Megjelent az Egyházfórum 2019/3. számában
Nyíri Tamással a magyar történelem egyik legsötétebb korszakában, az 50-es évek közepén találkoztam először. Akkor alakult egy kis kör körülötte, amely rendszeresen összegyűlt. Az Egyház szociális tanításáról, egy keresztény filozófia lehetőségeiről, erkölcsről és helytállásról, később a II. Vatikáni Zsinat fejleményeiről beszélgettünk. Engem különösen vonzott Nyíri Tamás gondolkodásmódja, amely nemcsak a katolikus tanításhoz való hűséget járta körül, hanem a korszak új igényeire, a világ változásaira adandó lehetséges válaszokat is mérlegelte. Szoros barátság alakult közöttünk, s nemcsak lelkiatyám lett, hanem 1958-ban ő esketett meg bennünket Évával. Kapcsolatunk a rendszerváltásig megmaradt, s ez a háttér teszi érthetővé szerepét a katolikus felsőoktatás akkreditációs problémáinak megoldásában is.
A rendszerváltásig semmilyen funkciót nem vállaltam, soha nem voltam pártag, 1974-ben kineveztek a szegedi egyetemen egyetemi tanárnak, ahol új szakokat indítottam, és közben megvédtem kandidátusi, majd akadémiai doktori tudományos fokozatomat. A magam számára is meglepetés volt, hogy a rendszerváltás után 1990 őszén a szegedi József Attila Tudományegyetem rektorául választott, és ezzel bekerültem a magyar felsőoktatás irányítói közé. A rektorságot csak egy évre vállaltam, ebből végül is másfél év lett. 1992 októberében hívatott Andrásfalvy Bertalan miniszter, és megbízott azzal, hogy dolgozzam ki a felsőoktatás akkreditációjának teendőit. A miniszter előterjesztésemet elfogadta, ezután felkért, hogy indítsam el az ezzel kapcsolatos teendőket.
Visszatekintve is úgy látom, hogy a feladat nagy volt. Első lépésként meg kellett változtatni a magyar tudomány és felsőoktatás személyi minősítési rendjét. Mint ismeretes, ekkor még élt az egyetemi „kisdoktori”, létezett az Akadémia által adott kandidátusi és nagydoktori tudományos fokozat. Hosszú tárgyalások után jött létre az a megállapodás, amely szerint a kandidátusi fokozat megszűnik, helyébe a PhD lép, amelyet mint egyetlen tudományos fokozatot az egyetemek adnak. Ez többek között azért is lényeges volt, mert az Európai Egyetemek Szövetsége és az Európai Rektori Konferencia azt a felsőoktatási intézményt tekintette egyetemnek, amelynek PhD-adási joga volt. E nélkül a magyar egyetemek nem válhattak nemzetközileg is elismert egyetemi intézményekké. Ugyanakkor félő volt, hogy az új fokozat színvonala nem vagy nem mindenütt lesz európai.
Az új rendszer bevezetése két lépcsőben történt. Először megalakult az Ideiglenes Országos Akkreditációs Bizottság (IOAB). Ez átmenetileg mint pályázati bizottság működött. Az egyetemek doktori programokkal pályázhattak. Ahol az IOAB elfogadta a pályázatot, ott, abban a tudományágban az egyetem ideiglenesen megkapta a PhD-adási jogot. Ezt az ideiglenességet azért kellett bevezetni, mert még nem volt felsőoktatási törvény. Ennek 1993-ban történt elfogadása után vált a rendszer véglegessé.
Ez volt az a pillanat, amikor Nyíri Tamásnak fontos szerepe lett. A rendszerváltás első generációjánál a kulcskérdés az emberi hitelesség volt. Nyíri Tamásnak nemcsak teológiai és filozófiai tudása, tanári tapasztalata, hanem emberi hitelessége is vitán felül állt.
A teljes magyar felsőoktatáson belül külön rész, mondhatnám sziget volt az egyházi s még szorosabban véve a katolikus egyházi felsőoktatás. De érzékeny kérdés volt a többi egyház és felekezet felsőoktatási intézményeinek ügye is. Mindjárt az elején döntő kérdés volt, hogyan tudunk valamennyi fél számára elfogadható, a társadalmi és a nemzetközi elvárásoknak megfelelő minőséghitelesítési rendszert bevezetni. Ennek a nagyon kényes, sok tapintatot igénylő és sok érzékenységet érintő kérdésnek a megoldásában Nyíri Tamásnak jelentős szerepe volt.
Az IOAB úgy látta, hogy az oktatás színvonala elsősorban és meghatározó módon az oktatók színvonalától függ. Az oktatói színvonalat pedig két összetevővel lehet mérni. Egyfelől az oktató végzettségének szintjével, másrészt tudományos teljesítményével. Egy diploma minőségét pedig azzal lehet meghatározni, hogy az azt elnyerő hallgatókat oktatók abban a szakban teljesítettek, amelyet oktatnak, és az oktatási program azt tartalmazza, amit a nemzetközi szinten megkövetelnek.
Ezért első lépésként bekértük a teológiai felsőoktatásban oktatók idevonatkozó adatait, megírva s ahol lehetett, megbeszélve azt, hogy ezt az ideiglenes PhD-adási jog és az ezzel járó ösztöndíjak odaítélése miatt kérjük. Ekkor tört ki az első vihar. A budapesti katolikus teológia akkori egyik vezetője indulatos levélben kérte számon: mit gondolunk, az Egyháznak megvannak az évezredes bevett eljárásai, és sem eddig, sem ezután nem fogják engedni, hogy bármilyen világi intézmény beleszóljon a teológiai oktatás bármilyen kérdésébe. Az IOAB azt válaszolta: ahogy a kémiában vagy a történettudományokban sem kíván az IOAB semmilyen tartalmi kérdésbe beleszólni, úgy a teológiában sem, azonban, amely intézmény államilag elismert PhD-t akar kiadni és ösztöndíjakra tart igényt, annak alá kell vetnie magát a minden felsőoktatási intézményre érvényes szabályok szerinti eljárásnak.
A második kérdés az volt, hogy kik fogják elbírálni a teológiai oktatásban részt vevők alkalmasságát és minőségét. Ez természetesen jogos felvetés volt. Az IOAB-on belül megalakítottuk a teológiai felsőoktatási ügyekben illetékes bizottságot. Ebben Nyíri Tamásnak kiemelkedő szerepe volt. Az első bizottság az ő aktív részvételével és Várszegi Asztrik vezetésével alakult meg, tagjait a felsőoktatási intézményekkel rendelkező egyházak és felekezetek delegálták. Hosszas és nem könnyű tárgyalások után sikerült ennek a bizottságnak felállnia és kialakítania eljárás- és munkarendjét.
A teológiai felsőoktatási bizottság megalakulása lecsillapította a kedélyeket, és elkezdődött a részletek kidolgozása. Ez egyben előmunka volt a felsőoktatási törvényhez is.
Közben azonban az egyházi felsőoktatás kérdéseiben is jelentős változások zajlottak. Még szegedi rektorként javasoltam, hogy a szegedi püspöki szeminárium bázisán jöjjön létre a szegedi egyetem teológiai kara. A rendszerváltás után több kiváló teológusprofesszor költözött haza, köztük sokan Szegedre. Ebben az ügyben tárgyalásokat folytattam többek között a miniszterelnökkel, Antall Józseffel és a pápai nunciussal. Javaslatom az volt, hogy legyen a szegedi egyetemen katolikus, a debreceni egyetemen református teológiai kar, Budapesten pedig önálló teológiai egyetem. Ezek a tárgyalások nagyon elhúzódtak. A miniszterelnök támogatta, majd meglepetésemre a nuncius kezdeti támogatása után a Vatikán ellenezte a tervet. A háttérben a Pázmány Péter Katolikus egyetemalapítási szándéka állt. Mint később kiderült, a Vatikán rossz németországi tapasztalatai miatt ellenezte, hogy egy katolikus egyetemi kar világi egyetem irányítása alá kerüljön. Ezekben a nagyon nehéz tárgyalásokban sokszor kértem ki Nyíri Tamás tanácsát és véleményét.
1993-ban az Országgyűlés elfogadta az új felsőoktatási törvényt, és annak a felsőoktatási intézmények akkreditációjáról szóló cikkelyeit egyhangúlag szavazta meg. Ennek szellemében megalakult a végleges Országos Akkreditációs Bizottság, újjáalakult a vezetősége és bizottságai is. Az 1994 elején felállt új egyházi felsőoktatási bizottságban Nyíri Tamás már nem tudott részt venni, de életének utolsó szakaszában is segített tanácsaival.
A katolikus felsőoktatási intézmények akkreditációjának történetében ekkor újabb fordulat állt be. A magyar püspöki kar úgy határozott, hogy kivonja intézményeit az állami akkreditációs rendszerből, és külön katolikus akkreditációs bizottságot létrehozása mellett foglalt állást. Ez végül is nem történt meg. Ennek eseményei azonban egy másik írás tárgyai lehetnek. Nyíri Tamás ezt a vihart már nem érte meg.
Róna-Tas András
professor emeritus
akadémikus