Gratulálni szeretnék merészség számba menő bátorságodhoz Fekete János második cikke kapcsán. Már az első (szenzációs) írás is felkeltheti az igazság útját keresők rendkívüli érdeklődését egy ismeretlen belső világ iránt, amelyet feltárni kezdesz. A legkritikusabb inkvizítorok előtt is megáll! A második cikk érthető folytatás, amely megvilágítja a vallomást tevő útkeresését és meglátásait olyan igazságok iránt, amelyet a mi paragrafusokba foglalt és páncélba öltöztetett tanaink nem nyitnak ki az embereknek. Félek, hogy az inkvizítorok nehezményezni fogják az igazságkeresés és -találás konkrét formáját és kereteit és a gyakorlatunkból hiányzó kegyelmi és emberi kapcsolatokat is feltáró út közösségének megnevezését… Mégis bízom abban, hogy értő fülekre és gondolkodókra talál az EF ezzel a bátorsággal.
Sz.T., Budapest
„csak ma délelőtt jutottam hozzá, hogy a legújabb Egyházfórumot kézbe vegyem – mert a színvonal miatt a szakadozott és csak felületes figyelmet lehetővé tévő idők nem voltak alkalmasak erre, hiszen mindig elmélyülést igényel a lap.
Csak az első írásig jutottam ma (Jézus személyiségfejlődése), de máris rendkívül gazdag lettem tőle. Nem tudom, ki ez az Aszalós János, de az Úr áldja meg őt ezért a gyönyörű hangvételű, nagyon igényes és mély gondolkodásról tanúságot tevő írásáért! Nagy hálával gondolok rá, hiszen pont úgy érzem most magam, mintha valamiféle fátylat lebbentettek volna fel egy mély és csodálatos titokról.
Ráadásul amit olvastam, majdnem minden részletében megegyezik azzal a képpel, amelyet én alkottam a mi Urunkról a Biblia olvasásakor és egyéni imában a Szentlélek Úristen segítségével. Valamint rímel azzal a képpel is, mely Barsi Balázs ferences atya tanításai nyomán rajzolódott ki a lelkemben Jézusról.
Köszönet ezért a csodálatos, finom hangvételű, higgadt és alázatos írásért!”
Gy.Gy.
Nagyon örülök ennek a folyóiratnak, ezért igyekszem szerény lehetőségeimhez mérten támogatni Önöket. Bár tudom, hogy mi, előfizetők soha nem fogjuk tudni kellően megbecsülni ennek a kollektívának a munkáját. Bátornak tartom Önöket, és nagyra becsülöm, hogy reményt adnak a hozzám hasonló hívőknek, hogy vannak még egyházunknak elkötelezett tagjai, akik nem hajlandók szolgálni semmilyen politikai hatalmat.
T.L., Budapest
Nem bírtam kommentár nélkül megállni. Bár Gyurcsány blogja Márfi levelére korrekt, tárgyszerű. Érdemes még a témában a jobbos Solymosi Frigyes gondolatainak elolvasása.
A Márfi-levél Bartus tálalásában az utóbbi idők legszomorúbb olvasmánya volt a számomra. Az evangélikus lelkész Donáth László azt feltételezte, hogy valakik rákényszerítették az érseket ennek megírására. Én nem hiszem. Az egészből ugyanaz a primitív, korlátolt butaság süt, mint néhány magyar püspök-társa (a győri, szeged-csanádi vagy fehérvári) megnyilatkozásaiból. A teljesen teológiamentes írást feltűnés nélkül elmondhatná valamelyik pártszóvivő is. Érdemes lenne, de úgy is hiábavaló, felhívni az érsek úrnak és a vele egyívásúaknak figyelmét a II. Vatikáni zsinat erre vonatkozó szövegeire: „A keresztény közösségek kialakításán munkálkodva a papok sohasem állhatnak valamilyen ideológiának vagy pártnak a szolgálatában…”
Szomorúságom másik oka az a mód, ahogy Bartus az egészet felvezeti; a Voltaire-idézet adja az alaphangot: Tiporjátok el a gyalázatost! Mindkét úr elfelejteni látszik, hogy volt közben a nagy francia forradalom is. Részben Voltaire szavainak hatására (és történelmi bűnök megtorlásaként is) papok ezreit végezték ki, börtönözték be vagy száműzték. VII. Pius pápának megmutatta Napóleon a fogságban elhunyt elődje patkányok által szétrágott földi maradványait. De ugyanennek a forradalomnak eredményeként kimondták az Egyház és Állam szétválasztását. Ez a világ demokratikus országaiban többé-kevésbé megvalósított vagy megvalósítandó norma lett. A két úr pedig semmit nem tanult. A hitviták korának hangnemében rontanak ellenségeiknek. Márfi és Bartus a Jó felkent harcosának tekinti magát a Rossz ellen vívott élet-halál harcban. Minden katolikus rossz (hazaáruló, összeesküvő, vatikáni ügynök) – mondja Bartus és neveket mond. Minden nemkatolikus náciból, kommunistából lett pénzimádó kapitalista – mondja Márfi és felsorol néhányat.
A történelmet lapozgatva az az érzésem támadt, hogy az emberiség egy kis része olyan figurákból áll, akiknek teljesen mindegy, hogy milyen ürüggyel, de találni kell, ha törik, ha szakad, leigázandó, megsemmisítendő ellenséget. Vitáik jelen esetben arról szólnak, hogy az ellenségeik gyilkosok, pedofilek, gátlástalan vagyonra és hatalomra törők, Vitáik stílusa már óvodáskorú gyerekeknél is fellelhető: sorolják a csoportjukba tartozó jókat, és rámutatnak a másik csoportban található rosszakra. A viták végén jön a főérvük, az argumentum baculi: Az én apukám meg rendőr…
Ez az embercsoport véleményem szerint egyetlen szörnyű betegségtől szenved: ők a fundamentalisták. Akár a Bibliát, akár a Koránt, akár a Kommunista Kiáltványt vagy a Mein Kampfot védik tűzzel-vassal a hitetlen, idegen szívű, idegen fajú többiektől, a nép ellenségeitől még akkor is, ha soraikban is jócskán fellelhető ezekből a megbélyegzettekből, vagy egykor maguk is közéjük tartoztak. Jó lenne, ha karanténba lehetne zárni őket, s kiosztani nekik mondjuk a futballisták szellemi elődeinek, a bizánci kocsihajtóknak kék és zöld ruháját, és utána hadd csépeljék egymást szóval, máglyával vagy baseballütővel. Sajnos azonban nincs módszer az elkülönítésükre. A jóérzésű emberek legfeljebb megpróbálhatják kirekeszteni őket a normális emberek úri kaszinójából.
Van remény a békés együttélésre, ha a különböző felfogásúak nem tartják az igazság kizárólagos birtokosainak magukat. Ha a párbeszéd olyan mintát követ, mint amire II. János Pál adott példát Magyarországon, ahol a kassai katolikus vértanúkra és a protestáns gályarabokra emlékezve mondta: Megbocsátunk. Bocsánatot kérünk. Nincs azonban esély a párbeszédre, ha a fudamentalisták által felheccelt emberek fizikai erőszakhoz folyamodnak…
L.L., Székesfehérvár