Olvasói levelek 2013/1

Már nyár óta itt volt az íróasztalomon emlékeztetőként a 2012/2-es Egyházfórum száma, mivel szerettem volna a kapcsán visszajelezni. Közben megjött a 2012/3-as szám is. Mindkét szám hozza a már megszokott tartalmat, magas színvonalat. A 2012/2-es szám “Keresztény kurzus és a hívők” című cikk nagyon jó összefoglaló lett, jól mutatja a sokszínűséget. Ehhez a cikkhez, témához kapcsolódóan így a II. Vatikáni Zsinat 50. évfordulóján felidézhetjük a “Gaudium et spes” című konstitúciót (76. bekezdés): “Igaz ugyan, hogy a földi dolgok és amik az ember léthelyzetét tekintve e világot felülmúlják, szorosan egybefonódnak, és az Egyház maga is felhasználja az evilági dolgokat, amennyiben küldetése megköveteli. Reményét azonban nem veti a világi tekintélytől fölajánlott kiváltságokba; sőt le is fog mondani bizonyos törvényesen szerzett jogainak gyakorlásáról, mihelyt kiderül, hogy e jogoknak a gyakorlása miatt kétségbe vonható tanúságtétele őszintesége, vagy ha az új életkörülmények más rendezést követelnek. De mindig és mindenütt legyen meg az a joga, hogy igazi szabadságban hirdesse a hitet, előadhassa szociális tanítását, akadálytalanul teljesíthesse hivatását az emberek között, s erkölcsi szempontból ítéletet mondhasson a politikai rendre vonatkozó dolgokról is, amennyiben így követelik az emberi személy alapvető jogai vagy a lelkek üdvössége; s használhassa közben mindazokat az eszközöket – de csakis azokat –, melyek a különféle korokhoz és körülményekhez mérten összhangban vannak az evangéliummal és mindenki javával.”

Nem tudom látta-e az alábbi hírt: „Magyarország Kormánya az idei évben 1,2 milliárd forinttal támogatja tartományunkat, amelyet – reményeink szerint – az elkövetkező két évben is biztosít. A támogatás segítségével a tartomány likviditási nehézségei megszűnnek, és lehetőségünk nyílik arra is, hogy a folyamatban, illetve előkészítés alatt álló iskolafejlesztési terveinket és pályázatainkat megvalósíthassuk.” Jómagam tisztelem becsülöm a piaristákat, de azért ilyen típusú döntések mögött én transzparenciát szeretnék látni, egyúttal valamiféle versenysemlegességet.

D.H., Budapest

A hazai publicisztikákban ritkán fordul elő, hogy a kritikai megnyilvánulás ellenére kitapintható a kritikát gyakorló személy segíteni akaró szándéka. Mindkét politikai oldalon sokszor előítéletes, a másik, az ellentétes oldal hibáit fölnagyító szemlélettel lépten-nyomon találkozhatunk. Fekete János Orbán Viktorhoz címzett nyílt levele egészen különleges helyzetet foglal el a hazai publicisztikai irodalomban. Ezúttal egy sokat tapasztalt közíró szólal meg, aki ugyan nem rejti véka alá a kormányzati politikával kapcsolatos kétségeit, ámde nem az “ellendrukker” kárörvendésével teszi, hanem őszinte aggodalommal és együttérzéssel, szívből jövő segítő szándékkal. Hazájának jövőjét féltő gonddal szemlélő felelősséggel. Talán csak egy bizonyos kort már megélt író szólalhat meg ilyen elmélyült bölcsességgel. Figyelmeztető szavait nemcsak a generációkkal fiatalabb miniszterelnöknek, hanem minden közéleti szereplőnek komolyan át kellene gondolnia. Komolyan kellene vennünk azokat a veszélyeket, amelyeket a fiatalabb nemzedék talán nem is egészen képes a maga súlyában és jelentőségében értékelni, csak azok a hiteles gondolkodók, akik – mint Fekete János – holokauszt-túlélőként szólalnak meg, hogy felrázzák a világ olykor könnyen elnémuló lelkiismeretét. Talán csak azok, akik átéltek egy ilyen óriási tragédiát, képesek felülemelkedni a politika megosztottságon, hogy meghirdessék a nemzeti megbékélést.
Adja az Isten, hogy Fekete János még nagyon-nagyon sokáig megszólalhasson körünkben. Tanító, példamutató szavára mindannyiunknak szükségünk van, hogy eligazodhassunk hazánk és a világ egyre bonyolultabb útvesztőiben.

Giczy György, Budapest

Az elmúlt időszakban sokszor felmerült bennem, hogy mi keresni valóm van a katolikus egyházban. Nekem olyan az egész, mintha egy olyan vonat után futnék, mely nem áll meg nekem: hoztam egy bizonyos érettségi (vagy éretlenségi) helyzetemben egy döntést, melyet nem tudtam megtartani. Újraházasodtam, ennek következtében gyakorlatilag ki lettem taszítva az eucharisztikus közösségből. Ezzel a kitaszítással kapcsolatban sok érzés, gondolat merül fel bennem:
– hol a híres megbocsátás az egyházban?
– vajon eljuthatok-e Istenhez másképp is, mint a katolikus egyházon keresztül?
– kell-e nekem, hogy egy olyan közösség után szaladjak, melyben mindig is megbélyegzett leszek második és sikeres házasságom miatt?

S egyre jobban érzem: ex opere operato, ex cathedra ide vagy oda, az én utam nem a katolikus egyházban fog tovább vezetni.

Z.Cs., Budapest

Én úgy képzeltem, hogy talán a hitről lehetne többet beszélni, mert ésszel felérem, és elismerem, hogy nagy szükségem lenne rá, de nem vagyok képes úgy és abban hinni, amit gyermekkorom óta tanítanak nekem, és családom élni is képes eszerint. (Utóbbi fél mondatot is érdemes lenne elemezni, mert ma nem úgy látom az ő hitüket sem, ahogyan régen, és nekem nem szimpatikus az a kissé fanatikus „meggyőződés”, amit részükről tapasztalok.)
Nagyon jó lenne egy elfogulatlan ember, de hát rá is csak rázúdítanám az összes problémámat, nem biztos, hogy el lehetne bírni velük. Az is látszik, hogy a családban inkább csak problémát jelentek a bajaimmal. Hát igyekszem nem az agyukra menni. Rengeteg pap ismerősöm van, akikkel beszélni kellene, de valahogy nem tudom, honnan kezdjem. Csalódásban is volt már részem ilyen alkalommal.

L.R., Dunaújváros

Mint egyre távolabb élő magyar szemlélő bámulom következetes kitartásodat az időszerű témák fenntartásában. Gondolok itt elsősorban a zsinati friss levegőre, a múlt feldolgozására, de Székely Tibor mélybevágó sérelmére is egy nyugaton befutott egyháztörténésszel szemben, aki nem ismeri el nyíltan a tévedését, mert nem akarja blamálni magát a nagy nyilvánosság előtt. Neki is orvoslási lehetőséget biztosítasz. Hasonló véleményeket tükröznek az olvasói levelek, melyek lelkesen támogatják ez irányú törekvéseidet. Elismerően gratulálok mindehhez az új év kezdetén.

V.Sz., Hollandia