A mindenkori pápa kivételesen nagy, bonyolult struktúrájú intézményt vezet, ennek állapotát és működési mechanizmusait ismerve fogadja el a tisztséget. Nagyon tudtam örülni azoknak a szavaknak, amelyekkel Bergoglio bíboros a megválasztás perceiben átélt belső csendről és nyugalomról szólt. Biztosan voltak már törekvései püspöki, bíborosi stallumában is. Ezeket ismerhették és értékelhették mindazok, akik rá szavaztak, megalapozottabban, mint amennyire ezt én tehetném. Nekem mindenesetre olybá tűnik, hogy pápaként nem kezdett másra törekedni, mint korábban. Arra számítok, hogy jól fog sáfárkodni az őt megillető eszköztárral is, miközben – mertoni értelemben – egyszerű szándékkal lát hozzá olyan tennivalókhoz, amelyeket megörökölt, régóta ismer és elvégezhetőnek talál.
Hasonló helyzetben a tapasztalt (sikereket is, kudarcokat is megélt) vezetők általában nem kezdeményeznek drámai fordulatokat. Számolnak azzal, hogy egy bonyolult rendszerben az inercia (a tehetetlenség) nem fogyatékosság, hanem adottság. Hagyományok, eljárások, függelmek, habitusok szövevényében foganatosított megújító beavatkozások közben is kinn kell lennie a „nyitva tartunk” táblának. Nagy a jelentősége a mértékek és az arányok helyes megválasztásának. A katolikus egyház esetében talán van még egy fontos dolog. A megújulás kezdeményezése csak akkor szélesedhet fenntartható folyamattá, ha a szándékok evangéliumi tisztasága és a tettrekészség evangéliumi bátorsága minden szinten szinte minden érintettet magával ragad.
MELYIK SZINTEN MI MENNYI?
A kezdeményezésekhez való csatlakozás készsége hazai viszonylatban aligha jellemezhető általánosságban, sőt egyházmegyéken belül is lehetnek komoly különbségek. A kevésbé reformvágyó hívek és pásztoraik körében (Istennek hála, ők is sokan vannak) értékeket féltő aggodalmakat ébreszthet és megpróbáltatást jelent a nyilvánvaló hangsúlyváltás. Hát még egy lépésváltás …
Ma nem kell különösebb bátorság olyan megújulást ösztönző gondolatok kifejtéséhez, amelyek ötven évvel ezelőtt, a zsinat időszakában a kitárt ablakok allegórikus képéhez kapcsolódva széles körben hatottak. Ismerjük el, hogy egy évvel ezelőtt ezek jelentős része hazai viszonyaink között nem tűnt időszerűnek, és némelyikük ma annyira újnak tűnik, hogy csak a legöregebbek emlékeznek rájuk. Pedig folyamatosan jelen voltak, vannak és (hinném) lesznek a katolikus önértelmezésben és küldetéstudatban, de az idők sodrában a hétköznapok fenyegetései, kockázatai, félelmei belepik őket, mint hamu a parázst. Most is gyarlóságok, felkészületlenségek, becsvágyak és világi elköteleződések hálójában élünk meg olyasféle revelációkat, amelyekről tudomásunk van. Ahányan vagyunk, annyiféleképp történik meg ez bennünk, és még csak azt sem kell gondolnunk róla, hogy magyar sajátosság.
Sok jel mutat arra, hogy Ferenc pápa ezeknek az adottságoknak a tudatában mértékeket és arányokat megfontolva kezdeményez fontos lépéseket. Lehet kevesellni e lépések hosszát, számát, határozottságát. Azt azonban illő elismerni, hogy a legjobb szándékkal sürgető reformerek sem látják tisztán a gyors döntésekkel járó kockázatokat, következményeket, és – imáiktól eltekintve – nem nagyon tudnak osztozni a tempóválasztás személyes felelősségében. Úgy vélem, bölcs vezetői habitus tükröződik abban a kérdéslistában, amellyel a következő püspöki szinódus előkészítése megindult.
Ebből a perspektívából tekintve a reformoknak nincs alternatívájuk. Sikerre vannak ítélve, mert megvalósulásuk akadályai és veszélyei – szívesebben nevezném ezeket nehézségeknek és kockázatoknak – azonosak a halogatásukhoz fűzött vágyakkal és reményekkel. Ez utóbbiak nagy része ugyanis délibábos. Beteljesülésük ugyanúgy késik, mint a reformoké. Nem érdemes feltételezni, hogy a világ úgy változik meg kedvünkre, hogy mi magunk közben változatlanok maradhatunk. Azt gondolom, hogy az egyházi reformok iránya egyetlen történelmi korban sem lehet más, mint a visszaigazodás az időtlenül egyértelmű jézusi tanítás adott körülmények között lehetséges megéléséhez. Ferenc pápa ennek az igazodásnak tudhatja és akarhatja megmutatni az általa látott és jónak vélt útjait – nekem olybá tűnik, meg is teszi.
ÚTITÁRSAINK – ISTEN VÁNDORLÓ EMBERISÉGE
Biztosra veszem, hogy az egyik utat az általa pásztorolt egyház hétköznapi életében tapasztalt gondok szegélyezik. Hosszú a listája és gazdag az irodalma ezeknek a gondoknak, kezelésük, oldásuk a tennivaló. Hadd tartozzam azok közé, akik türelemmel remélik, hogy a püspöki szinódus ugyanolyan bátorsággal ad majd evangéliumi válaszokat az elé kerülő kérdésekre, mint amilyennel ezeket Ferenc pápa feltette.
Isten vándorló népe számára fontosak azok a pápai kezdeményezések, amelyek a nem hívő útitársakkal – nemzetektől kertszomszédig terjedően változatos környezetekben – kialakuló kapcsolatokra irányulnak. Tény, hogy ezekben a kölcsönhatásokban a katolikus életvitel vonzereje elmarad attól, ami az evangéliumi üzenet tisztasága és fénye ismeretében várható lenne. Nem hárítanék ezért minden felelősséget azokra, akik az életüket egyházi instrukciók nélkül rendezik el; a mai katolikus hívők is bukkanhatnak feladatra. Ferenc pápa megnyilatkozásaiból könnyen kikövetkeztethető néhány terület, ahol ő szükségét látja, hogy a híveket és különféle szinten szerveződő egyházi közösségeiket saját tágabb környezetükben találékonyabb, bátrabb és őszintébb együttműködésre buzdítsa.
A közeljövő mutatja majd meg, hogy a buzdítás (amely természete szerint csak katolikus lehet) találkozik-e a hívők térben és időben lokális tettrekészségével. Kérdés, hogy az északi félteke jómódban élő keresztényei képesek-e a megszokottnál kreatívabban értelmezni a szegénység mibenlétét, és ha igen, vállalnak-e ebből következő áldozatokat. Kérdés, hogy a nemzettudat és a katolicitás két, egymással szemben ki nem játszható kulcsszava lesz-e a globális versengésben minél jobb pozíciókért küzdő társadalmak békés együttműködésének. Kérdés, hogy a katolikusok – egyének, családok, kisebb és nagyobb közösségek – akarnak és tudnak-e élni a felelős evangéliumi szabadsággal, amikor erre Róma püspökétől bátorítást kapnak. Magam nem tudom a válaszokat. Mintha Ferenc pápa üzenetei az igenek felé tessékelnék a laikusokat és a klerikusokat is. Fel merem tételezni, hogy a Lélek az igenlő válaszok keresőit segíteni fogja.
SCHARLE PÉTER
mérnök