Minden rendben?

Megjelent a Egyházfórum 2017/3. számban

Évtizedek óta viszolyogtat a magukat reformált hitűnek gondoló, magasmellényes papok dölyfe. Mit nekik Hekuba? Meg van írva: egyedül hit által, kegyelemből, Jézus Krisztusért igazul meg az ember. Ingyen, végérvényesen, csak azért is, legyenek bármennyien a katolikusok, tegyenek bármit az ateisták, szocialisták és liberálisok, ők ismerik s recitálják is boldogan az apostolt: „Az igaz ember pedig hitből él.” Szegény Habakuk, ha tudná, mi mindenre szolgált már szállóigévé lett szava![1]

*

Jó húsz évvel ezelőtt a csillaghegyi evangélikusok elhitték vezetőiknek, hogy nekik is lehet templomuk, orgonájuk, létüknek és hitüknek értékeit megjelenítő alkalmaik és intézményeik. Itt, a város peremén, Közép-Európa legnagyobb lakótelepének árnyékában. A régiek közül a legtöbben nem érték meg hitük beteljesedését. Sokan még a templom fölszentelését sem, s talán két-három tucatra tehető azok száma, akik másfél évtizeden keresztül hittek és küzdöttek, és ma büszkén és örömmel tekintenek a hektárnyi erős várra, a Duna-kanyar legjelentősebb egyházi létesítményére, a Magyarországi Evangélikus Egyház ötszáz éves történetének talán egyetlen olyan épületegyüttesére, amelyben mindent ugyanaz a néhány mérnök tervezett, szigorúan őrködve a mű prepuritán stiláris egységén. Testvéreinket, akik meghaltak, elsirattuk és méltóképpen eltemettük. Akik más kerületbe, városba, országba költöztek, számon tartjuk és hazavárjuk. A már ide születettekre pedig féltő gonddal vigyázunk. Ami nekünk hitünk próbája, küszködéseinket meghaladó öröm, az nekik Isten adta létük természetes tere. Tele a szeretetház, s látom, ahogy hétről hétre önfeledten nyüzsög a gyülekezet apraja-nagyja. És nem értem. Ebbe a boldogságba mi, e közösség őrizői majd belerokkantunk. Sőt akadt is néhány kiváló társunk, aki nem bírta az éveken át tartó gyűrődést. Elmaradtak, s a maguk módján reprivatizálták Isten országát. Legendák, néha jó, többnyire súsárló ráfogások televényében kényszerülünk minden héten megfogalmazni: mit hiszünk, kiben hiszünk, s mit jelent hitünk a másiknak itt, ebben a közösségben és a vörös és erős templomfalon kívül.

Annak idején, 2008-ban több világi, szakmai és egyházi orgánumban meghirdettük a szeretetház igazgatói állását. Szóhoz sem jutottam, amikor felügyelőm jelentette: a jelentkezők közül egyetlenegy sincs, aki evangélikus hitvallású lenne. Pár perc alatt kijózanodtam. Ördögbe a nosztalgiával, az öntömjénező, címert és zászlót lengető, a hitelesség illúziójával beérő szegény gazdagsággal! Van minden ebben az egyházban, mi szem-szájnak ingere, csak hadra fogható férfiak nincsenek. Felnőttek, akik komolyan veszik, hogy a rájuk bízottakról gondoskodni kell. Önigazolóktól hemzseg ez az ország. Püspökök és papok pironkodás nélkül magyarázzák az általuk még most is megvetett jámbor népnek, hogy több száz oldalnyi besúgásaik teológiai életművük részét képezik, s ki-ki láthatja, eleven példák  arra, „mily nagy az Úr kegyelmessége” – ahogy a nóta mondja.

Hol vannak az öntudatos, szigorú etikájú lutheránusok? Évtizedeken át hallottam a büszke szólást, értelmiségi egyház ez, nemzetalkotó, bár kétségtelenül nemzetiségi eredetű. A magyar közelmúlt asszimilált itt mindenkit, nemcsak a szlovákot és a németet – ki nyakas volt közülük, már a negyvenes évek végén vehette a sátorfáját –, de görögöt, bolgárt, lengyelt, románt is. Igazából mindenki magyar itt, talán a migránsokat és a kínaiakat leszámítva. De ezen más ajkú felebarátaink között nem a Confessio Augustana hódít. A történelem már régen eldöntötte, hogy magyar földön a reformáció genfi változata lesz a domináns. 1990 után azonban csak lassan lett nyilvánvalóvá, hogy a valójában bipolaritásra törekvő világi hatalom a közel kétszáz bejegyzett, jogi értelemben teljesen egyenlő felekezet közül – törvénytelenül és nyeglén – csupán kettőt tekint tárgyalópartnerének, ha egyáltalán.

Egy pillanatra sincs kétségem sem katolikus, sem református atyámfiai üdvössége felől. Abban is biztos voltam, otthonunk igazgatójának azt kell választanunk, aki szakmailag és emberileg alkalmas, és gazdag vezetői karizmákban. De nincs rendben, hogy tizennyolc évvel a rendszerváltás után a fővárosban egyetlen evangélikus sem találtatott e posztra. Feltételezem, ebben szerepet játszott az a folyamatos és leplezetlen egyházpolitikai irányelv is, mely több mint húsz éve a két nagy felekezet vazallusává tette egyházunkat. Nyomát sem látni a teremtő, szabad szellemnek, a szuverén és bátor életnek. A számukban nyilván nem jelentős, bár rendszeresen harsogó fundamentalisták inkonfesszionális gyülekezet, legyenek akár muszlimok, zsidók, katolikusok, reformátusok, neoprotestánsok vagy éppen evangélikusok – egyként gyűlölködő, boldogtalan és erőszakos népség. Ha azonban nincs határozott teológiai és kulturális szándék, amely ezen populációt mederben tartja, az a látszat keletkezik, mintha ők lennének az egyház. Szegény Luther maga sem tudta, érzékeny, művelt teológus lénye kitől viszolyog jobban: kora pápistáitól vagy a rajongóktól.

Aki ma Magyarországon evangélikus-lutheri módon akar reflektálni hitére, ne vélje, hogy elegendő önmagában hitelesnek lennie. Közössége nélkül kutyafülét nem ér a sola fide. Sőt ma már tisztán tudható: a legnagyobb szervezett civil társadalmi képződmény az egyházak világa. Nem véletlen, hogy minden politikai párt szükségesnek látja, hogy ideológiájának megfelelően állást foglaljon az egyházak szerepéről. Mint az édenkert közepén álló fa törzsén tekergő ősgonosz, úgy riszálják magukat a moralitásukban és kultúrájukban az egyházakkal egy napon nem említhető pártok reprezentánsai. Nem a hit és nem is a pompa, mi őket ellenállhatatlanul vonzza, hanem a hitelesség illúziója. Esetünkben a megigazulás délibábja. Mit nem adnának, ha olyan hitet támaszthatnának, melynek nyomán megújulás és bűnbocsánat és jó cselekedetek következnének… A kora középkortól az angol forradalomig így akarták ezt Európa keresztény uralkodói, de II. József, Nagy Frigyes vagy Nagy Katalin már tudták, az ő századukkal e rettentő hosszú korszak lezárul. Így is lett. Kétszáz évre. A felvilágosodásnak, a gazdaság és a társadalom fejlesztésébe vetett hitnek nem Auschwitzcal lett vége. Prométheusz fáklyáját a múlt század diktatúrái oltották ki. A modern ipari társadalom munkása, szándékától függetlenül, tömegember, s immár az értelmiségi is proletárrá vált, avagy a munkásosztály stilizálódott polgárszerűvé, erejét vesztett fogyasztóvá, hogy a mindenkori kizsákmányolók zsigeri szorongása enyhüljön.

Jaj nekünk, ha egy pillanatra is elfeledkezünk arról, hogy csak a másikkal együtt lehet üdvösségünk. A közösség a megigazulás tere, feltétele és célja is. Nincs messze Isten országától az, bárhogyan gondolkodjék is életről és halálról, aki a reá bízottak javáért szorgalmatoskodik.

Bizony, a reformáció nem az individuális keresztény ünnepe. Hanem a maga szorongásától, önzésétől, nárcizmusától felszabadult és a másik ínségén önként és szabadon segíteni akaró, magát a többiekkel együtt örömmel Isten háza népének valló, e világban idegenségét és vándorságát emelt fővel vállaló nagykorú emberé. Aki – bár jól tudja, hogy kenyerét eleitől fogva arca verejtékével keresi, és tünékeny életében oly kevés a kétely nélküli öröm s az önfeledt gyönyörködés – bátran emlékezetébe idézi a hajdan volt prófétát: „Tudom, URam, hogy az ember nem ura élete útjának, és a rajta járó nem maga irányítja lépteit!” (Jer 10,23) És a Jeremiást fél évezreddel később sem feledő Pál apostolt, aki határtalanul és hitelesen interpretálja őt a korinthusi gyülevész keresztényeknek:

Mert nézzétek csak a ti elhivatásotokat, testvéreim; nem sokan vannak köztetek, akik emberi megítélés szerint bölcsek, hatalmasok vagy előkelők. Sőt azokat választotta ki az Isten, akik a világ szemében bolondok, hogy megszégyenítse a bölcseket, és azokat választotta ki az Isten, akik a világ szemében erőtlenek, hogy megszégyenítse az erőseket: és azokat választotta ki az Isten, akik a világ szemében nem előkelők, sőt lenézettek; és a semmiket, hogy semmikké tegye a valamiket; hogy egyetlen ember se dicsekedjék az Isten színe előtt. Az ő munkája az, hogy ti a Krisztus Jézusban vagytok. Őt tette nekünk Isten bölcsességgé, igazsággá, megszentelődéssé és megváltássá, hogy amint meg van írva: „Aki dicsekszik, az Úrral dicsekedjék” [1Kor 1,26–31].

És végül Luthert is, az Írás tanúját és tanítóját, aki az 1537-ben megfogalmazott és hitvallássá lett Schmalkaldeni cikkek végén szokatlanul derűsen és tömören így zárja le a megigazulásról szóló szakaszt:

„Wer sich rühmt, der rühme sich des Herrn”, das heißt, dass er einen gnädigen Gott hat. So ist alles gut. ’Hiszen meg van írva: „Aki dicsekszik, az Úrban dicsekedjék” [1Kor 1,31]. Vagyis kegyelmes az Isten, és ezért van rendben minden.’[2]

Erős a vágy bennem, hogy a kiváló fordítót, egykori tanáromat, Prőhle Károlyt megkérdezzem: valóban, így, minden rendben?

 

DONÁTH LÁSZLÓ
evangélikus lelkész

 

[1] Róm 1,17; Pál apostol szavainak forrását a Szentírás-magyarázók Habakuk próféta könyvében találták meg„Az elbizakodott ember nem őszinte lelkű, de az igaz ember a hite által él” (Hab 2,4). (A szerk. jegyz.)

[2] Luther Márton, A keresztyén hit főtételei vagy más néven A schmalkaldeni cikkek, in Luther Márton négy hitvallása (fordította és a bevezetést írta Prhle Károly), Bp., Magyarországi Evangélikus Egyház Sajtóosztálya, 1983, 306. Az idézet folytatása: Weiter sagen wir auch, dass, wo gute Werke nicht folgen, da ist der Glaube falsch und nicht recht. ’Azt is mondjuk ezen kívül, hogy hamis és nem igazi a hit, ha nem fakadnak belőle jócselekedetek.’