Megjelent az Egyházfórum 2007/2. számában
Küzdelem az élettel ─ Küzdelem a halállal
A könyv alcímeivel (Küzdelem az élettel, Küzdelem a halállal) analóg módon a recenzió készítője is szélsőségek között vívódik, hogy a kötetről kedvébresztő ismertetőt írjon, vagy utólag pótoljon valamit az elmaradt lektori kritikákból. Erre a kettősségre nem a kiadványban bemutatott két levélgyűjtemény eltérő iránya ad okot, hanem a feldolgozásuk nagyfokú különbözősége.
Molnár Miklós lelkipásztori szolgálata során folytatott lelkigondozói levelezéséből kapunk ízelítőt. Az első részben egy gimnáziumba, majd egyetemre került lány (Éva) leveleit, valamint az azokra a szerző (és a felesége) által írt válaszokat olvashatjuk. Egy hosszan (1966-től 1979-ig) tartó levelezés dokumentumai kétségtelenül kincsesbányát jelenthetnek, és a kiaknázásuk, feldolgozásuk többféle módszerrel lehetséges. Legnagyobb hozadéka talán annak lett volna, ha a levélváltások időrendjét követve megismerhettük volna azt a küzdelmi sorozatot, fejlődési folyamatot, amely alatt egy helyét kereső, vallását naivan gyakorló, tizenéves lány érett felnőtté, anyává és lelkésszé válik. Ez a változat érvényesítette volna leginkább azt a kivételes adottságot, hogy egy fiatal ember papírra vetett gondolatai 13 esztendőt átívelően rendelkezésre állnak. A szerző is ilyen igénnyel kezdte el a gyűjtemény közreadását. Az első három fejezetben kronológia szerint következnek a levelek, a közbeékelt kiegészítések pedig Éva aktuális körülményeit világítják meg. A negyedik fejezetben azonban az események folytatása helyett teljesen felborul a szisztéma, mind az időbeliség, mind a sorrend tekintetében. Ebben a korábbi időszakból származó levelek olvashatóak, ráadásul Éva egymásután következő három levelét csak egyetlen válaszlevél zárja le, amely a keltezés szerint előbb íródott, mint amire felel. Innentől kezdve az olvasónak esélye sincs, hogy a változásokat nyomon kövesse. A levelek sorrendjének esetlegessége (pl. az V. fejezetben: ’74., ’73., ’74., ’72., ’73., …), aránytalan eloszlása, (pl. 1970-es tíz, 1976-os egy sem), a kiegészítések, háttér- információk elmaradása és a pontatlanságok (pl. Éva őszinte kritikát vár „Miklós bácsitól és Klári nénitől” az 1971. február 8-ai levelében, amelyre a válasz 1972-es) miatt még önszorgalommal sem rekonstruálható a folyamat. A szerző – mindennemű jelzés és magyarázat nélkül – „menetközben” módszert váltott, áttért a levelezés tematikus csoportosítására. A fejezetcímben összefoglalt tartalmaik alapján szedte csokorba az egyes leveleket. Ezzel ugyan lényegesen csökkentette, az életfolyamat helyett életképekre szűkítette önmaga – és olvasói – figyelmét, de az előszóban kifejtett szándékához (miszerint a lelkigondozói levélváltás közlésével különböző korosztályoknak szeretne üzenni), még így is hű maradhatott volna, ha a leveleket igényesebben válogatja. A „Gyülekezeti szolgálatban” című (VIII.) fejezetben például szerepel Évának egy olyan levele, amelyben lényegében a családi dolgairól, kisfia szokásairól számol be, és a címhez csak annyiban kötődik, hogy a kisfia megkeresztelésére „Miklós bácsit” kéri fel.
A szerző az üzenetadás mellett könyvével még azt is bizonyítani kívánta, hogy a levélírás a XXI. században sem vált idejét múlttá. Az Évával való levelezésük példáival ennek – az egyébként elfogadható – tételnek az igazságát nem sikerült kellően alátámasztania, vélhetően emiatt érezte szükségét annak, hogy a lelkigondozói levelezés előnyeit, sajátosságait – az első részt követő függelékben – összefoglalja.
Egy másik levelezésének a feldolgozásánál a szerző már lemondott a sokat markolás igényéről. Talán az előző próbálkozásából okulva, talán a téma súlyosságánál fogva célját eleve szűkebbre szabta. „Csak” bemutatni akarta azt a küzdelmet, amit egy egyszerű munkásnő a halálos betegségével (sclerosis multiplex) vívott, és azt a közeget (szociális otthon), amelyben a küzdelem zajlott. Az ugyancsak a hetvenes években, fiatal lelkész korában folytatott levelezéséből csupán a Máriának nevezett nő leveleit bocsátotta közre. Azokból is elhagyta a körítéseket és a fölöslegesnek vélt kitételeket, ismétléseket. Mária leveleit évek szerint fűzte csokorba, keltezés és kommentárok nélkül. Hagyta, hogy önmagukban hassanak.
No, ezért az alázatért mély tiszteletet érdemel a Tiszteletes Úr!
A hitéhez hű, áldott Orvosában (az Úr Jézus Krisztusban) töretlenül bizakodó Mária beszámolóinak folyamata könnyen magával sodorja az olvasót, aki egyszerre ámul és borzong. Rácsodálkozhat arra a lelki erőre, emelkedettségre, amellyel a kiszolgáltatott, beteg Marika a megpróbáltatásokat fogadja, és reszketve szembesülhet azzal, hogy emberként milyen kiszolgáltatottak, sérülékenyek vagyunk. Mária levelei azonban nemcsak a belső világát tükrözik, hanem arról is tanúskodnak, hogy milyen nagy örömet szereztek számára azok a gesztusok, szívességek, amiket a tiszteletes úrék (és mások) neki nyújtottak.
Az utolsó levél záró sorai után valószínűleg sok olvasóban azonnal felmerülnek olyan kérdések, amelyeket Molnár Miklós tiszteletes úr az utószóban mindenkinek címezve feltesz.
Kálvin Kiadó, Budapest, 2005.
Bálint Bánk