Megjelent az Egyházfórum 2005/2. számában
„Kezdetben az ‘ember’ fogalma magába foglalta a ‘szentség’ fogalmát is. És hogy ez az azonosság vagy egység mára eltűnt a világból, abban nagymértékben felelős a kultúra folyamatosságának megszakadása az emberi tudatban.”
A kereszténység új nézőpontot hozott a világra. Ahogy időszámításunk, úgy Vele kezdődött – nyugodtan elmondható – az a valóságos erkölcsi forradalom is, amely átalakította az erkölcsről, a jóról és a rosszról való gondolkodást. Nagyon nagy jelentőségű, hogy ez a könyv a Miatyánk legősibb formáival kezdődik. Ez valahogy kapcsolatot teremt az Ószövetség népével, mintha a folytattatást akarná sugallni. Az egész könyvön végig vonul valami összehasonlításra való készség, hiszen állandóan bővelkedik ószövetségi, buddhista és egyéb történetekben. Úgy érzem, hogy a keresztény vallás tükrében akarja megmutatni azt az állandó, és nem el múló hitet, amely az emberiség közös kincse, és amely nélkül nem lehet élni. Csak ott van vitám a szerzővel, amikor azt írja: „akkor ugyan nagyon magányos lesz, de nagyon erős.” Hiszen a kereszténység legbelsőbb lényege – úgy gondolom – az, hogy nem vagy egyedül.
Ahogy végig vezet minket az Újszövetség könyvein ez látszik Popper Péter írásából is, hiszen majdnem a fél világirodalmat felsorakoztatja az Újszövetség igazának bizonyítására. És ebben igaza is van, mert az elmúlt kétezer évben az irodalom és a művészetek nem tudták, de nem is akarták megkerülni az Újszövetségben elbeszélt történeteket. Amíg irodalom és költészet lesz a Földön, az Írás világító példája marad emberi mivoltunknak és a jóra való törekvésnek. Erénye ennek a könyvnek, hogy megmutatja: hit és tudás nem ellentétei egymásnak, hanem segítői, hiszen mindmáig dogma az a tétel, hogy Isten a teremtett világból megismerhető. Valahogy hiányzik a mai emberből az a feltétel nélküli hit, ami Szent Pált és a korai keresztényeket jellemezte. Ennek csak kicsiny mértékben történő visszaszerzése talán javíthatna a mai világ erkölcsi állapotán. Ehhez segít hozzá ez a könyv, mert legalább érdeklődést kelt. Elolvasása után sokakban felmerülhet a kérdés, és előveszik valamely bibliai könyvet.
Végezetül néhány rövid megjegyzés: az Apostolok cselekedeteiben szerepel a keresztényüldöző Saulus megtérése a damaszkuszi úton. Ennek leírásában olvasható a következő mondat: „nehéz neked az ösztön ellen rugóznod”. Az ösztön szó, az Etimológiai Szótár szerint, egyértelmű az ösztökével, amely hegyes vasrúd volt, és a lusta ökrök nógatására szolgált. Úgy sejtem, hogy az utóbbi jelentés a helytálló, mert Pál apostol korában az ösztön modern, XX. századi, Freud által felfedezett fogalma nyomokban sem létezett. Tehát olyan késztetést jelenthetett, vagy talán lelkiismeretfurdalást, amely az egyén számára megkerülhetetlen.
A magyar nyelvben az áldás szó finnugor eredetű, és a régi pogány hitvilágból származik, míg a latinban teljesen egyértelmű: benedixit azaz jót mondani, kívánni.
II. János Pál pápa amikor a római zsinagógában tett látogatást kijelentette: „A zsidók a mi idősebb testvéreink”. Ennek bizonyítására álljon itt a következő: A katolikus egyház hivatalos imája a Liturgia Horarum szombati záróimájának (Completorium) olvasmánya a Második Törvénykönyv legjellemzőbb része, és ami Raj Tamás szerint a zsidóság rövid foglalata: „Halld Izrael! Az Úr, a mi Istenünk az egyetlen Úr! Szeresd Uradat, Istenedet szíved, lelked mélyéből, minden erőddel! Ezeket a parancsokat, amelyeket ma szabok neked, őrizd meg szívedben és vésd gyermekeidnek az eszébe, beszélj róluk, amikor otthon tartózkodsz és amikor úton vagy, amikor lefekszel s amikor felkelsz.” Így kapcsolódik egymáshoz Ó- és Új-Szövetség, amelyek teljessé teszik és kiegészítik egymást.
Saxum Kiadó, Budapest, 2004.
Radnóti Róbert