Megjelent az Egyházfórum 2005/1. számában
A reformációban nagy gondot fordítottak arra, hogy az egyházközségek, gyülekezetek vezetését mind nagyobb számban arra alkalmas világi hívek is elvállalják. Ezeket a híveket, akik tevékeny részt vállalnak a gyülekezet vezetésében presbitereknek nevezzük. Az a feladatuk, hogy lehetõvé tegyék a lelkipásztor minél gondtalanabb igehirdetését, hogy a kapott hívatásán kívül mással ne kelljen foglalkoznia. Így teljesen a küldetésének szentelheti magát. Bármilyen feladatra is vállalkozik a presbiter azt legjobb tudása szerint kell elvégeznie. Megérdemlik tehát a megemlékezést, mert munkájukkal a gyülekezetük fennmaradásához járultak hozzá.
Ez a megemlékezõ kötet mintegy történelmi arcképcsarnok is egyben: a magyar reformáció kezdeteitõl szinte napjainkig terjed.
A reformáció elterjedésével gyökerezett meg a nyomdai írásbeliség. A magyar nyelv kimûvelése és a nyomdák alapítása a reformáció feledhetetlen érdeme. Hallgassuk csak milyen szépen szól a zsoltár „vígre” magyarul: „Hogyha felindul az Isten, elkergettetnek minden Õ ellenségei”.
Ebben a korban a leggazdagabb fõurak is szerepet vállaltak a gyülekezetekben. Így kell megemlékezni arról is, hogy ezt a szerepet idõnként „nagyasszonyok”, fejedelmek hitvesei vagy gyermekei is vállalták. A fõkurátori tisztséget betöltõk között szép számmal akadtak a tudomány és a politikai élet jelesei. Ez a törekvés a jelen korban is folytatódik, hiszen a fõkurátorok, presbiterek sorában olyan neveket találunk, mint például Karácsony Sándor vagy Ádám Jenõ.
Mi ebbõl a tanulság? Minden keresztény egyháznak szabad és kell is a tevékenységét komolyan vevõ hívõ világiakra építenie, és nagy mértékben igénybe vennie azok gyülekezetépítõ szolgálatait. Tudomásul kellene végre venni azt a tényt, hogy Krisztus egyháza nemcsak klerikusokból áll, hiszen mindannyian hívõk, egyháziak és világiak, örök papságra vagyunk meghívva.
Kálvin Kiadó, Budapest, 2003.
Radnóti Róbert