Megjelent az Egyházfórum 2008/6. számában
2006. április 2-án indult útjára az ausztriai Sankt Pöltenben a „Plébánosi Kezdeményezés”. A mozgalom azért jött létre, hogy elősegítse az egyházközségekben zajló eleven életet, valamint hogy elejét vegye a plébániák bezárásának. „Célunk, hogy bátorítsuk a plébániákat, és megmutassuk, hogy az ott dolgozó plébánosok nem az ’Utánam a vízözön!’ jelmondata szerint élnek. Célunk, hogy új utakat keressünk – azért is, hogy megtarthassuk mindazt, ami régóta bevált”, írják a kezdeményezők. Az alábbiakban kezdeti Állásfoglalásukat, a Rómából érkezett választ és egy sajtójelentést közlünk. (A szerk.)
SÜRGETŐ AGGODALOMMAL
ÁLLÁSFOGLALÁS
Mi, lelkipásztorok sürgető aggodalommal és növekvő elégedetlenséggel figyeljük, miként kezelik mostanság a helyi egyházak és a világegyház felelős vezetői egyházunk nagy megoldatlan kérdéseit és problémáit: í
- hogyan vélekednek a plébániai közösségek jövőjéről, amelyeknek a papi hivatást választó személyek számának tartós visszaesése ellenére is meg kell maradniuk
[A plébánia a keresztény nőknek és férfiaknak a helyi közösségben való élete: ez a mindennapokban az egymáshoz való ragaszkodást és az egymás iránt tanúsított gondoskodást, az adott városnegyedben, illetve faluban stb. való együttélés közös formálását is jelenti. A plébániai lelkipásztorkodás lényegi része az emberekkel és az életükkel való kapcsolattartás. Ezért az idők során természetes módon kialakult, ám plébános nélkül maradt közösségek megtartása érdekében rövid időn belül meg kellene próbálkozni az egyházközség vezetésének olyan modelljeivel, melyek megbízott és a megfelelő hatáskörökkel felruházott világiak bevonásával működnek. Amennyiben az eddig önálló egyházközségekből új egységeket vagy plébániákat hoznak létre, ügyelni kell az áttekinthetőségre, valamint arra, hogy a plébánia lelkipásztori tevékenységben résztvevő papokra és világiakra eső munkaterhelés ésszerű és elviselhető legyen.]
- miként bánnak a valamennyi megkereszteltet megillető joggal és a valamennyiük részéről megnyilvánuló vágyakozással, hogy megünnepeljék az Eucharisztiát és részesüljenek a többi szentségben
[A megkeresztelteknek az Eucharisztia ünnepléséhez és az egyéb szentségekhez való joga fontosabb azoknál a feltételeknél, amelyekhez jelenleg a papi hivatal betöltését kötik. Ezért a püspököknek a világegyház szintjén vita tárgyává kellene tenni, hogy a házas és a hitben is példaadó megkereszteltek (viri probati und mulieres probatae) fölszentelhetők legyenek, valamint, hogy a papok szabadon megválaszthassák családi állapotukat.]
- miként bánnak valamennyi keresztény arra irányuló elhivatottságával, hogy közösen vállalják a felelősséget az egyház zarándokútjáért és közösen alakítsák azt
[Az a tény, hogy az egyházat tisztségviselői vezetik, még nem zárja ki, hogy a megkereszteltek és községeik osztozzanak az egyház életével és a jövőben járni kívánt útjával kapcsolatos felelősségben és döntésekben. Ezért szót emelünk azért, hogy az egyház valamennyi szintjén újra valóban közös döntéshozatalt legyen.]
- miként bánnak a válságba került bűnbánat szentségével
[A bűnbánat szentsége sokaknak idegenné vált egyrészt azért, mert csak a gyóntatószéki gyónásra szűkítik le, de másrészt az egyház és jó néhány gyóntató pap által vallott bizonyos erkölcsi felfogások miatt is. Az egyház felelős vezetőinek bátorítaniuk és támogatniuk kell egyre több közösség ama útkeresését, hogy rátaláljanak a megtérés és a megbékélés személyes és közösségi megünneplésének új formáira. Ezekben nem feltétlenül veszélyeztetik a bűnbánat szentségét.]
- miként bánnak az olyan lelkipásztori, valamint emberi problémákkal és az ezekkel összefonódó lelkiismereti konfliktusokkal, amelyeket a latin egyházban a jelenleg érvényes házasságjog vet fel
[Az egyházunkban jelenleg érvényes házasságjog irgalmatlanságának és ellentmondásosságának nem szabad tovább terhelni az egyes lelkipásztorok lelkiismeretét, valamint azon emberekét sem, akik egyházi házasságuk kudarcának őszinte feldolgozását követően, az egyházzal közösen kérik Isten áldását egy új partnerkapcsolatra, és közösségükben részt kívánnak venni az eucharisztikus vacsorán.]
- miként viszonyulnak az egy helyben toporgáshoz, amely a keresztény egyházak egységéért és a közös úrvacsoráért folytatott fáradozások terén tapasztalható.
[Negyven évvel azután, hogy a II. Vatikáni zsinat ösztönző lökést adott az ökumené ügyének, mit sem csökkent ama távolság, amely attól választ el minket, hogy valóra váljék a többi keresztény egyházzal közösen ünnepelt úrvacsora, – noha a bázis szintjén számos egyházközség tapasztalja meg az eleven összetartozást és együtt is működik az elszakadt egyházakkal. Elvárjuk püspökeinktől, hogy a világegyház szintjén erőteljesebben szorgalmazzák az úrvacsora-közösség visszaállítását a többi keresztény egyházzal.]
Az egyházközösségeinkért érzett felelősségtől, valamint a számos aggódó keresztény nővérünk és fivérünk iránti ragaszkodástól indíttatva szeretnénk hozzájárulni ahhoz, hogy őszintébben kezeljék ezeket a sürgős orvoslásra váró nehézségeket, és hogy végre elfogadható megoldásokra jussanak velük kapcsolatban.
Annak érdekében, hogy törekvéseinknek még több nyomatékot adjunk, azon vagyunk, hogy – egyházmegyénk határain túl is – felvegyük a kapcsolatot mindazokkal, akik osztoznak aggodalmainkban.
Minthogy nem kevesen vagyunk olyanok, kiknek a jelenlegi helyzet nehéz terhet jelent, ezért egymás támaszai kívánunk lenni a megfelelő lelkipásztori megoldások keresésének keserves útján.
Téged is meghívunk, légy Plébánosi Kezdeményezésünk tagja:
Helmut Schüller, plébános, Probstdorf
(elnök)
Hans Bensdorp, plébános, Bécs-Hetzendorf
(1. helyettes)
Udo Fischer, plébános, Paudorf-Göttweig
(2. helyettes)
Gerald Gump, plébános, Schwechat
(írnok)
Franz Ofenböck, Pfarrer von Hadersdorf
(helyettes írnok)
Franz Großhagauer, Pfarrer von Königstetten
(pénztáros)
Wolfgang Payrich, Pfarrer von Nussdorf u. Hollenburg
(helyettes pénztáros)
könyvvizsgálók:
Nikolaus Zvonarich, plébános, Bécs-Inzersdorf
Viktor Kurmanowytsch, görög katolikus plébános, Bécs, St. Barbara
VÁLASZ RÓMÁBÓL
A Vatikánból, 2008. május 9.-én
Eminenciád!
Főtisztelendő/mélyen tisztelt Bíboros úr!
A Szentatya 2007. szeptemberi mariazelli zarándoklata keretében Ön átadott XVI. Benedek pápának egy írást, amelyben az úgynevezett „Plébánosi Kezdeményezés” vezetősége fordul a pápához.
Az említett levélben található megfontolásokat, javaslatokat és követelményeket, noha azok kellőképp ismertek, figyelmes véleményezésnek vetettük alá az elmúlt hónapokban. A mellékletben küldök Önnek néhány megjegyzést a Szentszék részéről a szóban forgó témákhoz, azzal a tiszteletteljes kéréssel, hogy bécsi érseki minőségében, valamint úgy is, mint az Osztrák Püspöki Konferencia elnöke, juttassa el azokat a „Plébánosi Kezdeményezés” illetékeseinek.
Legkiválóbb nagyrabecsülésem jelével, odaadó híve az Úrban
Tarcisio Bertone bíboros,
Őszentsége államtitkára
Melléklet: Megjegyzések a „Plébánosi Kezdeményezés” iratához
__________________________________________________________
Őeminenciája, Főtisztelendő Christoph Schönborn OP Bíboros Úr
Bécsi Érsek és az Osztrák Püspöki Konferencia Elnöke részére
Rotenturmstraße 2
A-1010 Bécs
MEGJEGYZÉSEK A „PLÉBÁNOSI KEZDEMÉNYEZÉS” IRATÁHOZ
A Szentatyának, XVI. Benedek pápának 2007 szeptemberében Mariazellbe tett zarándokútja alkalmából Őeminenciája Dr. Christoph Schönborn bíboros OP átadott egy iratot, melyet az ausztriai úgynevezett „Plébánosi Kezdeményezés” elnöksége intézett XVI. Benedek pápához. Ebben az iratban különféle megfontolásokat és óhajokat adnak elő a lelkipásztorkodással kapcsolatban.
Bevezetőül meg kell jegyeznünk, hogy a lehetséges lelkipásztori intézkedéseknek túlnyomó része, amelyek a plébániai lelkipásztorkodás előmozdítását szolgálják, a helyi püspökök felelősségi körébe esik. Az ő feladatuk, hogy egységben a pápával és a világegyházzal, legközelebbi munkatársaikkal, a papokkal és diakónusokkal, valamint elkötelezett világiakkal közösen alkalmas utakat keressenek és járjanak.
Hasonlóképpen, nyomban utalnunk kell a jelen dokumentumhoz csatolt mellékletre is: a Szentatya pápaságának kezdete óta több ízben felelt szabad beszéd formájában plébánosok és egyéb lelkipásztorok kérdéseire római egyházmegyéjében, Castel Gandolfóban és észak-olaszországi üdülőhelyein. Így a szóban forgó témák némelyikéhez közvetlenül a pápa szájából, német fordításban részletesebb válasz is rendelkezésre áll. Ezenfelül utalnunk kell a Kléruskongregáció A pap mint a plébániai közösség pásztora és vezetője című 2002 augusztus 4.-i instrukciójára (Az apostoli szentszék hirdetményei, című írások sorozatából 157. sz.). A személyes és közösségben végzett elmélyülés e szövegekben bizonyosan gazdagodást jelent a plébános személyes életében és szolgálatában.
Végtére is, ha jól meggondoljuk, a katolikus egyház Krisztusban gyökeredző és az egész földkerekséget felölelő közösség, úgyhogy lényegében minden egyes egyházmegye és minden egyes egyházközség az egyház világméretű és az évszázadokat összekötő egységéből él, amely különösen Péter utódjában és a püspöki kollégiumban jut kifejezésre. Az egyháznak a tanítással, a vezetéssel és a megszenteléssel végzett szolgálata Krisztus alapító akaratából eredően és a Szentlélek segítségének köszönhetően hatásos jele és eszköze a hívők Istennel és egymással alkotott közösségének. Ha szilárdan bízunk ebben az isteni üdvtervben, nem lehet, hogy a pásztori kihívásokra adott válasz valamiféle helyi külön utas megoldásban álljon. Az ilyesféle válasszal a hívők valamely közössége, vagy egyes régiók megsértenék azon egyházi közösséget, amely nekik is életet és erőt ad.
A felvetett témák egyenkénti tárgyalásánál, amelyeket a jobb megértés kedvéért felosztottunk és megszámoztunk, kellő rövidséggel csak a lényeges szempontokra mutatunk rá. Adott esetben javaslatokat is teszünk, melyeket a plébánosok és a laikusok a mindenkori körülményeknek megfelelően valósíthatnának meg lelkészi tevékenységük során.
1. Plébánia, pap/plébános, a szentségek kiszolgáltatása, a felelősség megosztása a laikusokkal a 2. Vatikáni zsinat szerint
A papok és plébánosok számának Ausztriában tapasztalható visszaesése szoros összefüggésben van a katolikusok, mindenekelőtt az úgynevezett „gyakorló katolikusok” számának csökkenésével, akik, egyebek között, a vasárnaponkénti szentmisén részt vesznek. Valószínű, hogy manapság Ausztriában az egy papra jutó „gyakorló katolikus” még kevesebb is, mint az elmúlt évszázadokban. Ha vetünk egy pillantást a történelembe, azt is láthatjuk még, hogy a plébániák határait újra és újra a lelkipásztorkodás mindenkori körülményeihez igazították hozzá. Új plébániák megalapítása, megszüntetése, összevonása, stb. nem számít rendkívüli dolognak. A megváltozott lelkipásztori helyzetre adott gyakori válaszok ezek, noha – miként minden változtatás – mindig kihívásokkal és nehézségekkel járnak.
A latin egyházban való pappá szentelés engedélyezési feltételeivel kapcsolatban legelőször is a következőket kell tisztáznunk.
A katolikus egyház határozottan kinyilvánította: nem rendelkezik az ahhoz szükséges teljhatalommal, hogy nőket szenteljen pappá (vö.: II. János Pál pápa Ordinatio sacerdotalis apostoli iratát). Az ezt célzó gondolatok tehát a dolog természeténél fogva az irrealitás területén mozognak, és lelkipásztori értelemben sem lehetnek gyümölcsözőek. Mindettől függetlenül az egyház mélységes hálával tekint azokra nőkre, akik megkeresztelésük és bérmálásuk által kapott hivatásuknál fogva, tanúságtételükkel és sokoldalú, elkötelezett tevékenységükkel felelős pozíciókban is komolyan gazdagítják az egyház életet.
A latin egyházban a papi cölibátus – Krisztus radikális követésének és az egyháznak való teljes önátadás megfelelő kifejezési formája gyanánt – teológiai szempontból más síkon helyezkedik el. A papi cölibátus azonban hivatkozhat Krisztus, és Krisztus meghívásának példájára, valamint egy olyan hagyományra, mely csaknem az apostoli időkbe nyúlik vissza. A 2. Vatikáni zsinat és az utóbbi pápák újra meg újra úgy emlékeztettek a papi cölibátusra, mint drága értékre, melyet továbbra is meg kell tartani. A „viri probati” felszentelését a legutóbbi püspöki szinóduson a püspökök többsége elutasította.
Ausztriában felvetődik a kérdés, miként lehet napjainkban és a jövőben előmozdítani és támogatni az eucharisztia- és szentségközpontú egyházközségeket. Ajánlatos, hogy vessünk egy pillantást a világegyháznak ama nem kevés régiójára, ahol a papok száma lényegesen alacsonyabb, mint Ausztriában, a plébániai közösségek nagysága viszont az ausztriaiaknak a többszöröse, és általában több faluból vagy városrészből állnak. Ezekben az esetekben többnyire úgy igyekeznek lehetővé tenni az áttekinthetőséget, hogy egy egyházközség vagy egy lelkipásztori térség határain belül több olyan egyházi központot is létrehoznak, ahol a hívők a hitoktatás, az ima és (hétköznapokon) az ige-istentiszteletek, valamint karitatív szolgálat révén közösen tudják kifejezni keresztény életüket. Mindebben döntő és felelős szerep jut a világiaknak, akik a mindenkori plébánossal közösen végzik a munkát. Vasárnaponként valamennyien összegyűlnek – amennyiben nem lehetetlenítik el ezt a nagy távolságok – az Eucharisztia megünneplésére, amelynek központi jelentőségét még azzal is kiemelik, hogy a hívők gyakran nagy távolságokat tesznek meg, hogy részt vehessenek a szentmisén, osztozhassanak megváltásunk titkában.
Ennek értelmében éppen az istentiszteletek látogatottságának visszaesése, valamint számos egyházközségben a plébánosokra háruló nagyobb terhelés miatt alighanem Ausztriában is fennáll a – részben – sürgető szükségessége és igénye annak, hogy a vasárnapi szentmisék számát, helyét és időpontjait a körülményekhez igazítsák. Ehhez sok meggyőzés szükséges a plébános részéről. Konkrétan pedig az Eucharisztia megünneplésének döntő és központi jelentősége kizárja azt, hogy egyes hívek vagy akár egész közösségek valós szükségszerűség nélkül, mintegy alternatívaként felajánlott ige-istentisztelet javára eltekintsenek a vasárnaponkénti szentmisén való részvételtől, mert hiszen „az egyház az eucharisztiából él” (II. János Pál, Ecclesia de Eucharistia).
2. A házasság szentsége és a szentségekhez való hozzájárulás az „elvált és újraházasodott hívők” esetén
Az egyháznak a szóban forgó tématerületről szóló tanítását az elmúlt években elsősorban a Familiaris consortio apostoli iratban, valamint egy fontos részletkérdést illetően a Hittani Kongregáció irata a katolikus egyház valamennyi püspökéhez a szentáldozás lehetőségéről az elvált és újraházasodott hívők esetében című dokumentumban fejtették ki. Alapelve, hogy a megkeresztelt keresztények közötti érvényes házasság olyan realitást alapoz meg, melynek további fennállása nem emberi akarattól vagy cselekvéstől függ, és amelyet az egyháznak még nehéz és fájdalmas helyzetekben is tiszteletben kell tartania. Krisztus tanítása és akarata alapján ugyanis valamely érvényes és beteljesített szentségi házasság felbonthatatlan. A keresztény házasságnak éppen ez a sérthetetlen mozzanata jelent olyan lelkipásztori kihívást, mellyel a papok és a plébánosok újra meg újra szembesülnek. A mellékletben a pápának papok kérdéseire ebben a témában adott több válaszát is megtalálják.
3. A bűnbánat/gyónás szentségének megújítása új formák révén
A bűnbánat szentségének a 2. Vatikáni zsinat utáni megújítása a keresztény bűnbánat formáinak sokrétűségét hangsúlyozza, és lehetőséget nyit arra, hogy a bűnbánat szentsége közösségi bűnbánati szertartás keretében is helyet kaphasson (vö.: A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1482). Mégis, „az egyes ember bűneinek teljes megvallása és feloldozása továbbra is a hívők Istennel és az egyházzal való kiengesztelődésének egyedüli rendes módja, amennyiben az ilyen gyónás valamely fizikai vagy erkölcsi ok folytán nem lehetetlen” (Ordo poenitantiae, 31). Ennek igen mélyre nyúló okai vannak. Krisztus cselekszik minden egyes szentségben. Ő az, aki minden egyes bűnöshöz személyesen fordul. „Fiam, bocsánatot nyertek bűneid.” (MK 2,5) Ő az orvos, aki minden beteghez egyenként fordul, akinek szüksége van rá (vö. Mk 2, 17), hogy meggyógyítsa őt. Ő az, aki minden beteget újra talpra állít, és újra beilleszt a testvéri közösségbe. Ilyenformán a személyes vallomás az Istennel és az egyházzal való kiengesztelődésének legjellemzőbb formája (KKE, 1484).
A megtérés és a megtérítés lényegüknél fogva rögös és tisztán emberi nézőpontból szemlélve gyakran igen kellemetlen utat jelentenek. Ám éppen önmagunknak eme legyőzése, az őszinteség és az alázat – amelyekre egy jó gyónáshoz szükség van – segít bennünket abban, hogy mélyebben megtapasztaljuk az Istennel és embertársainkkal való kiengesztelődés ajándékát. A plébánosban és az egyházközségben, különösen valamennyi elkötelezett hívőben felmerül a kérdés: mi a helye és értéke a bűnbánat szentségének a személyes életben és a lelkipásztori munka egészében? Vajon rendszeresen gyakorlom-e megkeresztelt keresztényként, különösen pedig papként a bűnbánat szentségét? Közösségként azon munkálkodunk-e, hogy lehetővé tegyük és megkönnyítsük mindezt? Vajon hasonló határozottsággal és igyekezettel tesszük-e ezt, mint számos egyéb ügyeinknél (templomfelújítás, plébániai ünnepség, az istentisztelet előkészítése, stb.). Ezzel összefüggésben igen örvendetesek az olyan kezdeményezések, melyek arra buzdítják a hívőket, hogy ezt az utat járják. Sikerrel teszik ezt például a Világifjúsági Találkozók alkalmával az úgynevezett „megbékélés éjszakáin”. Ugyanígy búcsújáráskor, a lelki beszélgetések és lelki vezetés lehetőségének felkínálásával, a gyónási alkalmak kihirdetésével, a gyónás előkészítésében nyújtott segítséggel, valamint a katekézis, a prédikáció és a bűnbánati istentiszteletek által stb. Bizonyosan az is igen nagy segítség volna, ha a plébániák, egyházmegyék és országok határain túl is információt cserélnének olyan sikeres kezdeményezésekről, melyek segítik a bűnbánati szentség megújítását és eredményes gyakorlását.
4. Ökumené
Az ökumenével kapcsolatban, amely XVI. Benedek pápának is komoly szívügye, a lényeges szempontokat legutóbb Az ökumenizmusról szóló alapelvek és normák végrehajtására szolgáló direktórium, valamint az Ut unum sint kezdetű enciklikában fejtették ki. A szívélyes ragaszkodás, az együttes imádság és a más felekezetek keresztényeivel való együttműködés értékes és döntő fontosságú lépések a teljes egységhez vezető úton. Pontosan azért, mert az Eucharisztia, miként a „Plébánosi Kezdeményezés” levelében említik, „maga a Krisztusban való egység jele”, ellentmondás volna azonban, hogyha a Krisztus eucharisztikus titkában való közös részvétellel olyan egység látszatát keltenénk, mely a hit és az egyházi közösség szintjén még nincs jelen. A pillanatnyilag létező elkülönülés valóságos és fájdalmas, és ellentmond Krisztus akaratának. Éppen ezért kell az egységhez vezető utat teljes következetességgel és teljes lelki mélységgel végigjárni, még akkor is, ha olykor csábítóbb a gyorsabb, ám felületesebb tempó. A kimondottan ökumenikus kezdeményezések mellett szükség van ehhez az eucharisztikus titok elmélyültebb megismerésére, valamint a katolikus hívők körében az úrvacsora méltó fogadásának lelkiismeretes előkészítésére.
A fenti megjegyzések csupán egyes szempontokat tudtak érinteni. Mégis remélhető, hogy a mellékelt és idézett szövegekkel együtt orientációt és bátorítást nyújtanak a „Plébánosi Kezdeményezés” tagjainak fontos lelkipásztori szolgálatukhoz, melyet egymással és helyi püspökeikkel együtt végeznek.
Melléklet: válogatás a Szentatya szövegeiből a „Plébánosi Kezdeményezés” által felhozott témák némelyikéhez
Pápai Államtitkárság
2008. május 9.
VISSZATÉRTEK RÓMÁBÓL A PLÉBÁNOSI KEZDEMÉNYEZÉS KÉPVISELŐI
A Plébánosi Kezdeményezés, amelyhez két esztendővel ezelőtti megalapítása óta az összes osztrák egyházmegyéből mintegy 300 pap csatlakozott, hat fős képviselője megbeszéléseket folytatott a Vatikánban azokról a törekvésekről, amelyekkel már tavaly (2007 – A szerk.) levélben fordultak a pápához.
Igaz, eleinte úgy látszott, hogy meghiúsulnak a Rómában folytatandó megbeszélések. A pápai államtitkárság az utolsó pillanatban megtiltotta a vatikáni illetékeseknek, hogy a Plébánosi Kezdeményezéssel megbeszéléseket folytassanak, és lemondatta a már egyeztetett időpontokat. Schönborn bíboros közbelépésére azonban a pápa elé vitték a kérdést, aki a Hittani Kongregációt bízta meg a beszélgetések lefolytatásával.
A Plébánosi Kezdeményezés hat képviselőjét, Helmut Schüller, P. Udo Fischer, Gerald Gump, P. Arno Jungreithmair, Viktor Kumanowytsch és Franz Ofenböck plébánosokat a Hittani Kongregáció titkára, Luis Ladaria érsek és egy munkatársa fogadta, miután a kongregáció prefektusa, William Levada bíboros egészségügyi okokból akadályoztatva volt.
A Plébánosi Kezdeményezés részéről a közismert paphiányra való tekintettel azt a kérdést vetették fel, lesznek-e, illetve maradnak-e áttekinthető templomi közösségek a jövőben is. Szóba hoztak továbbá – mindenekelőtt a plébánosi gyakorlat szemszögéből – olyan kérdéseket, mint a házas férfiak és nők pappá szentelése, az elvált, majd újraházasodott hívők helyzetének kezelése, a világiak erőteljesebb bevonása az egyház ügyeinek intézésébe, a bűnbánat szentségének továbbfejlesztése, valamint a keresztény egyházak közös úrvacsorája. Ladaria érsek olyan komoly, a lelkipásztorkodást mélyen érintő kérdéseknek nevezte a felvetett problémákat, melyekről a plébánosoknak továbbra is párbeszédet kell folytatniuk egymással, s együtt kell gondolkozniuk püspökeikkel. Megállapította, hogy egyedül a nők pappá szentelésének kérdésében született végérvényes döntés II. János Pál pápa által, ezért erről nem is kell tovább vitatkozni. A plébánosok rámutattak, hogy utóbbi kérdés az egyházon belül nem kevesek törekvése illetve óhaja, mellyel az egyház a jövőben is kénytelen lesz elmélyülten foglalkozni.
Összességében elmondható, hogy a vatikáni illetékesek igen figyelmesen meghallgatták a Plébánosi Kezdeményezés képviselői által előadottakat, és az általuk felhozott elképzelések egyikét sem utasították vissza. A Plébánosi Kezdeményezés úgy véli, a Hittani Kongregációval folytatott beszélgetés, valamint egyéb megbeszélések és találkozások révén bátorítást kapott, hogy még határozottabban járjon a megkezdett úton. A Plébánosi Kezdeményezés továbbra is hangot ad törekvéseinek, és szorgalmazni fogja, hogy az illetékes vatikáni helyeken több figyelemmel foglalkozzanak a helyi egyházak és azok egyházi közösségeinek problémáival. További lépéseket terveznek, hogy más országok hasonló kezdeményezéseit is összekapcsolják egymással.
2008. novemberében
HIMFY JÓZSEF FORDÍTÁSAI