Megjelent az Egyházfórum 2019/3. számában
Immár negyedszázada lépett át Nyíri Tamás ebből a kinevethető világból – ahol Nagy Lászlóval szólván „örökkön kicsik a dolgok”, amelyet Nyíri is számtalanszor kinevetett, hol kínjában, hol kárörömmel, hol szent meggyőződéssel – a mennyei derű világába. A szeretetről mindig kellő óvatossággal szólt, annál önfeledtebben a „túlparti fényekről”, a transzcendencia evilági jeleiről, a rend igényéről, a reményről, a játékról és a humorról, majd javaslatomra a művészetről, hasonlóképpen pedig a szerelemről és az egyik embernek a másik általi megerősítéséről. Szentül vallotta, hogy az ember örökösen deficitben van megerősítését tekintve, ami sajátos felebaráti kötelességeket ró ránk, többiekre. Így aztán, immár örökös tanítómestereim egyikeként biztatva tekint rám íróasztalom fölül, Balogh Zoltán, Mihail Bulgakov, Hankiss Elemér, Hegedüs B. András, Józsa Péter, Örkény István, Tánczos Gábor, Tomka Miklós és Zsolnai József társaságában.
Az elmúlt évtizedekben legalább ezer keresztény értelmiségivel, pappal és kisközösségi taggal készítettem interjút. Az egyik leggyakrabban felbukkanó név – Hankiss Eleméré mellett – éppen az övé volt, ugyanis sokaknak tanítója, elindítója, animátora volt, sokan az ő köpönyegéből bújtunk elő. Ő képviselte számunkra a zsinati szellemben megújuló Egyházat, a nagykorú kereszténységet, a tudományosságot, a szellemi függetlenséget, de referenciaszemély volt más vallásúak és más világnézetűek számára is. Lételeme volt a nyitottság és a dialógus, olyannyira, hogy ezért már többen gyanakodva nézték, azzal vádolva – amikor már sokadszor hallották, látták szerepelni rádióban, tévében, konferenciákon –, hogy lepaktált a hatalommal, közszerepléseivel legitimálja a Kádár-rendszert. Persze, hogy őt is kiszemelte a hatalom, megpróbált visszaélni habitusával, ám ő továbbra sem tett mást, mint az, akit követett: mindenkit elfogadott útitársának. Amikor egy rendhagyó (mert továbbképzéssel és happeningekkel egybeötvözött és zömmel civil tanítványai által tervezett és vezetett) lelkigyakorlaton egyszerű tagként vett részt az egyik kiscsoport munkájában, szívesen cserélt eszmét más szakmák képviselőivel, és nagyon türelmes tudott lenni a teológiában és filozófiában kezdőkkel. (Megjegyzem, jóval kevésbé a középhaladó professzorokkal.)
Nyíri a tudós rovására lett pedagógus, ismeretterjesztő, felnőttképző, menedzser, sajnálkozott egyik kiváló filozófusunk. Ez annyiban igaz, hogy budapesti katolikus teológián általa létrehozott levelező tagozat nemcsak egyháztörténeti, hanem magyar viszonylatban kultúrtörténeti jelentőségű lett, ahol ő minden erejét latba vetve próbált valamit javítani a hazai katolikus értelmiség színvonalán, erősíteni a klerikalizmussal szemben a civil dimenziót, behozni a zsinati szellemet a politikai és egyházpolitikai vasfüggöny és az óhit vastag falai mögé, gyógyírként „beadagolni” Európát a bugrisság ellenében. Egyházának igazi értelmisége volt: állandóan értelmezte, kritizálta benne a kritizálandót. Sosem vonult elefántcsonttoronyba, elképzelései sosem filozófusi kiagyalmányok voltak, hanem nagyon is kézzelfoghatók. Ott lett volna a helye egyházának fő tanácsadói között, ám a segítségére szorulók közül legtöbben – a középszerűek, a hivatalnokok, a kisebbségi érzésben szenvedők, a félműveltek, a magukat tisztábbnak, hősibbnek és szentebbnek tartók – tartottak tőle vagy féltékenyek voltak rá.
Papi életének ötvenedik évében halt meg, de sosem paposkodott. Nem prédikált, de mindig pre-dikált, vagyis valami fontosat előre jelzett. Azon, a már említett lelkigyakorlaton minket, civileket (férfiakat, nőket, teológusokat, szociológusokat) kért meg, hogy miséin mi mondjuk a homíliát. Én például – másik örökös tanítómesteremet, Örkényt parafrazálva – arról prédikáltam, hogy miért kell Wolfné nevét megjegyezni. Pulikutyáját szívből megsiratta. Nevetni is nagyon tudott. Jóízűen, önfeledten, mennyei derűvel. És ama bizonyos lelkigyakorlaton lelkesen ropta velünk az örömkörtáncot. Filozófiai antropológiájában ezt írta: „Aki nem akar nevetni, olyan biztonságot keres, ami fölöslegessé teszi a hitet és bizalmat Istenben. A nevetés az ember megvallása, az ember megvallása pedig Isten megvallásának kezdete. Aki nevet, vállalja testét-lelkét, teste-lelke változásait, a változások idejét és ritmusát. Aki nevet, az elfogadja, hogy nem minden egyformán fontos, hogy tulajdonképpen semmi sem oly halálosan komoly. Aki nevet, eloldódik önmagától, s képes átvenni és befogadni mindent.” Bár egyvalamiben – szerencsénkre –, nem követte kedvenc szentjét, Assisi Szent Ferencet, aki, szó, ami szó, nem sokra becsülte a tudományt, még a teológia szolgálóleányát sem, ugyanakkor az is igaz, hogy Nyíri Tamás számára még a filozófiai antropológia is csak eszköz volt, és az okosság erényét nemcsak akkor művelte, amikor tudományát komolyan vette, hanem akkor is, amikor önmagával együtt kinevette. Felülnézetből.
Kamarás István OJD
író, szociológus
akadémiai doktor