Megvetik a liberalizmust, és autoriter–katolikus berendezkedésről álmodnak: a neo-integralisták célja az államok antidemokratikus átalakítása, és egyik példaképük az amúgy református Orbán Viktor – állítja James M. Patterson, az amerikai Tennessee Egyetem politológusa. Az alábbiakban a németországi Konrad Adenauer Stiftung Zeitgeschichte Aktuell című kiadványában 2024 februárjában megjelent tanulmány második felét közöljük az alapítvány engedélyével. Az írás első részét őszi számunkban tettük közzé. A szöveg az Egyházfórum 2025/4. számában jelent meg.
3. Az integralizmus politikai története
A szellemtörténet után szeretném az integralizmus politikai történetét is áttekinteni. A neo-integralizmus az 1890-es években kialakult integralizmus örököse, amely azonban az első világháború után jelentős átalakuláson ment keresztül. Az 1890-es évek végén XIII. Leó pápa azt szorgalmazta, hogy az egyház új eszmékkel bővítse a katolikus hagyományt, így alkalmazkodva az ipari forradalommal kialakult új politikai, társadalmi és kulturális rendhez. Ez volt a „politikai katolicizmus” korszaka, amikor a katolikus polgárok társadalmi intézményekben való elkötelezettségükkel megpróbálták a katolikus társadalmi tanítás szellemében megváltoztatni a hatalmon lévő rendszert. A pápaság szempontjából ez a megközelítés logikus volt, mert úgy tűnt, hogy így elkerülhetők az olyan véres konfliktusok, amelyek a 19. század nagy részét jellemezték, és megőrizhető a nemzetek közötti béke. A francia, a spanyol és a portugál katolikusok számára a politikai katolicizmus azt jelentette, hogy az egyházat vissza kell emelni a közéletbe, és meg kell védeni a nemzetet a liberális és szocialista hatásoktól. Az Osztrák–Magyar Monarchiában a Habsburgok tartották kezükben a gyeplőt, a Német Birodalomban pedig véget ért a Kulturkampf. Az egyház legnagyobb problémája abban az időben az Olasz Királyságon belüli helyzete volt. Összességében az egyház stabilitásra törekedett, hogy javítson hírnevén, és visszanyerje kiváltságos helyzetét – legalábbis a katolikus országokban –, valamint arra, hogy összefogja a katolikus kereszténységet a modern világban.
Az első világháború és annak következményei azonban véget vetettek az egyház törekvéseinek a stabil katolikus kereszténység megteremtésére. A régi világ, elsősorban a Habsburg Birodalom, megsemmisült. Mivel a politikai katolicizmus követői nem voltak képesek feléleszteni a régi kereszténységet, annak új változatát kellett felépíteniük.
Ennek következtében a politikai katolicizmus forradalmi ideológiává, integralizmussá alakult át, amelynek irányítása a Vatikán helyett a nemzeti integralista pártok kezében volt. Ezen integralista pártok gyakran az erőszaktól sem riadtak vissza, és ellentmondásos viszonyban álltak a Vatikánnal, amely azzal a dilemmával szembesült, hogy bár el kellett ítélnie az integralista pártokat, nem volt képes komoly ellenajánlatot felmutatni velük szemben.
Az integralisták két kiemelkedő politikai szereplőben találták meg példaképeiket. Az első a francia könyvkiadó és reakciós Charles Maurras (1868–1952) volt Action Française nevű szervezetével és azonos című folyóiratával. Bár majdnem haláláig ateista volt, Maurras a francia hadsereg, a katolikus papság és a kispolgárság közötti szövetségre törekedett, amelynek célja az volt, hogy szembeszálljon a francia nemzetet fenyegető veszélyekkel, nevezetesen a liberálisokkal, a szocialistákkal, a szabadkőművesekkel és a zsidókkal.
Maurras szemében ezekben az ellenségekben az volt a közös, hogy mind kozmopolita univerzalisták voltak – a liberálisok az emberi jogok természetes érvényesülése, a szocialisták a proletár világforradalom célja miatt; a szabadkőművesek azért, mert nemzetközi páholyok hálózatát alkották, a zsidók pedig azért, mert nem volt saját államuk. Az Action Française közvetlen hatást gyakorolt Philippe Pétain marsall Vichy-kormányára, különösen annak antiszemita törvényeire.
A második példakép Benito Mussolini (1883–1945) volt. Mussolini kihasználta a fasiszta párt erejét és ellenfelei tétovázását, belépett az olasz kormányba, miniszterelnök lett, majd végül diktátor. 1929-ben megkötötte a lateráni egyezményt, amely kiszabadította a pápát a „vatikáni fogságból”. Ezzel jelentős mértékben elnyerte a katolikusok jóindulatát, akik korábban aggódtak a politikus szocialista múltja és autoriter uralma miatt. Mussolini egyáltalán nem gyakorolta a katolikus hitet, de politikai felfogása hatással volt az integralista katolikus rezsimek uralmára. Ezen felfogás lényege a parlamentek feloszlatásában állt, hogy annak helyét a karizmatikus jobboldali diktatúra, a Führer-kultusz, a futurizmus és a média átfogó ellenőrzése vegye át. Rezsimjét csak az állami kényszerintézkedések kiterjedt alkalmazásával és a jogállamiság jelentős korlátozásával tudta fenntartani. Míg Maurras prefasiszta volt, Mussolini a fasizmus letéteményese. Bár a politikai katolikusokat irritálta, hogy egyikük sem volt katolikus, mindkettőjükre nagy csodálattal tekintettek. Olyannyira, hogy komolyan felmerült, hogy a fasiszta feketeingesek (squadristák) mintájára katolikus félkatonai politikai szervezeteket hozzanak létre, hogy a liberális és szocialista kormányoktól elvegyék a hatalmat, és egy kijelölt diktátorra ruházzák át.