Megjelent az Egyházfórum 2012/2. számában
A Mértékadó 44. számában megütötte szemünket a Hagyományközvetítés és pasztoráció című cikk állítása. (Sz. A.) Tundiillik a cikk kijelenti: „igencsak merész azt állítani, hogy ez is (mármint a szentmiseközvetítés) az evanglizáció egyik eszköze lehet”. A cikkírónak és mindenkinek, aki hasonlóképpen vélekedik, szeretném figyelmébe ajánlani: engedjük meg a Szentléleknek, hogy ott fújjon, ahol akar! Ezt az alapbeállítódást semmifajta önkényes korlátozás nem teheti érvénytelenné.
A cikk idézi a közszolgálati médiaszolgáltatás törvényét, és hogy ennek céljaként nem jelenik meg az, hogy szertartásokat kellene közvetíteni. A vallási közösségek médiával szemben támasztott igényei ugyanis nem kizárólag a szertartások közvetítését jelentik, de szertartások is részei a (bármilyen) vallásról szóló televíziós műsoroknak. A szentmise a katolikusok fontos, talán legfontosabb eseménye. Éppen ezért nem meglepő, hogy televíziótörténetileg korai időkre nyúlik vissza a szentmiseközvetítés gyakorlata, és a mai napig markánsan megjelenik a mise közvetítésének igénye a róla szóló vitáktól függetlenül. (Nyugati közszolgálati és kereskedelmi televíziókban heti rendszerességgel közvetítenek misét!)
Igen, még a szentmiseközvetítések is rendelkeznek evangelizációs hatással. II. János Pál pápa többször kijelentette, sőt, püspöki karunk Ad limina látogatásakor a pápa határozottan felszólította püspökeinket a tömegkommunikáció evangelizációs eszközként való használatára.
Pákozdi István atyával, aki az MKPK tv-referense volt a legutóbbi időkig, részt vettünk a szentmiseközvetítéssel foglalkozó európai munkabizottság munkájában. (Ha ez a munkabizottság tudta volna, hogy munkájukkal nem evangelizálnak, talán meg sem alakult volna.) 1997-ben Párizsban ennek az európai munkabizottságnak a témája a konszekráció bemutatása volt. Az általunk vitt görög katolikus szentliturgia-közvetítés konszekrációt bemutató részlete komoly elismerést kapott. A munkabizottság vezető teológusa összefoglalójában, mint jó példát említette. (Ezt Pákozdi atya meg is írta „Mucsony Párizsban” címmel az Új Emberben.)
Bizony lehetséges, hogy egyes nemhívő nézők sok mindent nem értenek a liturgiából, de vannak bizonyos előismereteik (láttak már templomot, tudják, hogy vasárnap a hívők misére járnak stb.), tehát nagyjából felismerik a helyzetet. Ugyanakkor a képernyőn látott képek ettől függetlenül lehetnek rájuk hatással. (Pl. sokan vannak a templomban, emberek elmélyülten imádkoznak, a pap prédikációját hallják stb.) A mise közvetítésének képei ugyanis nemcsak a liturgia kontextusában értelmezhetők (pl. békecsók).
Jómagam (Téglásy Ferenc) kétszer vettem részt Rómában, a Vatikán által szervezett továbbképzésen az Anselmianumban, amelyen a szentmiseközvetítés Katolikus Egyház által elfogadott formanyelvére oktattak minket. Az elmúlt több mint 20 évben körübelül 130 szentmisét közvetítettem, mindig abban a „tévtudatban”, hogy ezzel evangelizálunk. Tudjuk, hogy ez a cikkíró számára elképzelhetetlen, de néha konkrét visszajelzéseket kaptunk megtérésekről, bár tudjuk, hogy mi csak igen szerény eszközei voltunk a kegyelem közvetítésének. Jó néhány pap jelzett vissza, hogy az adott szentmiseközvetítésnek milyen hatása volt a plébánia és a település nagyobb közösségére. Volt olyan eset, hogy a szentmisét egymástól függetlenül néző házaspár tagjai abortuszról mondtak le.
Hogy a szentmiseközvetítés miért nem érvényes szentmiselátogatás, az nyilvánvaló, hisz a személyes találkozást az Úrral a legjobb közvetítés sem helyettesítheti. Nem számít (és nem is számíthat) misén való érvényes részvételnek a televíziós miseközvetítés megtekintése, de nem is ezért tartanak igényt rá a televízió műsorában a katolikusok, hanem többek közt az evangelizáció miatt. Meggyőződésünk, hogy téves (bár ezt sokan teszik) a miseközvetítésen elsődlegesen számonkérni a részvételt helyettesítő funkciót.
A miseközvetítést – főleg kezdeti korszakában – sok teológus több szempontból ellenezte, de érdemes Suhard érseknek, az első párizsi miseközvetítés főcelebránsának szentbeszédét felelevenítenünk. Ő nemcsak arról beszél, hogy a televíziós szentmise a betegeket és azokat a hívőket érheti el, akik nem tudnak misére menni, hanem a „szegény bűnösöket”, akik szomjaznak a kegyelemre, de nem mernek templomba jönni, és a nemhívőket. Mi más ez, ha nem az evangelizáció? Külön kiemeli Párizs akkori érseke, hogy a televíziós liturgia inkább azoknak szól, akik lelkileg vannak távol az egyháztól, nem pedig fizikailag. (Mosso, 1974)
1998-ban a Le Jour du Seigneur (francia egyházi műsor) munkatársai összehívták Párizsban a szentmiseközvetítés jubileumi ünnepségére a világ szentmiseközvetítő televíziósait, és ott bemutatták egy fotókiállítás keretében azt az első közvetítést, amelyet 1948-ban a Notre Dame-ból sugároztak. Érdekes fénykép jelent meg XII. Piusz pápáról, aki ezt a szentmiseközvetítést nézte a televízió képernyőjén. A téves sugalmazással szemben szerényen kérem, ne zárjuk el a Szentlélek elöli utat még a szentmiseközvetítéseknél sem.
Rögzült az a tévhit, hogy a szentmisét és annak közvetítését (és sajnos az egész katolikus vallást) sokszor csupán hagyományként kezelik. A tárgyalt cikk írója úgy próbál választ találni a szentmise közvetítésének miértjére, hogy két csoportra osztja a efféle közvetítéseket: míg az ünnepi misék protokolláris, nemzeti, és kulturális hagyományközvetítő funkciót teljesítenek elsősorban, addig az egyszerű vasárnapi misék pasztorális célúak.
A szentmiseközvetítéseket ebből a szempontból kategorizálni teljesen önkényes, mert a hagyomány, a liturgia, a művészet stb. mind részei a misének. A mise lényege azonban nem a hagyomány és nem is a protokoll, így a mise közvetítése sem az. Az ünnepi misének és az egyszerűbb vasárnapi misének is ugyanaz a lényege. Az említett cikkben megjelenik, hogy a nagy, ünnepi (Szent István-napi, pápa által celebrált éjféli) miséknek az lehet a „haszna”, hogy spirituális üzenetük széles körben, sok emberhez eljuthasson. Ezek szerint akkor mégis van olyan spirituális üzenete, aminek ha az a lényege, hogy széles körben eljusson emberekhez, akkor ez nem más, mint evangelizáció. A hagyomány azonban nemcsak segíthet a mise valódi üzenetének közvetítésében, hanem el is fedheti azt, ahogy ez érvényes a templomban található művészi értékekre is, vagy a hibákkal végzett liturgiára. A veszély éppen abban rejlik, hogy a világ az ünnepi misét a „kulturális érdekesség” kategóriájába akarja szorítani, a hit valódi üzenetét pedig lefejteni. A szentmise közvetítésnek csak velejárója az, hogy hagyományt közvetít. Sohasem felejtettük el a tv-közvetítésnél azt a ránk kötelező feladatot, hogy Krisztus szavát kell közvetítenünk, és nem az ebből fakadó szép hagyományt.
Sajnálatos módon az elmúlt több mint 20 évben, amióta léteznek egyházi műsorok a közszolgálati médiában, egyetlen fórumon sem esett szó sem a szentmise-közvetítésről, sem a televíziós és rádiós egyházi műsorokról elemző módon.
TÉGLÁSY FERENC – TÉGLÁSY MÁRK