A szabadgondolkodó Lengyel László és a bencés szerzetes Várszegi Asztrik húsz évvel ezelőtt megjelent Beszélgetőkönyvecskéje a hazai párbeszédtörténet kiemelkedő, történelmi eseménye volt, az egymástól tanulás egymás gondolataitól szempontjaitól megnyíló és megerősödő identitás dokumentuma. Ebben a beszélgetés-történetben Lengyel egyre otthonosabbá válik a szerzetesség-történetben és krisztológiában, Várszegi pedig a szabadgondolkodásban és a politikatudományban. Lengyel egyre inkább megbarátkozik a „misztika”, a „lázító liturgia” és a „forradalmár Krisztus”, Várszegi a „reformkommunista” és a „liberalizmus” kifejezésekkel. Hasonlóképpen mi is: olvasóik, beszélgetőtársaik.
Azóta sok minden történt: Rómában és Brüsszelben, Budapesten és Pannonhalmán. Rómában Ferenc pápa, aki működését nem áldás-osztással kezdi, hanem azzal, hogy fejet hajt a tömeg előtt, és imáikat, áldásukat kéri szolgálatára, Brüsszelben egy európai zsinat szükségességének felismerése,
Budapesten kormányváltások és -válságok, a párbeszédnek illiberális perbeszéddel való túlkiabálása, Pannonhalmán egy új vállalkozás: egy versenyképes gazdaság és versenyképes spiritualitás összekapcsolódása és az egyre kevesebb szabad szellemi vámterületek egyikének lehetősége és felelőssége.
Lengyel és Várszegi és velük együtt híveik (vagyis a párbeszéd hívei) máig párbeszédben maradtak. Ennek lehettek szem- és fültanúi a Lehet-e? fórumon szép számmal összegyűlt érdeklődők (a Deák téri egyházközség vendégeként), akik meggyőződhettek arról, hogy a szerzők húsz évvel ezelőtti megállapításai – beleértve az egyházkritikusakat is – máig érvényesek maradtak. A Beszélgetőkönyvecske azzal kezdődik, hogy „A párbeszéd egyenrangú felek párbeszéde. Egyikünk sem érezte annak szükségét, hogy a másikat kioktassa, megtérítse. Megérteni akartuk egymás szempontjait, rezdülését itt az ezredfordulón” (Lengyel). „Az egyháziak félnek a párbeszédtől, félnek attól, hogy valóságos kérdéseket tesznek föl nekik, és nem tudnak válaszolni. Egy egyszerű párbeszédből jutunk el oda, hogy a morális, egzisztenciális problémáink feltárulnak. Krisztusnál nincs erőszak” (Várszegi).
Máig aktuálisak maradtak a következő megállapítások: „A szabadság ránk köszöntött. Vannak esetek, amikor hívják az egyházat, mondjon véleményt. De vagy nem megy, vagy megy, de nem tudja, hogyan mondja, amit mondani kellene. Kiestünk történelmünkből, a világ más kérdéseket tesz föl, mint amire az egyház, papjaink felkészültek valamikor húszas-harmincas években. Bizony, ott maradtunk” (Várszegi). „A hagyományos nemzeti és keresztény ideológiának csak vallási törmelékei maradtak, melléjük két másik törmelékes ideológia került: a marxizmus, mely megérintette 45-48-ban a fényes szelek, majd a hatvanas években a 68-as nemzedéket, másrészt a kelet-európai amerikanizálódás” (Lengyel). „Ma ismét az univerzalizmus-globalizmus és a nemzeti törzsi dühök összeütközése folyik” (Lengyel). „A történelmi nyomorúság és a tradíció a kereszténységet és a nacionalitást úgy összehozta, összeforrasztotta, hogy a jelenlegi helyzetben szétválaszthatatlanok” (Várszegi). „Végül is azt gondolom, hogy a kereszténység sokkal több dinamitot tartalmaz, mint az, amit itt nagyon polgári módon megszelídített vagy lefojtott formában bemutatunk belőle” (Várszegi). „Próbálom összeegyeztetni a liberális közgazdász létemet azzal a szociális érzületemmel, hogy az ember a gyöngék mellé áll. Viszont erős kérdőjeleket látok, hogy mennyire érzi magára kötelezőnek az egyház a krisztusi, szegényeket és megszomorítottakat védelmező álláspontot” (Lengyel)? „Érzékeny keresztény lelkiismerettel nem lehet egészen nyugodtan járni ebben a világban. A kereszténység alapvetően nagyvonalú. Tekintettel van az egyes egyéniségre, a személyek adottságaira. A kereszténység igazában véve életstílus, életforma. Nagy lehetőség, mely azonban nem zárja ki a bűnt, az emberi törékenységet.” (Várszegi). „Kik fogják a konstantini, monarchikus, monologizáló egyházat demokratizálni? Kik fognak újítani? Néha a szerzetesrendek nekibuzdulnak, hogy megmozdítsák a nagy monstrumot, máskor a laikus kisközösségek” (Lengyel). „A mozdulás most a világiak oldaláról jön. Itt van az, hogy Isten lelkét nem lehet formákhoz kötni” (Várszegi). Mindezeket a mostani emlékező beszélgetésen mindketten kölcsönösen megerősítették, és amikor Lengyel László kijelentette, hogy a honi helyzet még csak rosszabbodott, Várszegi Asztrik nem cáfolta, csupán „és mégis” reménykedett.
Másnap az assisi vallásközi imanap mintájára a Vallásközi Párbeszéd Társaság és az ökumenikus Ordo Joculatorum Dei rendezésében nyolcadik alkalommal is létrejött kilenc világvallás és felekezet részvételével a vallásközi találkozó. Ennek előkészítésekor hívta föl fel figyelmemet krisnás barátom Francis X. Clooney jezsuita vallástudós, a komparatív teológia jelese Tanulhatnak-e egymástól a vallások? című könyvére, melyben ez olvasható: „A komparatív teológia művelői elsődlegesen nem azt vizsgálják, hogy melyik vallás az igaz, hanem az foglakoztatja őket, hogy a vallások közötti határt átlépve miként tehetnek szert új ismeretekre, oly módon, hogy saját hitük igazsága a másik hit fényében tárul fel. Ezután immár összetettebb útvonalat kijelölve, párbeszédet folytathatnak más teológusokkal az alapvető igazságokról, és megvitathatják, hogyan értelmezhetők ezek a komparatív tanulási folyamat fényében”. Ez pedig érvényes minden fajta párbeszédre, így arra is, amit a főapát utód Hortobágyi Cirill is rendületlenül folytat (mint azt minap hallhattuk tőle), hogy megvalósuljon ferencpápista álma: a misztikus, missziós és ökumenikus egyház, melynek mindhárom jellemzője igencsak párbeszédes. Nekünk pedig nem marad más – Ferenc pápa, Várszegi Asztrik, Lengyel László, Beer Miklós, Bibó István, Hortobágyi T. Cirill, Francis X. Clooney (és az őt ajánló Madhupati dász) tanítványaként -, mint rendületlenül párbeszédben maradni.
Kamarás István OJD