Megjelent az Egyházfórum 2007/3. számában
A szerző (VI.) I. Jakab munkásságáról írt doktori disszertációjának bővített változatát olvashatjuk ebben a kötetben. A többek között politikai teológiával is foglalkozó uralkodó VI. Jakab néven 1567 és 1625 között Skócia, míg I. Jakab néven 1603 és 1625 között Anglia és Írország királya volt. Ebből adódik a kétféle „számozás.” Jakab Anglia első Stuart uralkodójának számít. A trónon I. Erzsébetet követte, aki utód nélkül halt meg.
A téma több szempontból is érdekes, tanulságos lehet a történészek számára. Egyrészt I. Jakab személye és uralkodása, másrészt a király megítélése, historiográfiája is igen ellentmondásos. Jakab stílusa, fölényeskedései, kioktató modora, az uralkodói viselkedést sokszor fölrúgó megnyilvánulásai már saját korában sem tették népszerűvé, ami kihatott későbbi megítélésére is. A whig (vagyis a királyi önkényuralommal szemben a parlamentarizmust védelmező) történetírás súlyosan elmarasztaló felhanggal írt róla; elég csak utalnunk a személyével kapcsolatban rögzült, a „kereszténység legbölcsebb bolondja” elnevezésére. Ugyanakkor viszont mások pozitívan értékelték. Maurice Lee angol történész pl. úgy nyilatkozott róla, hogy „Jakab az egyik legképzettebb és intellektuálisan leginkább érdeklődő ember volt, aki valaha is trónra került”.
Radó Bálint szintézise egységbe foglalja az eltérő megállapításokat, és kontextuálisan sikeresen helyezi el ezt az igen sokféleképpen jellemzett uralkodót. Eredményesen és nagy kedvvel mutat rá a szakirodalom ellentmondásaira, korrigálja az esetleges tévedéseket, félreértéseket, olykor súlyos, alaptalan ítéleteket. E tekintetben a munka egésze markáns és meggyőző véleményt képvisel.
A könyvnek nem célja Jakab életrajzának részletesebb ismertetése, a szerző azonban jó érzékkel emeli ki a király életének jelentősebb állomásait és azokat az élményeket, motivációkat, melyek Jakab gondolkozását alapvetően befolyásolták. A későbbi király számára fiatalkorában meghatározóak voltak a skót nemesség gyilkos frakcióharcai; az, hogy négy egymást követő régens közül csak egy halt meg természetes halállal. Nagy jelentősége van annak is, hogy a humanista George Buchanan (1506–82) személyében olyan nevelőt kapott, aki a nép és az uralkodó közötti szerződéses hatalomelméletnek volt a képviselője. Buchanan a gyermek Jakab előtt folytonosan becsmérelte annak anyját, a később katolikus mártírként meghalt Máriát bálványimádó, kárhozatra való, pápista nőként emlegette. Mindezeket a pszichikai hatásokat tetten érhetjük a király műveiben és téziseiben. Jakab az uralkodóval szembeni mindenfajta erőszakot elutasított (szerinte még önkényuralom esetén is csak az imádságokat, a sírást, a könnyeket választhatják fegyverül az alattvalók). A gyermekkori élmények ismeretében érthetjük meg igazán, hogy miért írja fiának: „sose tűrd, hogy a királyi ősökről gonoszul szóljanak!”
A kötet bevezetője végigkíséri a historiográfiai előítéletek okait a XVII. századtól napjainkig. A szerző arra is rámutat, hogy az 1970-es évektől Jakabbal kapcsolatban már jóval árnyaltabb elemzések születtek. A róla kialakult elmarasztaló kép csupán a pazarló, túlköltekező politikája kapcsán nem módosult az idők során. Továbbá rajta ragadt az a címke, mely szerint abszolutista uralkodó volt. Radó Bálint ez utóbbit kívánja cáfolni, mégpedig az uralkodó politikai teológiai írásai segítségével. Jakab ugyanis kora egyik tehetséges tudósa volt, aki politikai nézeteit írásban tárta a nyilvánosság elé, és éppen ezeket a politikaelméletről szóló műveit hanyagolták el méltánytalanul az angol történetírásban.
I. Jakab intellektusa kétségtelenül „rászolgált arra”, hogy egy alapos, tudományos munka tárgyát képezze. Ezért is meglepő, hogy a Pécsi Tudományegyetem oktatója szentelt elsőként összefoglaló monográfiát az uralkodó írásainak. Az angol szakirodalom mindezidáig csak néhány bekezdés erejéig foglalkozott Jakab munkáival; némely esetben pedig egyenesen bagatellizálták politikaelméleti jelentőségét. A témában megjelent tanulmányok csupán egy-egy művet választottak elemzésük tárgyává, és ezek is általában polemikus viszonyban álltak egymással. Valószínűleg éppen a távolság teszi sikeressé és a korábbi részelemzéseknél objektívebbé ezt a munkát, hiszen a szerző az angliai historiográfiai prekoncepcióktól mentesen vizsgálja Jakab írásait.
Kissé patetikusan azt mondhatnám, hogy a szerző ezzel a kötettel a király testamentumát hajtja végre. Jakab ugyanis keményen bírálta azokat, akik csupán egy-egy részt elemeztek műveiből, és a teljes szövegösszefüggésből kiszakítva akarva-akaratlanul megváltoztatták a szöveg értelmét, félreértésekre adva okot politikai, teológiai meggyőződésével kapcsolatban. Jakab a jól ismert példát hozza fel ezekre, mondván, hogy hasonlatosak azokhoz, akik a 14. zsoltárból csak a Non est Deus szavakat citálják, de nem teszik hozzá a megelőzőket: Dixit insipiens in corde suo (Az esztelen ezt mondja szívében: Nincs Isten!).
Ahhoz, hogy a szerző Jakab abszolutizmusát cáfoló konklúzióját meggyőzővé tegye, részletesen ismerteti az abszolutista eszmerendszert, valamint az abszolutizmus fogalmának változásait és annak okait Ulpianustól (római jogtudós, meghalt Kr. u. 228-ban) napjainkig. Tisztáznia kellett azt a félreértést is, hogy a királyok isteni jogalapjának elmélete és a különböző abszolutista teóriák elengedhetetlen módon kapcsolódnak össze. (Bármely nagy is volt a kettő közötti korreláció a koraújkorban, a két eszmerendszer különböző eredetre vezethető vissza.)
Radó Bálint egyenként elemzi Jakab műveit, külön egységként kezelve az angliai uralkodása előtt és külön az ez idő alatt keletkezett írásokat. Még skót királyként a XVI. század legvégén alkotta meg „A Szabad Monarchiák Igaz Törvénye” és a „Basilikon Doron” (Királyi adomány) című műveit. Ez utóbbi valójában egy királytükör. Jakab ugyanis egy „kézikönyvet” készített a fia számára az uralkodás mikéntjéről. Jelentősek még a kötetben szintén elemzett, jezsuita teoretikusokkal folytatott vitairatok, illetve az angol uralkodóként elmondott parlamenti beszédei is. A szerző itt is felhívja a figyelmünket arra, hogy Jakab a parlamenti és az ún. csillagkamarai beszédeiben sem abszolutista, hiszen mindig hitet tett a parlament törvényhozó jogköre mellett, amelyet egyszerre tartott a törvényhozás helyének és bíróságnak.
Radó Bálint jó idegenvezetőként segíti olvasóit a narrációban tett utazás során. Megismertet bennünket Jakab terminológiájával, majd tematikusan elemzi, értékeli a műveket. Igyekszik minden esetben rámutatni Jakab megállapításainak forrásaira, azok eredetére (honnan és miért idéz), és – ami nem egyszerű – a lehetséges motivációira (akár pszichikai, akár más értelemben). Jakab jól ismerte a görög és a latin nyelvet, szívesen foglalkozott a Biblia szövegeinek fordításával. Politikaelméleti hitvallásának első alappillére maga a Szentírás volt, ezért számos helyen idézi azt. Ezeket a Szentírás-idézeteket Radó Bálint minden egyes esetben kielégítően értelmezi, elemzi.
A kötetet elolvasva igazolni látjuk, hogy I. Jakab politikaelmélete valóban megérdemelt egy ilyen minőségű és ilyen terjedelmű munkát. Radó Bálint logikusan megírt könyve nemcsak szakirodalomként érdekes a történészek számára, de elegáns és könnyed stílusban felvázolt filozófiatörténeti és történetelméleti fejtegetései miatt olvasmányként is bárki számára ajánlható.
Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskola – Egyháztörténeti Intézet, Pécs, 2005.
Gőzsy Zoltán