Megjelent az Egyházfórum 2005/2. számában
Joseph Ratzinger, teológus és bíboros, 24 éven keresztül a Hittani Kongregáció prefektusa, 2005. április 19-én lett Róma 265. püspöke, és egyben a Római Katolikus Egyház feje – vagyis pápa. Gyors megválasztása mindenképp azt bizonyítja, hogy a katolikus egyházban ma már nincsenek erőviszonyok – a vezetést egyértelműen a keményvonalas, a hagyományt sajátságosan és tekintélyelvűen értelmező konzervatív irányzat (illetve az Opus Dei) uralja.
Az új pápa névválasztása szakít elődjei (I. és II. János Pál) azon gyakorlatával, hogy összekapcsolják a II. Vatikáni Zsinat meghatározó pápáinak (XXIII. János és VI. Pál) neveit. Ratzinger bíboros XVI. Benedekként elsősorban Nursiai Szent Benedekre, Európa védőszentjére, és közvetett elődjére, XV. Benedekre, utal vissza. De vajon mit is jelentenek, mit is takarnak ezek a nevek?
Nursiai Szent Benedek (480–547)
Benedek életéről aránylag keveset tudunk; s azt is elsősorban Nagy Szent Gergely pápának (590–604), illetve a fennmaradt legendáknak köszönhetjük. Fő érdeme a nyugati szerzetesség megszervezése (Regula Benedicti), amely döntő hatást gyakorolt egyrészt a monasztikus élet, másrészt pedig a nyugati egyház fejlődésére. Ő volt az aki rendszerbe ötvözte és összekapcsolta a helybennlakást (stabilitas loci), a szegénységet és a nőtlenséget (conversio morum), illetve az engedelmességet (oboedientia). Szervezeti szabályzata alapvető erőssége az apát központi hatalmának a megerősítése, aki közössége tanítója és vezetője is volt egyben. Teljhatalommal rendelkezett, s ennek következtében a szerzeteseknek gyakorlatilag le kellett mondaniuk saját akaratukról, és alá kellett vetniük magukat az elöljáró irányításának. Ezzel azonban Benedek egy olyan intézményes keretet hozott létre, amely egyben megtartó erőt is jelentett a szabályzatot betartó szerzetes számára. Mindezt egy olyan korban, amikor a Nyugatot a politikai, a gazdasági és a társadalmi struktúrák szétesése, a bizonytalanság és az átalakulás jellemezte: a Nyugat-Római Birodalom megszűnése (476), itáliai osztrogót királyság (493–553), Frank Királyság Galliában.
Benedek – aki saját korát pesszimizmussal szemlélte, és hanyatlónak ítélte meg – nagy hangsúlyt fektetett a lelki életre (ima) és a munkára (Ora et labora). Mindennek köszönhetően vált az általa alapított Monte-Cassino-i kolostor (529) nevelési és szociális központtá, ahol figyelmet és gondot fordítottak a szegényekre. Szabályzata elsősorban azért gyakorolt olyan nagy hatást, mert a VI.-VII. század folyamán általánosan elfogadottá vált Nyugaton. Gyakorlatilag még azok a monasztikus közösségek is bevezették, amelyek eredetileg más szabályok és elképzelések mentén alakultak.
„Az apát – olvassuk a Regula-ban –, aki méltó arra, hogy a monostor élén álljon, mindig tartsa emlékezetében, hogy minek nevezik, és az elöljáró nevének tettekkel feleljen meg. Hisszük ugyanis, hogy Krisztus helyettese a monostorban, mivel az ő egyik nevével szólítjuk meg az Apostol szavai szerint: ‘Megkaptátok a gyermekké fogadás Lelkét, akiben azt kiáltjuk: Abba, Atyánk!’ (Róm 8,15). Éppen ezért az apát semmit se tanítson, rendeljen vagy parancsoljon, ami az Úr törvénye ellen van, hanem parancsa és tanítása az isteni igazság kovászaként áradjon szét a tanítványok szívében. Mindig gondoljon arra az apát, hogy mindkét dolog, mind az ő tanítása, mind tanítványai engedelmessége szigorú vizsgálat tárgya lesz az Isten félelmetes ítélete során. Tudja meg azt is az apát, hogy a pásztor hibájának róják fel, ha a Gazda bármily tekintetben a kelleténél kevesebb hasznot talál juhaiban. De épp úgy áll az is, ha nyughatatlan és engedetlen nyájára a pásztor egész gondosságával ügyelt, és minden gondját a bűnös tetteik megjavítására fordította: az ilyen pásztor az Úr ítéletében megkapja a fölmentést (…). Akkor aztán a gondossága iránt engedetlen juhoknak meglesz a büntetésük, a rajtuk erőt vevő halál.
Amikor tehát valaki az apát nevét elvállalja, annak kettős tanítással kell vezetnie tanítványait: azaz mindazt, ami jó és szent, inkább tetteivel mutassa meg, mint szóval; úgyhogy fogékony lelkű tanítványainak szóval adja elő az Úr parancsait, a keményszívűeknek és együgyübbeknek pedig tetteivel mutassa az isteni törvényeket. Amit pedig azokkal ellenkezőnek jelent ki a tanítványai előtt, tetteivel jelezze, hogy olyat nem szabad tenni, hogy ‘míg másokat oktat, maga elvetésre méltó ne legyen’ (1Kor 9,27).”
A Regula követelményei arra igyekeztek sarkallni az apátot, hogy legyen: tiszta életű (nőtlen), józan, könyörületes, gyűlölje a bűnt, ellenben szeresse a testvéreket; legyen mértéktartó és óvatos a fenyítésben, mindig szem előtt tartva saját gyengeségeit; inkább arra törekedjen, hogy szeressék és ne annyira féljék.
A Benedek pápák
Néhány évtizeddel Nursiai Szent Benedek halála után máris találkozunk az első olyan római püspökkel, aki megválasztásakor ezt a nevet választja. A rövid ideig uralkodó I. Benedek pápa (575–578) azonban gyakorlatilag nem is hagyott nyomot az egyháztörténelemben.
II. Benedek (684–685) esetében szintén hasonló a helyzet. Alig tudunk róla valamit. Nevéhez fűződik viszont az a kérelem, hogy a császár a pápaválasztás megerősítését ruházza át a ravennai helytartóra. Ebben az időben ugyanis a magasabb rendű klerikusok mellett a hivatalnokok, a nemesek, sőt maga a nép is részt vett a választási folyamatban, amelyet a végén maga a császár erősített meg. IV. Konstantin császár (668–685) eleget is tett a kérésnek – s ezzel, hosszabb távon, a bizánci császárt mintegy kiszorította a római választási folyamatból. III. Gergely (731–741) után a pápák már nem kértek megerősítést, amiben természetesen a Keleten dúló képrombolás is szerepet játszott; 751-ben pedig a longobárdok bevették Ravennát.
III. Benedek (855–858), akit szintén a római klérus, a szenátus és a nép választott meg, figyelmet fordított a templomok helyreállítására, és energikusan védelmezte Róma jogait és hatalmát, akkor amikor a Karoling-birodalom szétesőben volt.
IV. Benedek (900–903) a jámborságával tűnt ki. Segítette a rászorulókat, és igyekezett a római pártharcok közepette megnyirbált pápaság tekintélyét helyreállítani: Formosus pápa (891-896) hullájának elítélése és meggyalázása (897), VIII. János (882) és VI. István (897) meggyilkolása.
V. Benedek (964–966), jámbor és tudós pápa, ténylegesen alig ült Szent Péter trónján. Már 964-ben egy zsinat diakónussá fokozta vissza, és Németországba hurcolták száműzetésbe. Tragédiája a német-római császárság megalakulásával függ össze. Az energikus I. Ottó (936–973) ugyanis nem tűrte, hogy a rómaiak áthúzzák a számításait, és távollétében letegyék az ő pártfogoltját, VIII. Leót (963–965). V. Benedek még élt Hamburgban, amikor Róma új pápát választott, a császár jelöltjét, XIII. János (965–972) személyében.
VI. Benedek (973–974) szintén I. Ottó jelöltje volt. A császár halála után azonban egy római lázadás letette, majd az angyalvári börtönében megfojtották. II. Ottó (973–983) leverte a lázadást, és új személyt helyezett a pápai trónra.
VII. Benedek (974–983) uralkodása nyugodtnak mondható – a császár védelme alatt. Lelkesen támogatta a clunyi monasztikus reformmozgalmat, és igyekezett a simónia (az egyházi hivatalok adás-vétele) ellen is harcolni.
VIII. Benedek (1012–1024) személyében Róma és a Császárság mintegy egymásra talált. Tevékeny pápa volt, aki az egyház befolyásának kiterjesztésére törekedett, miközben ápolta a barátságot a németekkel. Ugyanakkor szoros kapcsolatot tartott fenn Cluny-val is. 1014-ben császárrá koronázta II. Henriket (1002–1024) és feleségét. 1022-ben pedig közösen elnököltek a páviai reformzsinaton. Császári nyomásra kihangsúlyozta a papi nőtlenség fontosságát. Beszédében azonban nem annyira az etikát, mint sokkal inkább a gazdasági megfontolásokat (pl. az egyházi vagyon elszegényedése) emelte ki.
IX. Benedek (1032–1044, 1045. március–május, 1047. november 8 – 1048. július 16), gyakorlatilag „megvásárolta” önmagának a pápai trónt. VIII. Benedekhez hasonlóan, ő is az ún. „tusculumi párt” jelöltje volt. Uralkodása mozgalmasan telt a római nemesség pártharcai és az európai politikai erőviszonyok közepette. Kicsapongásai és kegyetlensége végül lázadáshoz vezettek, és Róma népe elűzte. Röviddel később két hónapra újra visszaszerezte a hatalmát, ellenben III. Henrik (1039–1056) jövetelének hírére a pápaságot mintegy „eladta” utódjának VI. Gergelynek, akit 1046-ban a császár letetetett. II. Kelemen (1046–1047) halála után IX. Benedek újra megszerezte a hatalmat. Pápasága azonban most már csak addig tartott, amíg a császár meg nem érkezett Rómába a saját jelöltjével.
X. Benedek (1058–1060) pápasága szintén a római pártharcokhoz és a császárság befolyásához kapcsolódik. Tulajdonképpen egy hatalmi űrnek, és a „tusculumi párt”-nak köszönhetően lett pápa. A német udvar azonban II. Miklóst (1059–1061) támogatta. Így a kétszeresen is letett (1058-ban és 1060-ban) X. Benedek pápasága rövidnek és eseménytelennek tekinthető.
XI. Benedek (1303–1304) rövid pápasága az európai hatalmi viszonyok erőteljes megváltozásáról tanúskodik. Az új hatalom Franciaország, (IV.) Szép Fülöp király (1285–1314) uralma idején, aki akár a pápával, VIII Bonifáccal (1294–1303), is kész szembeszállni. Nevéhez fűződik Szép Fülöp kiközösítésének a feloldása.
XII. Benedek (1334–1342), avignoni pápa, tudós szerzetes, aki püspökként következetesen harcolt az eretnekek ellen, és később szívén viselte a szerzetesrendek (ciszterciek, domonkosok, ferencesek) megreformálását is. Jóllehet foglalkoztatta a Rómába való visszatérés gondolata, a pártharcok és a francia befolyás mégis erősebbnek bizonyult. Végül az avignoni pápai palota felépítése mellett döntött – s ezzel mintegy állandósította az ott tartózkodást. Nem meglepő tehát, hogy a németek és a pápaság között elmélyült az ellentét. Ennek eredménye, hogy „az 1338-as első frankfurti birodalmi gyűlés ünnepélyesen kimondta, hogy a császári hatalom közvetlenül Istentől származik és nem a pápától, a megválasztott személy pedig koronázás nélkül is gyakorolhatja hatalmát. A választófejedelmek a rhensi gyűlésen (Koblenztől délre) a következő határozatot hozták: a választófejedelmek által egyhangúlag vagy szótöbbséggel megválasztott római király gyakorolhatja hatalmát és viselheti a királyi címet a Szentszék bármiféle kinevezése vagy megerősítése nélkül”.
Első XIII. Benedek (1394–1417/1423) ellenpápa tulajdonképpen a nagy nyugati egyházszakadás korszakát vetíti elénk (1378–1418), amely mögött Nápoly-Franciaország és Németország ellentéte húzódik meg. A pápa tevékenysége kimerült a hatalma megtartása érdekében tett erőfeszítésekben.
A második (és hivatalos) XIII. Benedek (1724–1730) domonkos szerzetesként került a pápai trónra. 75 éves volt, amikor megválasztották. Szívügyének tekintette a vallásos buzgóság erősítését, a papnevelést, illetve a politikai ellentétek elsimítását (VI. Károly császárral Szicília ügyében, és a savoyai királlyal). Bíborossá kinevezett titkára (Niccolo Coscia) hatalmas vagyont harácsolt mellette. A pápa halála után (1732-ben) megfosztották méltóságától és 10 év börtönre ítélték.
XIV. Benedek (1740–1758) a XVIII. századi egyháztörténet központi és tiszteletnek örvendő alakja. A nyitott és szelíd pápa nagy tudással (történész és kánonjogász) és munkabírással, valamint értékelhető diplomáciai tehetséggel rendelkezett. Odafigyelt a papképzésre, és megkönnyítette a vegyes házasságkötést. Megreformálta a breviáriumot, csökkentette a kötelező ünnepek számát, támogatta a tudományt, és szabadabbá tette a kutatást, nagyobb teret biztosítva a szólásszabadságnak. Az európai politikában felismerte annak szükségességét, hogy számolni kell a megváltozott viszonyokkal, és ezért igyekezett megőrizni a Szentszék semlegességét. Az egyes államokkal felmerülő nehézségeket konkordátumokkal oldotta meg: Piemont-Szardínia (1741), Nápoly (1741), Portugália (1745), Spanyolország (1753) és Ausztria (1757). Érdekérvényesítésben azonban gyengének bizonyult, hiszen nem volt képes megvédeni a jezsuita rendet. Ugyancsak uralkodása árnyoldalai közé tartozik a missziós alkalmazkodási módszerek végérvényes elítélése is (1742-ben és 1744-ben), amely főleg Indiában és Kínában éreztette a hatását.
XV. Benedek (1914–1922) tulajdonképpen az I. világháború pápája, aki szintén számolni kívánt a kor követelményeivel, és ezért szakított elődje, X. Piusz (1903–1914), politikájával. Feladatának tekintette a katolicizmuson belüli, illetve az egyház és a környezete közötti ellentétek áthidalását. Jóllehet sokat munkálkodott a béke érdekében, fáradozásait nem koronázta siker. Emellett igyekezett a szenvedéseket is enyhíteni. Munkájának, azonban mégis megvolt a gyümölcse, hiszen a Szentszék erkölcsi súlya megnőtt, és diplomáciai tényezővé vált. Rendezte a viszonyt Franciaországgal (1921) és Olaszországgal (1919-1920). 1917-ben pedig kihirdette az Egyházi Törvénykönyvet (Codex iuris canonici).
XVI. Benedek
Ahhoz azonban, hogy a frissen hivatalba lépett XVI. Benedek pápáról érdemleges véleményt alkothassunk szükséges ismernünk magát Joseph Ratzingert. Ebben segítenek azok az interjúkötetek, amelyek vele készültek.
„Én magam eltökélt augusztiniánus vagyok – vallja a bíboros, ami nem meglepő, hiszen Ágoston egyháztanából doktorált, 1953-ban –. Miként a teremtés értelemből ered és értelmes, úgy a hit a teremtés beteljesedése, ezért ajtó a megértéshez: erről én meg vagyok győződve. Ezért a hit azt jelenti, hogy behatolunk a megértésbe és behatolunk a megismerésbe.” Ebben a megfogalmazásban tehát a hit tulajdonképpen a megértéshez, a megismeréshez szükséges kulcsfogalom. Nem annyira a tudás, az ismeret révén értjük meg a dolgokat, hanem a hit révén. Ugyanakkor, Ágoston hatásának köszönhetően, egyfajta dualizmus (jó vs rossz, hit vs ismeret), valamint a modern korral szembeni pesszimizmus is jellemzi Ratzingert. Ez kétségtelenül Nursiai Benedekhez viszi közel. Minden bizonnyal nem véletlen, hogy közvetlen a konklávé előtt a marxizmus, a liberalizmus, az ateizmus, az agnoszticizmus, a relativizmus és a szektásság hitre leselkedő veszélyeit fejtegette.
Ratzinger fiatal korára rányomta bélyegét a II. világháború, a Hitlerjugend, és a szemináriumi élet. Egy olyan egyházban szocializálódott, amelyre Bernard Häring így emlékszik vissza: „az egyházban a vak engedelmesség szellemében nevelkedtem, amely nem ismerte el a lelkiismeret nevében való legszerényebb ellenkezés jogát sem”. Mindez visszaköszön Ratzinger prefektusi működésében.
1951-ben szentelték pappá, s utána egy évet töltött pasztorációban. Egész élete gyakorlatilag a hétköznapoktól távol zajlott; ellenben karrierje egyenesen ívelt felfelé. Kezdetben progresszív teológusnak számított, s jóllehet éles, elemző elmének tartották, elemzéséből mégis hiányzik egy lényeges és meghatározó elem: az eredeti, önálló gondolkodás. Alapjában véve joggal el lehet mondani, hogy Ratzinger sokkal inkább ismételt és szintetizált, mintsem alkotott volna. Sőt, a Hittani Kongregáció prefektusaként többnyire az alkotó dinamikát igyekezett megtörni, és a gondolat szabadságát gúzsba kötni. Ezt igazolják az „elítéltek” esetei (pl. Gustavo Gutiérrez, Leonardo Boff, Charles Curran, Hans Küng, Eugen Drewermann). Pedig Karl Rahner már 1982-ben figyelmeztette, hogy veszélyes a hit és a teológia egységét feltételezni. Hiszen a teológia tulajdonképpen a hit tudományos értelmezése, amely mindig is egy adott filozófiától, kultúrától és tudományos tapasztalattól függ. Gyakorlatilag ez teszi lehethetővé a teológiai pluralizmust.
Ratzinger megítélése szerint a II. Vatikáni Zsinat csak felkavarta az egyházat és átformálta azt. Szerinte „az elsietett dolgokat ma már sokan bánják”, annál is inkább mivel hosszú időbe telik az úrrálevés.
A gyökeres fordulópont az életében 1968 és a diákmegmozdulások, amelyek megrendítik a tübingeni protestáns egyetem katolikus tanszékének rendhez és fegyelemhez szokott tanárát. A Concilium (1965) folyóirat egykori alapító tagja 1975-ben részt vesz a Communio megalapításában. 1977-ben VI. Pál müncheni érsekké nevezi ki. Püspöki jelmondata: „Az Igazság munkatársa”. Ez egyben azt is jelenti, hogy az egyházat nem tekinti a teológusok kísérleti telepének. 1979-ben meg is akadályozza Johann Baptist Metz tanári kinevezését a müncheni katolikus teológiai fakultásra.
XVI. Benedek első beszédeiben érthetően meghatározta, hogy pápaként ő birtokolja a tanítói (2005. május 7) és a kormányzói (2005. május 15) tekintélyt és hatalmat. Mindezek tükrében uralkodása feltehetően az átmenet fényében fog zajlani. Átmenet, egyrészt egy fiatalabb és hosszabb távú stratégiával rendelkező pápa, másrészt pedig a demográfiai terepvesztés ellenére a gazdasági, politikai (főként európai) döntéshozó szervekben konszolidált befolyással bíró, illetve az azt következetesen kiépítő egyház felé. Hiszen csakis így lehet pótolni a létszámcsökkenés okozta forráskiesést.
Nem véletlen azonban, hogy Ratzinger bíboros szerint „az egyháznak bele kell folynia a törvényhozásba és mindig szem előtt kell tartania a szociális képzés humánus elemeit. Mert ha a jognak már nincsenek közös erkölcsi alapelvei, mint jog szertefoszlik.” Mint, ahogy az sem véletlen, hogy vezető szerepe miatt, az Egyesült Államokat tekinti arra alkalmasnak, hogy modelleket dolgozzon ki, mind a világi divatok, mind pedig az egyház és a hitélet terén: „Azt hiszem – mondta –, hogy éppen Amerika életterében ragadhatják meg az emberek a katolikus jelleg egészét és alkalmazhatják újból a modern világra.” A középkor Benedek pápái többnyire szintén a kor vezető politikai hatalmához igyekeztek igazodni – nem feledkezve meg saját, személyes érdekeikről sem.
Európai viszonylatban XVI. Benedek elsődleges politikai szövetségese kétségtelenül az Európai Néppárt lesz. Összeköti őket a konzervatív morális értékrend képviselete (pl. családtervezés, abortusz, eutanázia, homoszexualitás kérdésében), illetve a kölcsönös szolgálattevés érdekközössége. Mindez oda vezet, hogy a katolikus egyházon belül fokozatosan lehetetlenné válik liberális vagy baloldali kereszténynek lenni, illetve ez csupán peremhelyzeti megtűrtségben lesz lehetséges.
Az egyházon belül XVI. Benedek többnyire a közép-kelet-európai püspökkari konferenciákra és az Opus Dei-re, illetve az ún. karizmatikus, megújulási mozgalmakra támaszkodik majd. Ahogy az II. János Pál idején is történt, az elterelő média-látványosság lesz hivatott kendőzni az egyházban fellelhető nehézségeket és problémákat. Az axióma egyszerű: amiről nem veszünk tudomást, az nem is létezik!
Egy olyan korban, amely nem képes perspektívákban gondolkodni, kétségtelen, hogy XVI. Benedek az érdeklődés és a várakozások középpontjában áll. A közel 80 éves pápától azonban nem kell csodákat várni. Az elmúlt évtizedek szocializációján és beidegződésein (az őt fogva tartó hatalmi struktúráról nem is beszélve) ő már csak nehezen tudna túllépni. Ő az a 265. pápa, akit néhány évtized távlatából egy szélesebb és összefüggőbb kontextusban ítélnek majd meg. Ellenben XVI. Benedek kétségtelenül alkalmas arra, hogy az egyházat határozott identitásában, bezártságában és sziklaszilárd meggyőződésében megerősítse. S ez végeredményben tökéletesen beleillik abba a folyamatba, amely korunkat jellemzi, és amely a vallási identitások megerősödéséről szól.
Jakab Attila
Puskely Mária, A keresztény Európa szellemi gyökerei, Kairosz, Budapest, 2004, 17-18. old.
Lásd Robert A. Markus, Nagy Szent Gergely és kora. (Catena. Monográfiák, 5), Kairosz, Budapest, 2004.
Szántó Konrád, A Katolikus Egyház története. III: Szöveggyűjtemény, Ecclesia, Budapest, 1987, 254. old.
Szántó Konrád, A Katolikus Egyház története I, Ecclesia, Budapest, 1983, 490. old.
Joseph Ratzinger, A föld sója. Kereszténység és Katolikus Egyház az ezredfordulón. Beszélgetés Peter Seewalddal, Szent István Társulat, Budapest, 1997; Idem, Isten és a világ. A hit és élet korunkban. A bíborossal Peter Seewald beszélget, Szent István Társulat, Budapest, 2004.
Joseph Ratzinger, A föld sója, 25. old.
Bernard Häring – Gianni Licheri, Hit, történelem, erkölcs. Beszélgetések, Egyházfórum, Budapest, 1994, 45. old.
Joseph Ratzinger, A föld sója, 209. old.
Joseph Ratzinger, Isten és a világ, 407. old.
Uo., 412. old.