Megjelent az Egyházfórum 2009/1. számában
A SZEKULÁRIS ÁLLAMNAK ÉS IDEOLÓGIÁJÁNAK A KRITIKÁJA
Mielőtt elkezdeném ennek a tanulságos és érdekes könyvnek az ismertetését, be kell vallanom, hogy nem vagyok filozófus, és filozófiát is csak annyit tanultam, amennyi a bölcsészkar elvégzéséhez és a szociológiai doktorátus megszerzéséhez szükséges volt. Mégis bele mertem vágni ebbe az ismertetésbe, mert úgy gondolom, hogy a könyvben leírtak fontosak a régi és a mai világunk számára is.
A középkor hajnalán tanúi lehettünk az ember „magára ismerésének”. Egyre jobban felmerült – először Itáliában, majd egész Európában annak az igénye, hogy mind jobban közkinccsé tegyék az ókor művészetét és filozófiáját. Ez az igény abból is származott, hogy meg kellett teremteni a kereszténység filozófiai alapjait.
A középkor egyik legnagyobb alakja, Aquinói Szent Tamás (1225–1274), alapvető munkájában, a Summa totius theologiae-ben teremtette meg a kereszténység filozófiai fundamentumát, de ő is Arisztotelész munkásságát tekintette példaképül. Így sikerült létrehoznia a keresztény gondolkodás és filozófia egységes rendszerét.
A reneszánsz nemcsak az ókor tanulmányozását foglalja magába, hanem soha nem látott magasságokba igyekszik emelni az embert. Evvel együtt jár az élvezetekben való szabadság és szabadosság is. Amennyiben az ókor tanulmányozása összefügg a teológia újragondolásával, ez olyan nézeteket tesz lehetővé, amelyek a gondolkodásban az embert teszik a fő helyre, és megfeledkeznek annak teremtményi mivoltáról. Úgy vélik, hogy a világmindenség megértése és meghódítása a legfontosabb feladat, amely az állandó (permanens) reformot készíti elő.
Az ókor tanulmányozása avval is együtt járt, hogy az alkotók egyszersmind követni próbálták az ókorban megismert művészeti mintákat; másrészt pedig ezeket a mintákat, formákat igyekeztek a keresztény vallás kifejezési formáivá változtatni. Ez addig, amíg csak formai kérdések átvételéről volt szó, a líra, a képzőművészet keresztény tartalommal való megtöltéséről, addig a vallásos élet színesítését szolgálta. Viszont a formák tartalmakat hordoznak magukban, s így olyan állapot jött létre, mintha csak a művészeti irányok változtak volna meg, miközben a lényeg azonos maradt. Központba állították az embert, és igyekeztek megfeledkezni teremtett mivoltáról. Hiszen a valóságos nézőpontnak úgy kellene tükröződnie, ahogy azt Madách írja: „Mert a jó sajátja, s a rossz a koré, amely szülte őt…” Nem szabad azonban elfeledkezni arról a nyilvánvaló tényről sem, hogy az ókor irodalmának nagy része úgy került Európába, hogy azt írástudó szerzetesek szorgos munkával, éjt nappallá téve, lemásolták; függetlenül attól, hogy teológiai vagy profán világi szövegről volt szó. Így az önmegtartóztató élet hozzájárult az európai kultúra újjászületéséhez, a reneszánszhoz. A középkor nemcsak Boccaciót eredményezte, hanem Dantét és Aquinó Szent Tamást is.
Elmondhatjuk tehát, hogy arra az időre, amikor a kereszténység világvallássá lett, kialakult szervezeti formája, és megteremtődtek filozófiai alapjai. Ezek a tényezők együtt jártak avval, hogy mivel a Megváltó valóságos Isten és valóságos Ember, túl nagy hangsúlyt kapott az elméletben az emberi rész hangsúlyozása. Ezt az elméletet nevezik racionalizmusnak, ami a végponton ateizmusba, azaz istentagadásba csap át.
Az újkor hajnalán nagy szerepük volt ezeknek az elméleteknek, annak ellenére, hogy még Karl Marx is így írt a vallásról: „az emberiség lelke, egy lelketlen világban”.
Úgy gondolom, hogy hitünknek az a része, amit a Megváltó hagyott ránk, örök és megváltozhatatlan érvényű, viszont a történelem során értékesen rárakódott elemek csak annyiban használhatók fel, amennyiben a hívők mélyebb lelkiségét mozdítják elő. Ilyenek a liturgia egyes elemei: a nyelv, a ruházat, a szentelmények stb. Ezek fontosak, de az egyes történelmi koroktól függenek. Minden történelmi kor sajátos hittartalommal rendelkezik. Azt a megállapítást, hogy Ecclesia semper reformanda csak úgy lehet értelmezni, hogy a teremtés nem befejezett, hanem az ember a Szentlélek útmutatása szerint állandóan javít azon az úton, amely a Szentháromság felé vezet. A kereszténység mindig a cselekvés vallása volt. Éppen ezért nem szabad megállni a Mindenható felé vezető úton, és világosan meg kell különböztetni életünkben és hitünkben a lényegest a lényegtelentől. A lényeget, az Üdvözítőtől származó tanítást ápolni kell és minden korban változatlanul meg kell őrizni. A változó történelmi korokban viszont tudni kell alkalmazkodni a hívők szokásaihoz és viselkedésrendszeréhez, hogy hatékonyabban közvetíthessük a Tanítást. Ezen közben nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy az igazi humanista a Mindenható, aki Egyszülött Fiát adta érettünk.
Fordította Turgonyi Zoltán; Kairosz Kiadó, Budapest, 2007.
RADNÓTI RÓBERT