Megjelent az Egyházfórum 2009/3. számában
Ez a két dolog nem fér meg egymással. Éppen azért, mert ég, félünk. Legalább is az első pillantásra.
Mi mindnyájan az egész világon nagyon kényes helyzetbe kerültünk. A globális pénzpiacok megrendültek, a gazdasági teljesítmény zsugorodik, a munkahelyek veszélyben vannak. A háttérben pedig leselkedik az ökológiai válság. A diagnózis kiábrándító. A hajsza a felelősök után már elkezdődött: a fékevesztett neoliberális kapitalizmus, az elképesztő jövedelmekkel rendelkező menedzserek, a gazdagok. Őket tesszük meg saját bűnbakjainknak. Az ő kivégzésük lényegében egy középkori eljárás. És aztán azt reméljük, hogy ezután majd minden megy tovább, mint ezelőtt. Röviden: megvannak a bűnösök, majd feláldozzuk őket. Önmagunkat persze közben ártatlannak tartjuk.
Az evangélium azonban egy másik látásmódot mutat nekünk. Leleplezi a játékunkat, és felszólít, hogy ezt hagyjuk abba. Megvolna tehát a megmentő felismerés: „Mi mindnyájan felelősök vagyunk a válságért.”
A kortárs filozófus, René Girard segít, hogy megértsük mindezt. Minden emberi szívben, mondja, rejtőzik egy parttalan sóvárgás. Észrevesszük ezt másokban, és utánozni kezdjük. Egyre több embert ragad magával, és egyszer csak egy romboló kultúra kerekedik ki belőle. Ez olyan veszélyes jelenség, hogy a 10. parancsolat elénk tárja, és az élet iránti mély szeretetből figyelmeztet bennünket, nehogy a rabszolgáivá legyünk. Az efféle vágyakozás emberekre és vagyontárgyakra irányul. Modern kultúránkban ezt a vágyat nem megzabolázzák, hanem felszítják. A gazdaság abból él, hogy a földi javak utáni vágyakozást lehetőleg fékevesztett módon kihasználják. Lassanként mi is ennek a logikának a fogságába kerülünk: a krízis idején is, még maguk a munkavállalói érdekvédők is azt szorgalmazzák, hogy a fogyasztás szintjét emeljék, hogy mindeközben a vásárlási lázunk ne hagyjon alább. Anélkül, hogy észrevennénk, belesodródunk egy ördögi körbe. Ha nem engedünk a vágyainknak szabad folyást, akkor stagnál a gazdaság, veszélyeztetjük a munkahelyeinket, mind több és több ember, családjuk és gyermekeik együtt beleesnek ebbe a baljós helyzetbe.
Vagyis nemcsak mások felelősek a válságért, hanem mi is bűnrészesek vagyunk, mert a válság valódi okai mindannyiunkban ott rejtőznek. Saját egyéni sóvárgásaink nélkül azok is tehetetlenek lennének, akik mindezeket a fogyasztói gazdaságban kiaknázták. Ha mi mindnyájan szabadok volnánk vágyainktól, vagy ezeket más irányba terelnénk, olyan szegények lennénk, mint Szent Ferenc, akkor semmi esélye nem lenne egy olyan gazdaságnak, mint a miénk. A szemünk láttára omlana össze minden olyan rendszer, amelyet saját sötét vágyainkkal támogatunk.
EGY KIÚT
Ha fölismerjük a világ válságában játszott szerepünket, képesek vagyunk arra is, hogy új utakat keressünk. A félelemtől reszkető vágyakozások alternatívája a szerető szolidaritás. Ez – mint a szeretet alapvetően – annak az isteni Lélek működésének a gyümölcse, aki a Föld arculatát megújítja és a vágyaink által rabságban tartott régi szívünk helyett egy új, szeretni képes szívet ajándékoz. Ennek a megmentő, éltető szeretetből született szolidaritásnak két arca van.
Az egyik arc: a cselekedni képes szolidaritás; ez tesz képessé arra minket, hogy csillapítsuk az akut szenvedéseket. Ez a típusú szolidaritás segít nekünk, hogy támogassuk a mostani krízis áldozatait, akik a következő hónapokban egyre többen lesznek. Egyesek csak rövidített munkaidőben dolgozhatnak, mások teljesen elvesztik munkájukat, ismét mások nyugdíjpénztári megtakarításaik elértéktelenedése vagy rizikósabb formákba befektetett megtakarításaik eltűnése következtében ’kerülnek a kerék alá’ – nekik mind szükségük van egy cselekvőképes szolidaritásra. A növekvő szükség idején egy ilyen szolidaritás világosan felismerhető vonásokkal bír, és legjobb érzékeinket is próbára teszi.
- Ez a nyitott szemek szolidaritása. Már nem fordítjuk el tekintetünket a szükséget szenvedőkről, hanem vesszük a bátorságot és a civil kurázsit, hogy odafigyeljünk rájuk. Észrevesszük azoknak a családoknak a fájdalmát, akik eddig két fizetésből éltek, de most már csak egyetlen jövedelemmel rendelkeznek, és ezért állandó anyagi csúszásban vannak. Meghalljuk minden elvált apa panaszát és környezetükben azokat a gyermeküket egyedül nevelő anyákat, akik létfenntartási költségeiket már csak nagyon nagy erőfeszítések árán tudják kifizetni.
- Nem elégszünk meg azonban az odafigyeléssel. Ha már segítünk, szeretnénk tartós segítséget nyújtani. Saját magunk a józan ész szolidaritását gyakoroljuk. Úgy segítünk, hogy másnap, ahol csak lehet, ne kelljen újra segítenünk. Mert megalázza az embereket, ha mindig más segítségére szorulnak.
- A cselekedni képes szolidaritásunk együtt érző szívből fakad. Ez pedig az együttszenvedés készségéből táplálkozik, hogy a szegények fájdalmát és félelmét át tudjuk érezni.
- Nem utolsó sorban pedig a cselekvő szolidaritás embereinek segítő kezük van. Akinek közülünk nem nagyon rosszul megy a sora, szolidaritást vállal egy másik emberrel, akinek viszont most rosszul alakulnak a dolgai. Ez elkezdődhet akár a családokban, de azokon túl segítői hálózatok kialakuláshoz is vezethet. Weiz létrehozott egy ún. szolidáris régiót, amelyben az együtt érző emberek mindenfajta választóvonalon át együttműködnek. Itt az ideje, hogy országunkban a szolidaritás új tavasza köszöntsön be. Ez lenne az igazi előretörés – a pünkösdi módon megélt és együtt elszenvedett emberség. A szeretet kultúrája, amely önmagát a szolidaritásban mutatja meg, növekedhetne az országban. Pontosan ebben áll a remény útjának belső célja, amit a „weizi pünkösdi vízió” éppen most hirdetett meg.
Bármennyire fontos lesz a következő időkben, hogy a szolidaritás áldozatainak oldalára álljunk, egy más arcú szolidaritásra is szükségünk lesz. Ez nem az áldozatokon segít, hanem megtesz minden elgondolhatót annak érdekében, hogy minél kevesebb legyen belőlük. Ez a fajta szolidaritás nem segítő, hanem politikai jellegű. Az áldozatokat nem ellátjuk, hanem megakadályozzuk, hogy legyenek. Ez egy hosszú távú program. Szabályozni kell – egy bátor politika által – a pénzügyi piacokat. Össze kell kapcsolni a megtermelt gazdagságot és az emberek szükségleteit. Nem szabad, hogy a szociális jólétre törekvő államok válságba kerüljenek, mert mind több gazdagság – nemzetközileg kalandor módon – kibúvik nemzeti kötelezettségének teljesítése alól.
Egy ilyen, az emberre irányuló politika annál hamarabb jöhet létre, minél inkább beavatkoznak a keresztények is a politikába. Az egyházak elsőrendű feladata minden bizonnyal az, hogy az embereket Isten titkába bevezessék. Akit azonban Isten megragad, az Istennel együtt sodródik annak világába is a lehető legkompetensebb módon. Éppen ezért a jövőben több hívő embernek kell politikai pályára, a gazdaságba, a szakszervezetekbe, a médiába, az oktatásba menni. Ehhez azokat a tudományokat fogják tanulni, amelyek erre képesítik őket: politológiát, gazdaságtudományt, pénzügyet stb. Annak nem lehet és nem szabad megtörténnie, hogy az egyházakból nem jönnek többé olyan személyek, akik az Evangélium szellemében formálják hazánkat, Európát, a Föld közösségét. A teológia ezt így fejezi ki: aki misztikus, az feltétlenül politikus is; aki Istenbe belemerül, az Istennel együtt a szegények mellett fog felbukkanni.
NE FÉLJETEK! MÁR ÉG! Ez az első pillanatban ellentmondásos kijelentés, a második pillanatban a remény teljesen új értelmét nyeri el. Ha ugyanis szívünk már nem a félelemtől reszkető vágyakozások rabszolgája, hanem szerető odafordulás érzésétől lángol, akkor nekünk a szorongató válság közepette sincs okunk a félelemre. Akkor már ráléptünk a remény útjára.
PAUL. M. ZULEHNER
[1] A kelet-stájerországi (Ausztria) Weiz városkában a „Weizer Pfingstvision” közössége 2009 pünkösdjén indult el a „remény útján”, amelyen spirituális választ keresnek a jelenlegi gazdasági-társadalmi válságra. Az ünnepi szentmisén hangzott el az itt közölt prédikáció.