Megjelent a Egyházfórum 2014/2-3. számban
Jegyzetek Lengyel László: Kiszabadulhat-e az államfogoly? A katolikus egyház az állam fogságában című írásához. Egyházfórum, XXIX (IV. új), sz. (2014), 8–16.
Amikor így, ezer km távolságból, hozzászólásomat írom, először is meg kell jegyeznem, hogy nem lévén sem az egyházi hierarchia, sem politikai vagy közvélemény-formáló értelmiségi kör tagja, hozzászólásom egy Assisi Szent Ferenc rendjéhez tartozó, egyszerű, szemlélődő szerzetesnőjéé, aki több mint tíz éve nem él Magyarországon, hanem Franciaországban. Ez is az oka annak, hogy Lengyel László „egyház-fogoly” metaforájára csak „katolikusabb”, azaz „egyetemesebb” szempontból tudok reagálni.
Ha statisztikai adatok nem állnak is rendelkezésemre a magukat kereszténynek és azon belül katolikusnak vallók szavazati szándékáról, a legutolsó magyar parlamenti választások eredményét látva nehéz azt állítani, hogy a magyar katolikus egyház tagjainak döntő része más alternatívát szeretne választani a FIDESZ-KDNP koalícióval szemben. Ha Franciaországban egy bizonyos valláshoz, egyházhoz való tartozás nem igazán befolyásolta az utolsó köztársaságielnök-választást – a katolikus egyházi világ nem zárja ki a pluralitást –, az áprilisi magyar választások a magyar keresztények erős jobboldali kötődéséről tanúskodnak. 2010 és 2014 választásai után talán megállapítható, hogy a hívő katolikusok jól érzik magukat az Orbán-kormány alatt, nem fogolynak tartják magukat, hanem éppen biztonságot és védettséget élveznek az állam által. Igaz, elképzelhető, hogy ez a biztonság nem sokban különbözik attól, amit Putyin nyújt az orosz ortodox hívőknek állama révén.
Ha maguk a keresztények is vitatkoznak azon, hogy szerencsés-e egy alkotmányba explicit módon bevenni a kinyilatkoztatott vallások „Isten”-ére való hivatkozást, sokkal inkább egyetértés van, főképp katolikus körökben, hogy a kinyilatkoztatott vallások kultúrköréhez kapcsolódó antropológiai víziót, egyfajta civilizációt nem kívánjuk feladni. Ennek az antropológiai víziónak, civilizációnak a magyar hívők számára is része a család elsőbbsége, az élethez való jog alkotmányos védettsége.
Az elmúlt év folyamán számos hívő és nem hívő vonult fel a francia városok utcáin a „Házasságot mindenkinek” – azóta megszavazott – törvénytervezet ellen tüntetve. Mert ahogy a szocialista igazságügyi miniszter, Christiane Taubira fogalmazta: „Nem szándékozunk úgy tenni, mintha csupán egy-két vesszőt írnánk át a polgári törvénykönyvben. […] Ez egy társadalmi reform, úgy mondhatnánk: egy civilizációs reform.” Mára az EU 47 tagországa közül 21 biztosít jogot az azonos neműeknek, hogy házasságra vagy civil életközösségre lépjenek. Az e mögött rejlő probléma igazából nem is a házassághoz való joggal, hanem a „gyermekhez való jog”-gal, az orvosilag asszisztált prokreációval vagy a „béranyaság” liberalizációjával kapcsolatban merül fel.
Az egyik legnagyobb mai kérdés az Egyházon belüli vita és az hívők-nem hívők párbeszédében valójában az etika és egyfajta civilizációs folyamatosság/szakítás mezején folyik. Tévedés azt állítani, hogy a családról szóló püspöki szinódust összehívó Ferenc pápa azt kérné, hogy az Egyház ne foglalkozzon az etikai kérdésekkel… ellenkezőleg. Mint elődje, ő is bátorítja a püspököket, hogy hallassák hangjukat, amikor aktuális szociális és morális kérdésekről van szó. De ahogy azt mondta a múlt augusztusi La Civiltà Cattolicá-ban megjelent interjúban: „Egy szép szentbeszédet […] az üdvösség hirdetésével kell kezdeni. Nincs semmi más olyan erős, olyan mély, mint ez a hír. Utána kell jönnie a katekézisnek, és azután levonni a morális következményt. De Isten üdvözítő szeretetének hirdetése az első a morális és vallási követelményekkel szemben.”
Lehetne hosszan vitatkozni a „vatikáni bürokrácia”, a római Kúria hatékonyságáról, de aki követi a híreket, az tud a már Benedek pápa alatt elkezdett kúriai reformról, ami tavaly óta egyre inkább konkretizálódik…, még ha kisebb-nagyobb zsörtölődést vált is ki a külső szervezet által végzett audit, vagy az, hogy a jezsuita pápa a Kúria lelkigyakorlata alatt nem engedi vissza munkájukhoz a kúriai tisztségviselőket.
Lengyel Lászlónak igaza van, ha sok más megfigyelővel együtt úgy érzi, hogy Benedek pápa alatt a Katolikus Egyház kissé visszafelé haladt az időben… Ugyanakkor ha olyan ember szemével nézzük az Egyházat, az egyházi eseményeket, mint akinek, ahogy Radnóti mondja, „nem térkép e táj”, akkor érthetővé válik – akár egyetértünk ezzel, akár nem –, hogy a zsinat és a 80-as, 90-es évek nagy és mediatizált lépései után, mint az 1986-os assisibeli imatalálkozó a békéért, az 1999-es augsburgi evangélikus-katolikus közös nyilatkozat stb. az Egyház két nagy belső kihívással találja magát szemben: a hermeneutikai kérdés és a zsinati, zsinat utáni dokumentumok recepciója. Azaz megvilágosítani, hogy a zsinatot törésként vagy reformként kell-e értelmezni (a 20. század egyik legnagyobb teológusa és keresztény értelmiségije, XVI. Benedek pápa szerint egy reformhermeneutikát kell alkalmaznunk), és hogy a vezető teológusok és a hierarchia által papírra fektetett és egyfajta „keresztény értelmiségi vagy teológia elit” által kiegyensúlyozottan megvalósított (úgy tűnik, Lengyel László szereti az „elit” kifejezést, ami semmi esetre sem „ferences” vagy „ferenci”) előrelépések eljussanak a szélesebb hívői, plébániaközösségek felé.
Abban mindnyájan egyetértünk, hogy az igazi probléma a „recepció”-ban rejlik, a továbbadásban-befogadásban, képzésben. Ahogy azt Nemeshegyi Péter jezsuita teológus mondta, a magyar egyházban mintha soha sem lett volna igazi teológusunk (kivétel talán Karl Rahner barátja, Nyíri Tamás professzor lett volna). Ezek helyét mintha a költőink vették volna át. Ezzel szemben nagy reményünk épp az, hogy a lassan-lassan külföldi egyetemekről, teológia tanszékekről hazatérő, teológiát, exegézist tanuló papok, laikusok, szerzetesek, szerzetesnők képesek lesznek a mai magyar egyházi valóságba átönteni, áttelepíteni, növeszteni a zsinat utáni szentírástudomány, teológia, egyháztan, filozófia gyümölcseit, és erős identitástudattal, nagy szellemi nyitottsággal belépni az egyházon belüli vitákba és a kívülállókkal való párbeszédbe. A „recepció”-nak egy része lenne a liturgia megújulása, ami nem csupán a több száz éves énekhagyomány elővételét jelentené, hanem modern, bibliai, teológiai inspirációjú énekek széles körű alkalmazását. Azt várjuk, hogy a World Youth Days-generáció, amely képes Ferenc pápa körül a világ legnagyobb, 4 milliós résztvevőjű flashmobját létrehozni, képes lesz megújítani a magyar egyház arcát.
Amikor Lengyel László az Egyház szklerózisáról beszél, csak azt jegyezném meg, hogy ez az az Egyház, ahol egy ultrakonzervatívnak tartott pápa képes átlépni egy 2000 éves egyházi hagyományon, és lemondani, és ez a lemondás helyet ad egy olyan pápa megválasztásának, aki megjelenésének első percétől kezdve a II. Vatikáni Zsinat életre váltója – egy ilyen Egyháznak nem lehet szklerózisa.
Ami a „ferenci szegénység-program átvételét és intézményesítését illeti”, azt kell mondani, hogy amikor az Egyházról beszélünk, a világon legjobban jelen lévő egészségügyi, humanitárius és szociális szervezeteivel állunk szemben. Nem valószínűtlen, hogy ma Magyarországon a szegények mellett leginkább azok a szervezetek vannak jelen, reméljük, a legalázatosabban, akiknek életadója, inspirálója az Egyház.
Dia-logos… egy szó, egy parole, mely hagyja, hogy átjárja egy másik szó… Vajon az Egyházat párbeszédre szólítók, a legmagasabb diplomáciai, társadalmi szinttől a leghétköznapibb beszélgetésekig, meghallgatják-e a kereszténység, az Egyház beszédét a maga hagyományával, etikájával, a zsidó-keresztény hagyományban gyökerező antropológiájával együtt? És viszont, a magyar egyház képes-e egyfajta „Pogányok Udvara” találkozón részt venni, ahol hívők, nem-hívők saját humanista hagyományaikból a legjobbat előhozva együtt próbálják szolgálni, elősegíteni felebarátaik, embertársaik jólétét?
Befejezésül, minthogy Lengyel László joggal teszi fel a kérdést: milyen perspektívát tud felajánlani a keresztény értelmiség a nagy gazdasági kérdésekben, újra Benedek pápát idézném – arra buzdítva egyébként mindnyájukat, hogy nyissák ki vagy olvassák újra bátran Ferenc pápa Az Evangélium öröme buzdítását pl. a 2. fejezetnél, ahol az elutasítja a „kirekesztő gazdaságot”, a pénz bálványozását, a társadalmi egyenlőtlenséget.
„A modern ember néha meg van győződve arról, bár tévesen, hogy ő maga saját magának, életének és a társadalomnak az egyedüli alkotója. Ez olyan elbizakodottság, amely az ember önmagába való önző bezárkózottságából ered, vagy, hogy a hit kifejezésével éljünk, a kezdetek bűnéből, az eredeti bűnből. […] Figyelmen kívül hagyni az ember rosszra hajló természetét, súlyos hibákhoz vezet a nevelés, a politika, a társadalmi aktivitás terén […] Azoknak a helyeknek a listájához, ahol megnyilvánulnak a bűn veszedelmes következményei, már régen hozzáadódott a gazdaság területe. […] Az a meggyőződés, hogy az ember önmagának elegendő, és képes a történelemben jelen levő rosszat csupán a maga cselekvésével kitörölni, arra indította az embert, hogy a boldogságot és az üdvösséget az anyagi jólét és a társadalmi cselekvés immanens formáival egybeesőnek tekintse. […] Ezek a meggyőződések lassacskán olyan gazdasági, társadalmi és politikai rendszerekhez vezettek, melyek lábbal tiporták a személyek és a társadalmi intézmények szabadságát, és amelyek épp ezen oknál fogva képtelenek voltak biztosítani az igazságosságot, melyet ígértek. […] ezen a módon kiutasítjuk a történelemből a keresztény reménységet, amely egy hatalmas társadalmi forrás az integrált emberi fejlődés szolgálatában…”
„Alexis de Tocqueville, a maga idejében – mondta Benedek pápa – megfigyelte, hogy Amerikában a demokrácia lehetővé vált és működött, mert létezett egy alapvető morális konszenzus, amely az egyes meghatározottságokon túllépve valamennyi intézményt egyesítette. Az alaptörvények és jogok csak akkor tudnak működni, ha létezik egy ilyen, lényeget tekintő konszenzus. Ez a keresztény hagyatékból eredő alap-konszenzus veszélyben van ott, ahol ennek helyét, a »raison morale«, az egyszerű, célratörő racionalitás veszi át… Leküzdeni az ész (raison) ezen elvakultságát és megőrizni a képességet, hogy lássuk a lényeget, hogy lássuk Istent és az embert, ami jó és ami igaz, ez az a közös érdek, melynek minden jóakaratú embert egyesítenie kell. A világ jövője a tét.” (2010. december 20.) Tisztelettel, szeretettel és imádsággal:
DÉNES MÁRIA – KLÁRA KLARISSZA NŐVÉR
Ronchamp-i Klarissza Monostor