Megvetik a liberalizmust, és autoriter–katolikus berendezkedésről álmodnak: a neo-integralisták célja az államok antidemokratikus átalakítása, és egyik példaképük az amúgy református Orbán Viktor – állítja James M. Patterson, az amerikai Tennessee Egyetem politológusa. Az alábbiakban a németországi Konrad Adenauer Stiftung Zeitgeschichte Aktuell című kiadványában 2024 februárjában megjelent tanulmány első két fejezetét közöljük az alapítvány engedélyével. Az írás az Egyházfórum 2025/3. számában jelent meg.
A katolikus neo-integralizmus olyan szellemi mozgalom, amely jelenleg dinamikusan terjed a fiatal, konzervatív katolikus teológusok, a papság tagjai és ismert értelmiségiek körében. A tudományos irányzatok általában csak közvetett hatást gyakorolnak a politikára, a neo-integralizmus azonban máris hatással van az európai és az amerikai politikára, különösen a politikai jobboldalon. Vezető politikusok mindkét oldalon máris flörtölnek a neo-integralista eszmékkel, vagy immár magukévá is tették őket. Akit tehát érdekel a konzervativizmus jelenlegi fejlődése a nyugati világban, annak érdemes közelebbről megvizsgálni ezt a mozgalmat.
A neo-integralizmus kifejezés a katolicizmus egy ideológiai formájára utal, amelynek célja, hogy az államot alávesse a katolikus egyház közvetett hatalmának. Az egyház annyiban „aláveti” az államot, hogy legitimitását tekintve az tőle függ, miközben az állam közvetlenül támogatja az egyházat. Az egyház hatalma „közvetett”, mert az egyház nem kormányozza az államot és polgárait. Az egyháznak csak a lelki ügyekben van közvetlen hatalma. Az egyház azonban közvetetten mégis kormányozza az államot azzal, hogy lelki követelményeket támaszt az állam világi céljaival szemben, elsősorban azáltal, hogy az államot olyan alkotmány és törvények megalkotására kötelezi, amelyek összhangban állnak az egyház céljaival.
A mozgalom kezdeti időszakából származó neo-integralista The Josias című blog „három mondatban” adja meg az integralizmus definícióját: „A katolikus integralizmus egy gondolkodási hagyomány, amely elutasítja a politika és az emberi élet értelmével való foglalkozás liberális szétválasztását, és azt követeli, hogy a politikai hatalom mutassa meg az embernek az utat a végső célhoz. Mivel azonban az embernek világi és örök célja is van, az integralizmus azt követeli, hogy mindezt két hatalom kormányozza: egy világi és egy spirituális hatalom. És mivel az ember világi célja alárendelt az örök célnak, a világi hatalmat is a spirituális hatalom alá kell rendelni.”
A neo-integralista tudósok, Dr. Alan Fimister és Thomas Crean domonkos szerzetes Integralizmus: Politikai filozófia kézikönyv című monográfiájukban leírják, hogy az integralizmus „kompromisszumok nélküli orientáció Krisztus társadalom feletti uralmára, azaz az ember és a társadalom erkölcsi kötelezettségeinek hangsúlyozása a valódi vallás és Krisztus egyetlen egyháza iránt”. A neo-integralizmusról alkotott elképzelésükben Fimister és Crean a politikai szabadság fölé helyezik az erkölcsi kötelességeket, és hangsúlyozzák, hogy az államoknak spirituális célokra kell törekedniük, függetlenül attól, hogy az milyen bonyodalmakkal járhat.
Kétségtelen, hogy az integralizmus a legtöbb ember – köztük a legtöbb katolikus – számára újnak és furcsának tűnik, ezért kétkedés vált ki azzal kapcsolatban, hogy a neo-integralizmus egyáltalán releváns-e a jelenlegi európai és amerikai politikában. Jóllehet, a neo-integralizmus egy kis amerikai és európai értelmiségi csoportban született, mára már jelen van a sajtóban, a politika alakításában és a felsőoktatásban.
A neo-integralizmus összehozza az európai és az amerikai gondolkodókat. Amerikában Dr. Patrick J. Deneen (Notre Dame Egyetem), Prof. Adrian Vermeule (Harvard Jogi Egyetem), Sohrab Ahmari (a „radikális” jobboldali Compact magazin amerikai kiadásának társalapítója és szerkesztője) és Dr. Chad C. Pecknold (Amerikai Katolikus Egyetem) írtak neo-integralista esszéket és könyveket. Az Egyesült Királyságban Fimister és Crean fogalmazták meg a neo-integralista politikai teológia alapelveit, Dr. Thomas Pink pedig írásaiban arra törekedett, hogy kicsinyítse a Dignitatis Humanae – a II. Vatikáni Zsinat vallásszabadságról szóló nyilatkozatának – jelentőségét és hatókörét. A kontinentális Európában ott van Dr. Gladden Pappin (korábban a Dallasi Egyetemen tanító amerikai, aki ma a Magyar Külügyi Intézet elnöke, és Magyarországon él), Edmund Waldstein ciszterci atya (a heiligenkreuzi apátság szerzetese, a The Josias korábbi kiadója) és Guillaume de Thieulloy (francia filozófus és szélsőjobboldali aktivista). A neo-integralizmussal összefüggésbe hozható politikai vezetők többnyire európaiak, mint Orbán Viktor (annak ellenére, hogy református), Marion Maréchal és Matteo Salvini, megemlítendő továbbá az amerikai J. D. Vance. A lista nem teljes, de elegendő ahhoz, hogy illusztrálja az ideológia hatókörét és terjedelmét. A közvetlen kapcsolatok ritkák ugyan, de a neo-integralisták általában támogatják Vlagyimir Putyint Oroszországban, Hszi Csin-pinget Kínában, valamint az iráni teokratikus rezsimet. Ezeket a berendezkedéseket a nyugati kormányzásnál politikailag és gazdaságilag felsőbbrendű modelleknek tekintik.
Egyház és társadalom
Ez a tanulmány öt részből áll. Először a neo-integralista politikát és annak politikai programját vázolja fel. A 2. és 3. részben a neo-integralizmust történelmi kontextusba helyezi, amelynek lényegében a reakciós politikai pártok és a jobboldali autoriter rezsimek támogatása volt a célja. A 4. rész leírja, hogyan fejlődött azóta a mai neo-integralizmus, miközben alapvetően elkötelezett maradt az autoriter kormányzati formák mellett. A tanulmány annak a kérdésnek a taglalásával zárul, hogy a onzervatívoknak és a kereszténydemokratáknak miként kellene reagálniuk ezekre a fejleményekre.