaerőpiacon. Lénárt Borbála pszichopedagógus, a Női és Gyermekjogi Kutató Oktató Központ Alapítvány munkatársa a családon belüli erőszak problematikájáról beszélt.
A találkozóról a Népszabadság április 22.-ei száma „Nőknek csak álom a papi hivatás” címmel adott rövid összefoglalót. A cikk szerzője, Czene Gábor így értékelte a beszélgetést: „A nagy csinnadrattával beharangozott konferenciák gyakran unalomba fulladnak, míg a szerényebb, de jóval érdekesebb rendezvények méltatlanul csekély figyelmet kapnak. Utóbbi kategóriába sorolható az Egyházfórum című keresztény lap nemrégiben megtartott női vitaestje, ami lényegesen nagyobb közönséget érdemelt volna.”
Az alábbiakban egy Bárdosy Évával témája kapcsán készített interjút, majd Brebovszkyné Pintér Márta írását közöljük, amely a Lelkipásztor 2004/. számában jelent. Ezt követően Fodor Éva és Lénárt Borbála előadását ill. gondolatait foglaljuk össze. Az interjút és az összefoglalót Komáromi Marianna készítette.
Reményben élve
„Ki remélné azt, amit lát?” (Róm 8,24)
Bárdosy Éva azok közé a katolikusok közé tartozik, akik Istentől papi hivatást kaptak, de a katolikus egyház nőket sújtó tiltása miatt hivatásukat nemcsak hogy nem gyakorolhatták, de meg sem vallhatták. Évtizedek óta sulykolják beléjük, hogy hivatásukat illetően tévedésben vannak, mivel ők női mivoltukból kifolyólag nem kaphatnak papi hivatást. S ha mégis így érzik, így gondolják, környezetük ítélete szerint, akkor ezzel bűnt követnek el. Vajon Isten meghívása a papi hivatásra szabályozható-e jogi keretek által? Elméleti fejtegetések helyett álljon itt egy életút vallomása.
Vallásos családban nőttél fel, ami azt jelentette, hogy a hit gyakorlása számodra az élet természetes rendjéhez tartozott. Vonzódásod a lelki szolgálat iránt már egészen korán, kisgyermek korodban megmutatkozott, s ugyanakkor értek az első csalódások is. Hogyan élted meg hivatásod ébredését?
A családban meghatározó hitbeli hatások értek. Édesapám megalkuvás nélküli (vértanúsággal is számoló) és eleinte inkább konzervatív vallásosságot közvetített, édesanyánkból pedig az evangéliumi szabadság szelleme sugárzott (s valószínűleg ő ment volna bátrabban a kivégzésre is). Nagymamám minden vasárnap az utolsó volt, aki után bezárták a templomot, én pedig szívesen kitartottam vele a Jézus Szíve-szobor és a szentek szobrai előtt. A családban már nyolcévesen kezdtek afféle liturgikus felelősnek tekinteni. Rám bízták az otthoni ünnepek megszervezését, az öcsémet is én tanítottam meg ministrálni. Eközben óriási vágy ébredt bennem, hogy magam is ministráljak, de persze lány létemre be sem engedtek a sekrestyébe. Erre azóta is érzékeny vagyok.
Mikor tudatosult benned, hogy hivatásod a papságra szólít?
Tizenöt éves koromtól mély és éveken át tartó lelki kalandot élhettem át Isten kegyelméből. Hasonlóval csak Simone Weil leírásában találkoztam. Isten jelenléte betöltötte egész lényemet. S mivel ekkorra már sokszor tapasztaltam, hogy égető kérdéseimre emberektől nem igazán érkezik válasz, attól fogva Istennel osztottam meg őket. Harmadikos voltam, amikor a meghitt imabeszélgetés közben egyszer csak arra a következtetésre jutottam, hogy Isten örülne az én határozott válaszomnak, és igazán boldog én is csak akkor leszek, ha egészen elkötelezem magam az evangélium hirdetésére és a liturgikus szolgálatra. Megvizsgálva, hogy ezt a kettőt milyen életformában tudnám tenni, meghökkenve csodálkoztam rá, hogy hiszen ez a papság.
Közben éltem a középiskolások megszokott életét a Patrona Hungariae-ban. A szerzetestanárok gyanakodva figyeltek, s várták, hogy előbb-utóbb színt vallok. Én azonban a szerzetestanári pályára nem éreztem hivatást, pedig a politikai helyzet miatt erre lettek volna esélyeim. Ezért úgy fejeztem be a gimnáziumot, hogy nem jelentkeztem sem iskolanővérnek, sem a néhány föld alatti szerzet egyikébe se.
A megdöbbenés után próbáltam utánajárni, milyen bizonyítékai lehetnek az ilyen hivatásnak: sem képességeim, sem a motiváció hiánya nem lehetett volna akadálya egy szemináriumi felvételnek.
Hogyan alakult az életed az érettségi után?
A legszívesebben teológiát tanultam volna, de persze akkor világiak még a teológia közelébe sem kerülhettek. Jobb híján magyar–latin szakra jelentkeztem, amire viszont patronás múltam miatt nem vettek föl. Maradt tehát a fizikai munka, elmentem csapágyakat mosogatni. Az érettségi utáni évben, érdekes és inkább fényes lelkiállapotban, igyekeztem teljes szívvel a munkatársaim szolgálatára lenni, akiknek erre nagy szükségük is volt. Közöttük megélhettem a hivatásomat. El tudtam volna képzelni az életemet munkáspapként, és úgy már akár élethossziglan is szívesen mosogattam volna a csapágyakat. Persze közben mindig reménykedtem, hogy bejutok az egyetemre, de mikor rájöttem, hogy az egyetem zárva marad előttem, könnyebb munka után néztem. IBUSZ tisztviselő lettem, mert az utazási irodában korábban megszerzett lengyel tudásomat bőven bevethettem. Eközben kapcsolatba kerültem a Regnum Marianummal, ahol az egyik ifjúsági csoport tagja lettem. 1970-ben az utolsó regnumi per kapcsán nálunk is házkutatást tartottak. Kihallgattak, s a munkahelyemen kellemetlenségeim támadtak. Be akartak szervezni, hogy írjak jelentéseket, és akkor bármelyik egyetem megnyílhat előttem. A házkutatás során elvitték a személyes naplómat is, melyből kiderült hivatásom története, de azzal azért nem mertek kecsegtetni, hogy „elintézik” nekem a papságot is. A főiskolai diplomát magyar–könyvtár szakon végül sokkal később, már háromgyermekes anyaként, levelező tagozaton szereztem meg.
Kerested-e tudatosan az egyházi szolgálat lehetőségeit?
Igen, hiszen az akkori lelkiatyámmal többször megbeszéltem az egészet. Azokban az években zajlott a zsinat, izzott a levegő, pezsgett az élet, mi ujjongva hallgattuk a híreket, és mámorosan sokkal többet is elképzeltünk annál, ami – számomra csigalassúsággal – elkezdett megvalósulni. A gyóntatóm el tudta képzelni, hogy talán e tekintetben is nagy változások lesznek, belőlem pedig kinézte, hogy képes vagyok az effajta úttörő munkára. Kitaposni az utat másoknak is, még ha bozótvágó késsel kell is araszolni a dzsungelben. Bátorított, hogy döngessem csak a zárt kapukat, és ragadjak meg minden lehetőséget, ami csak adódik. Nagyon kevés adódott, s az életutam előbb a házasságba vezetett.
Majd jó pár évvel később, 1994–96 között volt az életemben egy fölfelé ívelő szakasz. Ekkor voltam az Onkológiai Intézet betegeinek katolikus lelkigondozója. Egészen addig, míg a jelenlegi kórházlelkész át nem vette azt a területet, többek között azzal a céllal, hogy onnan is kizárja a nőket. Minden vasárnap tartottam ott istentiszteletet, vagy ha ott épp nem, akkor az előző szombaton még két-három kórházban tettem ugyanezt. Ez rendszeres felkészülést igényelt, hiszen nagyon nem volt mindegy, mivel állok oda a súlyos betegek elé, akik közül nem egy épp válságos helyzetben csatázott az Istennel. Néha el sem akartam hinni, hogy tényleg én csinálom ezt. Egyszer beszéltem erről a munkáról az egyik teológiai tanárunkkal, akiből püspök lett. Nagyon őszintén mondta ki akkor: Én be sem merném tenni a lábam ilyen betegek közé.
A párválasztást, családalapítást hogyan befolyásolta hivatásod története?
A Regnumban találkoztam néhány olyan fiúval, akikkel már el tudtam volna képzelni az életem. Addig a házasság gondolata csak elvi kérdés volt számomra, mert egyáltalán nem ismertem olyat, akire hivatásom titkát rábízhattam volna. Közben be kellett látnom, hogy pap nem lesz belőlem. És egyetlen hazai szerzetesrendben sem tűrnének meg, ha megtudnák, hogy hivatásom más irányú. Aztán egy mulatságon nemsokára megismerkedtem egy fiúval. Már kölcsönös volt a szerelem, amikor beavattam őt a titkomba, és amit akkor mondott (Istenre sose leszek féltékeny), abban harmincöt éve következetesen kitart. Isten rajta keresztül gondoskodott rólam. Olyan volt számomra, mintha külön erre a feladatra képezte volna ki: mindenestül elfogadott, minden munkámban, kétségemben, keserűségemben támogatott. Elviselte például, hogy egy jó és viszonylag jól fizető állást otthagytam, mert azt reméltem, az új munkahelyen sokkal közelebb lehetek a hivatásomhoz. Kétségek idején hivatásomnak és Isten akaratának legmeggyőzőbb tanúsága számomra maga a férjem lett.
Hogyan tudtad összeegyeztetni hivatásodat a családi élettel?
Nemcsak a férjemtől, hanem a gyerekektől is minden támogatást megkaptam. Kiskorukban persze ők voltak az elsők, és akkoriban egyedüliek is, akiknek „hirdettem az evangéliumot”. Ahogy növekedtek, kezdett kicsit kinyílni előttem is néhány lehetőség: munka a kiscsoportban, plakátok készítése, az aktív liturgikus részvétel kidolgozása az egyházközség gyakorlatában, hitoktatás, kántorkodás, majd hirtelen a kórház-pasztoráció részeként igeliturgia végzése lelkipásztori kisegítőként, a betegágyaknál végzett lelkigondozás és hasonlók. A gyerekeket akkoriban már szintén beavattuk, és megdöbbenve tapasztaltam, hogy én leginkább a saját hazámban vagyok próféta. A gyerekek büszkék voltak rám, és nagyon megértették vonzódásomat a papi munkához. Semmiféle összeegyeztetési nehézségem nem volt.
Kértél-e segítséget a vívódásod során?
Többször és többektől. A „segítők” egyik típusát sablonosan így tudnám leírni: először mindig izgalmasnak találták a helyzetemet. Hamarosan azonban azzal kísérleteztek, hogy bebizonyítsák: tévedésben vagyok. Ez a szakasz elég sokáig tartott, és amikor be kellett látniuk, hogy meggyőzésemre irányuló fáradozásuk reménytelen, ráadásul velem időnként mégis azonosulva ők is konfliktusba kerülnek a hivatalos állásponttal, hirtelen módszert váltottak. Ez abban állt, hogy türelmük fogytán nagyon megkínoztak, mert én megpróbáltam komolyan venni őket. Kaptam persze sok valódi segítséget is, amiért nagyon nagy hálával tartozom. Az viszont a mi egyházi struktúránkból szükségszerűen következik, hogy egy-egy vágyott feladathoz kizárólag papok segítségével juthattam hozzá. És emiatt hálával tartozom még a „rosszul segítőknek” is.
Mikor lett világos számodra, hogy míg hivatásod Istentől van, addig a tiltás az egyháztól származik?
Amikor fölidéztem, hogy milyen választ kaptam egy nyolcéveskori kérdésemre. „Miért nem szabad a lányoknak ministrálni?” – „Azért, mert nem tudnák megállni, hogy ne az övék legyen az utolsó szó a Kyrie eleison-ban.” Ebből az értelmetlen és megalázó válaszból világos lett, hogy ha ennél „jobb” válasz nincs, akkor sem erre, sem az ezzel összefüggő másik tilalomra sincs igazi – érthető, elfogadható, józan – magyarázat. A hatvanas évek végétől kezdve tanulmányoztam a feminista teológiát, mely ez irányú meggyőződésemben csak megerősíteni tudott: a női papság tilalmára nincs teológiailag elfogadható és megalapozható magyarázat. Azok a cikkek és tanulmányok olyan világosak voltak, mint a nap. Érthetetlen volt számomra, hogy az illetékes egyházi vezetők miért nem látják ezt be. S ha mégsem, akkor erre csak olyan okuk lehet, ami nehezen fér össze az igazságossággal.
Reménykedtél-e, hogy az egyházban e téren kedvező változások történnek?
Persze. Állandóan figyeltem az eseményeket. Hallottam hírét Ludmila Javorovának és társnőinek, s ez nagy izgalomba hozott. Jöttek a hírek az anglikán nőkről, az ókatolikus egyházról. Akkoriban már más volt a lelkivezetőm, és ő mindezt tragédiának tartotta. A reményt a saját életemre vonatkozóan akkor adtam föl, amikor 1994 pünkösdjén kijött a Sacerdotalis ordinatio, novemberben meg fölvették a hitletéteménybe is, hogy az egyház nem érzi magát fölhatalmazva a nők pappá szentelésére. A legnagyobb bajom ezekkel éppen ez: abból a célból íródtak, hogy minden reménytől megfosszák a reményben élőket.
Hogyan tudtad megvívni a mindennapokban a harcot az értelmetlenséggel? Nem gondoltál arra, hogy feladod, hogy hátat fordítasz?
Nem, erre sosem gondoltam. Én az egyház része vagyok. Isten éppen azt várja tőlem, hogy katolikusként, hívőként tartsak ki hűségesen amellett, amit akaratának ismertem föl. Sokan elvárták volna, hogy elfogadjam az egyház álláspontját, ami 1994 óta egyértelműen tiltó. Ezt viszont tényleg csak a hitem árán tudnám megtenni, és az olyan ár, amit nem engedhetek meg magamnak. Nekem is csak egy életem, egy üdvösségem, egy Istenem van.
Hogyan élted meg, amikor az anglikán és az ókatolikus egyházban nőket szenteltek pappá?
Az ókatolikusokról szinte semmit sem tudok, csak hogy ők is ügyeltek az apostoli szukcesszióra a papszentelések alkalmával. Az anglikán női papoknak örültem, és azóta is jól esik az Interneten, itt-ott stólában szolgálatot teljesítő nőket látni. Olvastam a nehézségeikről is, az újra meg újra feltörő ellenkezésekről, a háttérbe szorításokról, amelyek világszerte jellemzőek a protestáns egyházak ordinált női lelkészeire is. Úgy vélem, még ők is egy hosszabb út elején járnak csak, és mi is ráléphetünk arra az útra, amint Isten is úgy akarja.
2002-ben, egy Passau és Linz között közlekedő dunai hajón, 7 nőt szentelt katolikus papnővé egy katolikus püspök. Ezt követően, 2003-ban, Spanyolországban szenteltek 1 nőt, 2005 júliusában pedig Lyonban 1-et, három héttel később Kanadában 4-et. Mi a véleményed erről?
Elismerem a bátorságukat mind a püspöknek, mind a pappá szentelt nőknek, de én nem tudnék így örülni a papságomnak. Nekem szükségem van arra, hogy valamire szenteljenek, tehát olyan emberek szolgálatára, akik legitim módon pappá szenteltekre vágyakoznak. És már nagyon elegük van az állandóan ide-oda száguldozó papjukból, akit soha nem találnak meg, amikor szükségük lenne rá. A betegek, akikhez odamentem, első pillantásra talán meglepődtek, de mikor megtudták, hogy a püspök engedélyével felruházva mentem hozzájuk, attól fogva nagyon kevés fenntartás maradt, és csak néhányban közülük. Vagyis az embereknek egészen legitim lelkipásztorokra van szükségük, s akkor mindegy számukra, hogy férfi-e vagy nő. De egy haldoklótól vagy bárki mástól nem szabad elvárnom, hogy bizonytalanságban maradjon például abban a tekintetben, érvényes-e a szentség, amiben ez által a személy által részesült, vagy sem. És nem bírnám el a kiközösített állapotot magam sem. Nekem az is hivatásom, hogy egész életemmel előkészítsem, legjobb esetben kivárjam, amíg az egyház, amelyik érvénytelennek tekinti ezeket a szenteléseket, változtat az álláspontján.
Mit és hogyan tudnál többet adni, ha felszentelt papnő lennél?
Van egy kedves emlékem ezzel kapcsolatban. Szintén az egyik kórházban készülődtem igeliturgiára, és invitáltam a gyülekező betegeket. Volt ott egy fiatal asszony, akit külön is hívogatni kellett, nehezebben állt kötélnek, mint a többiek. Minden alkalommal változtak a körülmények. Akkor épp olyan helyzetben találtam magam, hogy egy nagyobb asztalt ültünk körül. A végén személyesen köszöntem el mindenkitől. Az elején húzódozó hölgy megint utoljára maradt, s végül azt mondta: Ha életemben csak egyszer is tapasztalhattam volna valami ilyet egy templomban, engem ki sem lehetne onnan verni! Vagyis ha pap lehetnék, megpróbálnám a templomokban is bevezetni azt a stílust, amitől ez a beteg asszony annyival jobban érezte magát az igeliturgia közben.
Amellett sokkal hatékonyabban szolgálhatnám ki a haldoklókat, de szívesebben beszélek arról, mennyire vágyom arra, hogy azt a szolgálatot, amit már (még?) végezhetek, azt szentségi kegyelemmel is megerősítve végezhessem, akár mint állandó diakónus.
Most hogyan telnek napjaid, hogyan gyakorlod hivatásodat?
Mióta a szerkesztői munkám révén kicsit belekóstoltam a katolikus „közéletbe”, és némi hírnévre is szert tettem botcsinálta feminista teológusként, kialakítottam egy elvet: nem megyek bele olyan nyilatkozatokba, amelyekre a „világi” sajtó nagyon vevő volna. A keresztény médiában viszont „nem fogom be pörös számat”, hanem mindig őszintén kimondom, amire lelkiismeretem sürget. A nők helyzete az egyházban katasztrofális, és ennél csak az a rosszabb, hogy a nők nagy részével sikerül elhitetni a média segítségével is, hogy alapjában véve minden rendben van. Nagyon hiányzik egyházunkban az őszinte, belülről jövő kritika. Ezt mint az egyház aktív tagja felelősséggel állítom. Ha viszont kiderül, hogy másoknak mégsem hiányzik igazán, akkor annak a következményeit is el kell viselnem.
Köszönöm a beszélgetést, és kívánom, hogy reményed beteljesedjen!