Megjelent az Egyházfórum 2010/1. számában
Több régi ismerőssel beszélgettem a közelmúltban a keresztény egységtörekvések jelenlegi állásáról. Kivétel nélkül olyan emberekről van szó, akiket a zsinat utáni ökumenikus mozgalom hullámverése terelt össze évtizedekkel ezelőtt. Nagyon lelkesek voltunk akkor mindnyájan – azok is, akik a taizéi vonalat követték, azok is, akik valamelyik karizmatikus közösség sorait gyarapították, sőt olyan papok, lelkészek is, akik nem tartoztak egyik lelkiségi irányzathoz sem, egyszerűen csak hatékony és szeretetteljes kapcsolatot ápoltak egy sor, más felekezetű kollégával.
Régi „harcostársaim” között ugyanakkor ma már alig akad valaki, akinek a lelkesedése útközben le ne lohadt volna. Sokan közülük a rendszerváltást szidják, mondván, hogy korábban csak címleg létezett állami támogatás, létezett viszont nagyon is valóságosan az Állami Egyházügyi Hivatal, ami felekezeti hovatartozástól függetlenül mindnyájunk életét megkeserítette. Ez a hivatal és az általa működtetett besúgó hálózat garantálta az üldözöttek közötti szolidaritást. A kilencvenes években azonban már nem volt ÁEH, megindult ugyanakkor a verseny a különféle állami pénzek elnyeréséért, az összetartás és az egységtörekvés azóta tehát – barátaim szerint – az egyházaknak és más hívő közösségeknek már nem áll érdekében.
Egy kevésbé anyagias „bűnét” is emlegetik ők a rendszerváltásnak. A vasfüggöny leereszkedésének idején, 1948-ban, hazánkban szinte még semmi nyoma nem volt a keresztények egységtörekvésének. (Magam is láttam olyan, 1949-es kiadású katolikus hittankönyvet, amelynek szerzője súlyos bűnnek tartja, ha egy katolikus részt vesz valamelyik protestáns közösség istentiszteletén.) Az új idők friss szelei pedig, amelyek fújni kezdtek a szabad világban a hatvanas években, többnyire politikai okokból nem kavarhatták fel a magyar egyházak állóvizét. Így aztán nem csodálkozhatunk azon, hogy amikor eljött a szabadság órája, a keresztény egyházak arra – vagy majdnem arra – a stratégiai pontra álltak vissza, ahol 1948-ban megvonták tőlük a normális működési lehetőséget. Mert valóban: a II. Vatikáni Zsinat teljes tanítása magyar nyelven 1975-ig meg sem jelenhetett, a korszerű katolikus teológiai szakirodalom magyarul 1990-ig gyakorlatilag hozzáférhetetlen volt, de a protestáns közösségek többsége sem lépett túl a számára megadott, meglehetősen szűk lehetőségek korlátain. És napjainkra is maradt az így szocializált papok, lelkészek közül néhány „keményvonalas”, akik úgy tesznek, mintha Schütz Antal, Prohászka Ottokár, Bangha Béla és Tóth Tihamér óta nem létezne katolikus teológia, katekézis és homiletika, vagy azzal dicsekednek, hogy egy világért nem lépnének be az őseiket üldöző katolikus egyház egyetlen templomába sem. Az ilyeneknek nincs ugyan százalékban mérhető befolyásuk, de akadnak közöttük jó szónokok, és valószínűsíthető, hogy hatásuk túlnő egy-egy egyházközségen vagy gyülekezeten.
Az ökumené nemzetközi és magyarországi állása természetesen nem egyértelműen negatív. Ha pl. valamelyik internetes keresőprogramba beírjuk az „ökumené” vagy az „ökumenizmus” címszavakat, bátorítóan sok találatunk lesz. A felületes szemlélő ezek láttán még azt is gondolhatja, hogy a hajó igenis megy, csak vannak, akik türelmetlenek és az azonnali célba érést sürgetik.
A REMÉNY JELEI
Mi támasztja alá az optimisták optimizmusát?
Ma nálunk is köztudott, hogy az egységtörekvés nemzetközi méretekben bizonyítottan több eredményt ért el az elmúlt ötven év alatt, mint korábban bármikor. A kétoldali dialógusok említésre méltó eredményekhez, általánosan elfogadott, kreatív teológiai megfogalmazásokhoz vezettek. E néhány évtized alatt fontos dokumentumok is születtek, amelyek közül kiemelkedő jelentőséggel bírnak a II. Vatikáni Zsinat e tárgyban megfogalmazott állásfoglalásai (1965). De nem mehetünk el említés nélkül az Egyházak Világtanácsa Faith and Order bizottságának Keresztség, úrvacsora, lelkészi szolgálat című jelentése mellett sem (1982), amely mélyen gyökeredzik az apostoli hagyományban, és egy korábban elképzelhetetlen konszenzust teremtett. Mindenütt széles körben tanulmányozták. Ezt követte az ún. augsburgi nyilatkozat, hivatalos címén a „Közös nyilatkozat a megigazulás tanításáról” (1999), amit a Vatikán és az evangélikus egyház két prominense írt alá, és ami a feledés homályába küldte vissza a korábbi, reformáció-korabeli kölcsönös kárhoztatásokat. Ennek eredményeképpen többször megtörtént, hogy egymástól régen elszakadt egyházi közösségek ismét – hol formális, hol informális – párbeszédbe kezdtek.
Az európai enyhülés folyamata lehetővé tette azt is, hogy 1989-ben, Bázelban – protestáns közegben – megrendezésre kerüljön az első ökumenikus európai nagygyűlés. Ekkor kezdődött meg az a hosszú, mind a mai napig tartó tanácskozási folyamat, amelyen meghívottként már katolikusok is részt vettek – olyannyira, hogy a második ökumenikus nagygyűlés katolikus közegben, Grazban jött össze 1997-ben. Ennek témájaként az átfogó értelemben vett megbékélés szolgált, és itt döntöttek az Ökumenikus Charta létrehozásáról is. A prominens résztvevők célja az volt, hogy eligazító irányelveket adjanak annak érdekében, hogy az ökumenikus közeledés ne indulatból és hangulatból történjék, de ne is maradjon meg elméleti, tudományos szinten. Gyakorlati vezérfonalat kívántak rögzíteni.
A jelenlévő egyházak vezetői Grazban annak a véleményüknek adtak kifejezést, hogy az ökumenikus mozgalom lehetne az európai integráció paradigmája. A kereszténység megosztottsága ugyanis Európa megosztottságát erősíti, az integráció kérdésében tehát az egyházaknak nem a probléma, hanem a megoldás oldalán kell állniuk. Olyan praktikus eligazításra van szükség, amelynek nincs ugyan teológiai mélysége, de van közös teológiai alapja. Meg kell találni azt a minimumot, amelynek alapján együtt lehet működni, amit a maga hitének sérelme nélkül minden keresztény jó lelkiismerettel vállalhat.
A dokumentum 2001 húsvétjára készült el, és Strasbourgban írták alá. Ezután került rá sor, hogy azt az érintett szervezetekben helyet foglaló minden ország ratifikálja. A jóváhagyási folyamat 2002. október 1-jén zárult le.
A Charta tételesen felsorolja, hogy mely területen, hol tart az ökumenikus folyamat. Leszögezi, hogy Krisztusnak csak egy egyháza van, a megosztottság bűn; beszél a keresztségről és az eucharisztiáról (úrvacsoráról), a misszióról és a haza, a társadalom közös szolgálatáról. Leszögezi, hogy meg kell ismernünk egymás értékeit, és keresnünk kell a közös imádság alkalmait.
A dokumentum második fele összeurópai vonatkozású célokat tartalmaz. Felszólítja a keresztény egyházakat, hogy folytassák a párbeszédet, vállaljanak felelősséget Európáért, a közös szellemi értékekért, tegyenek meg mindent a népek és a kultúrák közötti megbékélésért, támogassák a mozgalmakat, amelyek a teremtett világ megőrzéséért dolgoznak, mélyítsék a közösséget a zsidósággal, folytassanak kreatív párbeszédet az iszlámmal, és keressék az együttélés lehetőségeit a többi vallás követőivel, valamint a más világnézetű embertársakkal.
Rendkívül pozitív és széles ívű célok ezek, nem véletlen, hogy lelkesítően hatottak mindenkire, akik a dokumentumot olvasták és tanulmányozzák mind a mai napig.
Az optimisták véleményét támasztja alá az a tény is, hogy az utóbbi években jelentősen megerősödött az ökumenikus ifjúsági mozgalom. A Keresztény Diákok Világszövetsége (WSCE), amely kétségkívül a világ legrégibb ökumenikus mozgalma (alapítási éve 1895), évről évre sok informális és felnőttképző tanfolyamot, míg az 1968-ban alapított Európai Ökumenikus Ifjúsági Tanács (EYCE) jobbára nemzetközi ifjúsági találkozókat és konferenciákat szervez. Napjainkban már mindkét mozgalom nagy hangsúlyt fektet a vallásközi kapcsolatokra is. Az említett szövetségek – főként a WSCE – alapvetően értelmiségi feladatokat vállalnak: folyóiratokat adnak ki, szellemi műhelyeket hoznak létre, és rendszeres kapcsolatot tartanak fenn a társszervezetekkel.
A MAGYARORSZÁGI HELYZET
Hazánkban valamivel sötétebb az összkép, bár nálunk is több ökumenikus ifjúsági szervezet található. „Felülről” induló kezdeményezésként tarthatjuk számon a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának Ifjúsági Bizottságát, valamint a 2000-ben alapított Ökumenikus Ifjúsági Irodát. Ez utóbbi programokat szervez (pl. ifjúsági találkozókat), amelyeket évente több száz fiatal keres fel. Az ÖKI híreket gyűjt, különböző szervezésjellegű szolgáltatásokat ajánl, tájékoztató kiadványokat jelentet meg, segítséget nyújt az ifjúsági közösségek ökumenikus alkalmainak és táborozásainak finanszírozásához, de biztosítja a keresztény jelenlétet az országos fesztiválokon is, pl. a Szigeten. „Alulról” induló kezdeményezésekről is beszámolhatunk, közöttük kiemelt szerepe van a Keresztény Ökumenikus Diákegyesületnek. Az egyesülettel évente mintegy száz fiatal kerül kapcsolatba, soraiból minden évben 30-40 diák vesz részt nemzetközi ökumenikus találkozókon és képzéseken. Szerveznek egynapos, istentisztelettel egybekötött közösséglátogatásokat, tematikus hétvégéket, valamint egyestés beszélgetéseket. Állandó kapcsolatot tartanak fenn a WSCE-vel és az EYCE-vel.
Vannak tehát napjainkban már magyarul is elérhető, irányadó dokumentumok, működőképes szervezetek, konferenciák és egyéb programok, valamint hozzáférhető információk a nyomtatott és elektronikus sajtóban. Miért panaszkodnak mégis a keresztény egységtörekvés veteránjai? Mit hiányolnak?
Elsősorban nem a hivatalos megnyilvánulások és az ökumenikus célokat szolgáló szervezetek számát keveslik, hanem az egyes személyek és egyházi közösségek nyitottságát, kreativitását és ökumenikus elkötelezettségének mélységét. „Vezetőink protokoll-ökumenét csinálnak, – mondja a KÖT (Keresztény Ökumenikus Társaság) egyik idős tagja. – A januári egységhéten találkoznak, szép beszédeket mondanak, azután megy minden tovább, mintha mi sem történt volna.” Az illető valószínűleg nem azt nehezményezi, hogy létezik hazánkban protokoll-ökumené, sokkal inkább azt, hogy szerinte nem is létezik más.
És valóban: a Nostra Aetate, a Limai dokumentum, az Augsburgi közös nyilatkozat és az Ökumenikus Charta létezéséről a mai Magyarországon – saját privát, hellyel-közzel „reprezentatív” felmérésem szerint – az értelmiségi templomba járókat leszámítva, szinte senki sem tud. Főleg az Ökumenikus Charta vonatkozásában szomorú ez, hiszen a mű gyakorlati iránymutatások gyűjteménye, nem pedig elvont dogmatikai, filozófiai eszmefuttatás. (A dokumentum szövege nyomtatott formában 2008-ig meg sem jelent magyarul!)
A magyarországi egyházfelekezetek csatlakoztak ugyan a Charta ratifikálásához, de komoly elszántsággal azóta sem próbálják elérni a benne megfogalmazott, szükséges minimumot. Vezetőiket teológiai és egyházjogi aggályok bénítják. Én személy szerint abban sem vagyok bizonyos, hogy a dokumentum magyar aláírói behatóan tanulmányozták azt. Az ünnepélyes aláírás szimbolikus gesztusa fontosabbnak tűnhetett számukra, mint a hétköznapi használatba vétel. A Charta – részben emiatt – a magyar kereszténység számára nem vált igazi vezérfonallá.
Amikor az Ökumenikus Tanács feltette a Chartát a világhálóra, feltűnően kevesen reagáltak rá. Talán azért, mert az ember, ha csak olvassa a dokumentum szövegét, számára minden mondat természetesnek, magától értetődőnek tűnik – ha viszont konkrét problémával szembesül, nem találja a megoldást, a megfelelő stratégiát. A közeledés módozatait ugyanis tanulni kell, nem elegendő a jó szándék.
Vegyünk néhány, nálunk gyakran előforduló, konkrét problémát.
1. A különféle felekezetű házaspárokat, családokat közösen kellene pasztorálni. Ez nyilvánvaló, mégsem történik. A Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa le is fordíttatott magyarra egy 150 oldalas, Németországban jól bevált kézikönyvet, amely azonban Magyarországon nem jelenhetett meg nyomtatásban és nem is kerülhetett használatba, mert az egyházi vezetők megtagadták a hozzájárulásukat.
2. Figyelni kellene arra ökumenikus szempontból is, hogy mit tanítunk a hittanórán. Milyen képet rajzolunk egymásról? Katolikus hittankönyveink pl. gyakorlatilag tudomást sem vesznek – nemhogy a többi vallás és világnézet létezéséről, de – a többi keresztény felekezetéről sem. Olyanok, mintha egy 200 évvel ezelőtti, andalúz falu gyermekei és ifjúsága számára készültek volna. Márpedig törődnünk kellene azzal, hogy az egymástól elérhető távolságban lakó, ugyanabba az iskolába járó, különféle felekezetű gyerekek harmonizáltan találkozzanak az alapvető keresztény igazságokkal. Hiszen a lényeg közös! Miért ne ismerhetnék meg gyermekeink ezt a közöset – mondjuk, 10 éves korukig bezárólag?
A felnőtt templomjárók ökumenikus tudatának ébrentartása ennyi energiát sem emésztene fel, mégsem lehet ilyen törekvésekkel gyakran találkozni. Elvétve akadnak csak olyan lelkészek, akik miséiken, istentiszteleteiken a hirdetések között megemlítik, hogy az utca túloldalán – vagy nem sokkal messzebb – lévő, ilyen és ilyen templomban lesz egy szép hangverseny, érdekes előadás, közhasznú munka, vagy bármi egyéb, amit meghallgatni, vagy amiben részt venni mindenkinek érdemes.
3. Mindnyájan felelősséget viselünk a környezetért, a teremtett világért. Felekezeti hovatartozás nélkül kellene tudatosítanunk önmagunkban és egymásban, hogy a természeti kincseket kizsákmányoló magatartás és a felelőtlen pazarlás – amely olyannyira jellemző a mai civilizált világra – nem egyeztethető össze a Biblia tanításával. Miért ne végezhetnénk közösen valamilyen „zöld” munkát?
4. Hasonlóképpen nem volna szabad felekezeti széttagoltságban ellátnunk karitatív szolgálatainkat sem. A mélyszegénységben élőnek, a hajléktalannak, a súlyos betegnek, a fogyatékosnak, a börtönlakónak nem a dogmáinkra, hanem a segítő kezünkre van szüksége. Sokkal meggyőzőbb lenne a hitünk is, ha megtanulnánk együtt lehajolni hozzájuk.
5. Utoljára hagytam a számomra legfontosabbat, a misszió kérdését. Mert napjainkban már nem a Harmadik Világ országai alkotják a keresztény misszió célországait, hanem az ún. művelt Nyugat, beleértve saját hazánkat is. Egymás iránti empátia és együttműködés nélkül pedig ebben a régióban vajmi kevés eredményre számíthatunk, végső soron az Evangéliumot tesszük hiteltelenné.
Sajtótermékeink is bíztathatnának aktív kapcsolatteremtésre más felekezetű testvéreinkkel missziós célból, de nemigen teszik. Ellenségesnek lenni – főleg írott formában – természetesen ma már nem „illik”, a közöny azonban olyan általános és megszokott, hogy a jelenlétét észre sem vesszük.
KÉT FÜL – EGY SZÁJ
Mit tegyen/tehet hát az az ökumené ügyét szívesen szolgáló plébános, gyülekezeti lelkész, szerzetes, vagy buzgó világi, akinek az esze és a bátorsága megvan ahhoz, hogy tegyen valami hasznosat a párbeszéd érdekében, ugyanakkor nem kap „felülről” semmiféle bíztatást? Azt hiszem, ma már tényleg csak a veteránok emlékeznek arra a fényképre, amely a II. Vatikáni Zsinat idején készült XXIII. János pápáról. Az idős pápa a képen saját lakosztályának egyik ablakát nyitja és szélesen mosolyog. Forradalmi kép volt – szimbólum-értékű. Hál’ Istennek azóta megszoktuk, hogy nyitva van az ablak – „felül” kinyitották. Jó. De vajon nyitva van-e az ajtó is? És ha igen, milyen célból? Azért, hogy leüljünk vele szemben és várjuk, hátha betéved rajta egy kívülálló érdeklődő, vagy azért, hogy kimenjünk rajta és bekopogjunk valaki ajtaján? Ez utóbbi volna célravezető. Említésre és terjesztésre méltó példát Magyarországon azonban csak elvétve találunk, pedig sok „nyitott ajtó” mögött ülnek olyan testvérek, akik a mi érkezésünkre várnak. Nem kell tehát egyházi elöljáróink felkérésére várni, egyszerűen csak élnünk kell a lehetőségekkel.
Én személy szerint tudok néhány falusi szeretet-vendégségről, amelyet a két helybéli gyülekezet és a két lelkész közösen szervezett; településekről, ahol havonta egy-egy délelőtt imádkozni jönnek össze a különféle felekezetű lelkészek; teológiai kérdésekben jártas, világi közösségekről, amelyek havonta egyszer, hétköznap este előadásokat és vitákat rendeznek; ifi csoportokról, akik gyakran megtanítják egymásnak saját, gitárral kísért énekeiket, és idős, egyedülálló hölgyekről, akik beteglátogatást és más, karitatív tevékenységeket végeznek mit sem törődve a gondozottak felekezeti hovatartozásával. De nyilván nem kell bizonygatnom, hogy lehetőség és feladat ennél sokkal több van.
Sokkal több, már csak azért is, mert a lehetőségek és a feladatok jelentős része teljesen informális. Ha nyitva tartjuk a szemünket, nincs feltétlenül szükségünk arra, hogy a templomban, vagy az egyházi médiában felhívják a figyelmünket egy-egy ökumenikus alkalomra, vagy elvégzendő munkára. Életszerűbb, ha beszélgetésbe elegyedünk egy másfelekezetű kollégával ebédszünetben, esetleg egy kávé mellett, a szomszédunkkal lépcsőház-takarítás közben, vagy azzal az ismeretlennel, aki mellettünk áll péntek délután a pénztársorban, a bevásárlóközpontban.
Ilyen informális szituációkba természetesen az esetek többségében világiak keverednek és nem klerikusok. Hiszen gyakorlati okokból nagyon sok lelkésznek nincs is igazán módja a hasonló, informális kapcsolatfelvételre. Nekik – amennyiben pedánsak és igényt formálnak arra, hogy minden hivatalos dolguknak alaposan a végére járjanak – van mit tenniük minden nap hajnaltól késő estig. (Ez főleg az olykor 5-6 falut ellátó, gyakran nem is fiatal katolikus papokra igaz.)
A világi „mezei keresztényeknek” viszont az okozhat gondot, hogy az ökumené szolgálatára nem érzik igazán felkészültnek magukat. Tapasztalatom szerint azonban erre nagyon gyakran nincs is szükség – elég a saját egyházunk tanításának általános ismerete, valamint az elkötelezettség mind az egyházunk, mind pedig az egység munkálása iránt. Meg vagyok győződve róla, hogy a spontán beszélgetés a különféle felekezetű hívek között legritkábban az elvont teológiai, dogmatikai kérdések megtárgyalásával kezdődik, sokkal inkább saját személyes és közösségi történeteink megosztásával. Nemcsak azért van ez így, mert a teológiához teljes mélységében mi, laikusok általában nem is értünk, hanem mert a mi párbeszédünk ember és ember – később csoport és csoport – között folyik elsősorban; az embernek és a csoportnak pedig általában nem filozófiája és teológiája, hanem tapasztalata, kollektív emlékezete és narratívája van. Elég, ha vigyázunk, és erről az útról nem lépünk le. Vagyis meghallgatom, miről beszél a másik, és empatikus magatartásommal arra késztetem őt, hogy meghallgassa, miről beszélek én. Más szavakkal fogalmazva: először kérdezek, figyelek, utána beszélek, de csak arról, amire partnerem valóban kíváncsi. A sorrend nem cserélhető fel. Dr. Gyökössy Endre, mindnyájunk Bandi bácsija ezt a feladatot a következőképpen fogalmazta meg számos prédikációjában: „Testvérek, arra gondoljanak, hogy milyen bölcs volt Isten, mikor az embernek két fület teremtett, de csak egy szájat.” Alázat és türelem kell ehhez, hittani ismeret sokkal kevesebb.
Ugyanakkor, ha idáig eljutottunk, látni fogjuk, hogy alázatosnak lenni ebben az összefüggésben már nem annyira nehéz. Az emberek többsége csak attól fél, arra haragszik, amit nem ismer. Eleddig mi végighallgattuk egymás történeteit, válaszoltunk egymás kérdéseire, ismerjük a másikat és ő is minket, elérkezhet tehát a cselekvés ideje.
Természetesen az a célravezető, ha – főleg eleinte – nem veszünk a vállunkra akkora feladatot, amelynek teljesítése meghaladja erőnket és lehetőségeinket. Örülhetünk annak, ha a – mondjuk – baptista szomszéd átjön hozzánk egy kávéra, vagy megosztja velünk a vasárnapi ebédet, ha a kollégánk családostul részt vesz egy, a mi egyházközségünk által szervezett kiránduláson stb. Több olyan beszámoló lelkes hallgatója voltam már, amelyek során kiderült, hogy a párbeszélők eleinte hosszú időn keresztül nem csináltak semmi látványosabbat. Azután elkezdtek rendszeres beszélgető délutánokat szervezni, és nagy-nagy örömmel jöttek rá, mennyi mindenben vélekednek hasonlóan, és hány ponton közös a hitük. Felismerték természetesen azt is, hogy léteznek komoly véleménykülönbségek, hogy minden felekezetnek megvannak a maga sajátos karakterjegyei, ajándékai és szolgálatai. Más szóval rájöttek, hogy nem vagyunk, és nem is lehetünk egyformák, de ez nem bűn. A bűn ott kezdődik, ahol a különböző felekezetű csoportok kritizálják és lenézik egymás ajándékait, vagy szolgálatait. Az Egyház tehát – a szó eredeti értelmének megfelelően – a Krisztusban megbékéltek közössége, és nem valamely szellemi egyenruhát viselő hadsereg.
LÁTHATÓ ÖKUMENÉ
Az imént vázolt felismerések sorát aztán vagy követi a mások számára is érzékelhető ökumenikus tevékenység, vagy nem. Ha nem – és sajnos ez a gyakoribb – a passzivitás hátterében általában a félelem és a bizalmatlanság áll: mit fognak szólni a papok és templomi közösségeink kívül maradt tagjai? Lelkészünk, egyházközségünk, gyülekezetünk ugyanis könnyen lehet kezdeményezésünkkel szemben szkeptikus, nekünk azonban tudnunk kell, hogy az ő szkepszisük és óvatosságuk nem teljesen alaptalan. Minden új, lelkes próbálkozásnak megvannak a maga buktatói és kockázatai, ez alól az ökumenikus szolgálatok sem képeznek kivételt. Ki ne hallott volna már olyan elitista közösségekről, amelyek – felekezeti hovatartozástól függetlenül – lenézik és megbélyegzik a kívülállókat? Ezek nem ritkán önálló értékrendet hoznak létre, amely a szektásodás határvidékére sodorja az egység lelkes ápolóit. Előállhat az a veszély is, hogy valamely ökumenikus csoport a megengedettnél nagyobb sebességre kapcsol; pl. együtt ünnepli az eucharisztiát. Nem sorolom tovább a negatív példákat, sajnos van belőlük nem egy.
Véleményem szerint kár attól félni, hogy csoportunk tevékenysége esetleg zsákutcába kerül, vagy, hogy kívülálló hittestvéreink majd ferde szemmel néznek ránk. Mindezt roppant egyszerű megelőzni: hívogassuk alkalmainkra, próbáljuk bevonni a szolgálatunkba őket, és amennyiben nem járunk sikerrel, ne felejtsük el rendszeresen és szeretettel tájékoztatni azokat, akik a munkánkban valamilyen okból nem vesznek részt. Mert ha már megtanultuk a toleranciát az ökumenikus beszélgetések folyamán kifelé, valószínűleg nem lesz nehéz türelemmel viseltetni a sajátjainkkal szemben sem. A helyi gyülekezet, az egyházközség természeténél fogva lehet a megbékélés, a közeledés eszköze, nem hagyhatjuk figyelmen kívül ezt az eszközt.
Van aztán egy másik ok is, ami miatt a többfelekezetű csoportok, baráti körök nem kezdenek valamilyen közös szolgálatba, és nem lépnek a helyi nyilvánosság elé. Egyszerűen nem tudják, mi mindent tehetnének. Pedig az Ökumenikus Chartában számos javaslat található. Most csak azokra a pontokra szeretnék visszatérni, amelyekben a magyar kereszténység újra meg újra rosszul vizsgázik.
1. Felekezetileg megosztott családok. Napjainkban már nem igényel túl nagy erőfeszítést, ha az ilyenek meg akarják szervezni saját pasztorációjukat. Az internet komoly segítségükre lehet. Csak arra kell ügyelniük, hogy az alkalmakat jól készítsék elő, és hogy minden jelenlévő felekezetet képviseljen egy lelkész, vagy egy képzett teológus.
2. A 10 évesnél fiatalabb gyerekek hitoktatása. Ehhez elég egy alapos bibliaismerettel rendelkező felnőtt, aki rendszeresen meghívja a gyülekezet és az egyházközség összes, ebbe a korcsoportba tartozó gyerekét szombat délutáni zsúrra, és történeteket mesél nekik a Bibliából. Az alkalmak „logisztikai hátterét” – pl. a kakaót, a vajas kenyeret és a játékokat – a csoport többi tagja szolgáltatja. (Ha túl sok a gyerek, értelemszerűen több felnőttet kell csatasorba állítani, de nagyobb bajunk sose legyen!)
3. Környezetvédelem. Amennyiben a szolgálatnak ezt a formáját választjuk, nem kell ötleteken törnünk a fejünket, hiszen rengeteg a tennivaló. Hasznos ugyanakkor, ha a helyi önkormányzatnak ajánljuk fel a segítségünket, hogy a jó célok esetleg ne keresztezzék, a jó törekvések ne gyengítsék egymást. Arra viszont mindenképpen figyeljünk, hogy hangsúlyozottan keresztényként végezzük a vállalt munkát – motivációnk nyilvánosságra hozásának többféle módja is lehetséges. (Egy ismerősöm pl. következetesen nem a „környezetvédelem”, hanem a „teremtésvédelem” szót használja.)
4. Karitász, más szóval diakónia. Ennek a tevékenységi körnek is sokkal több ága-boga van, mint amennyit most hirtelen elő tudnék számlálni. Pótolhatatlan értéket képvisel az a közösség, amely az igencsak lyukas szociális hálót igyekszik befoltozni, akármelyik ponton fogjon is hozzá. Bizonyos, hogy őket sem az egyházak, sem a civil szféra nem fogja akadályozni a munkájukban. Itt is fontos ugyanakkor a rendszeres kapcsolattartás a többi karitatív csoporttal: ne ötletszerűen jótékonykodjunk, mert előfordulhat, hogy vannak a környezetünkben, akik ugyanazt a tevékenységet már régóta hasznosan végzik, más területek viszont ellátatlanok.
5. Misszió. Ez az előzőeknél nehezebb szolgálat, mert közösen csak arról tehetünk tanúságot, ami közös – ehhez pedig az átlagosnál jobban kell ismernünk mind a saját egyházunk tanítását, mind pedig másfelekezetű testvéreink hitét. Hasznos továbbá, ha tudjuk, milyen közös misszió folyik a világ többi részén, ehhez pedig idegen nyelvi ismeret szükséges. A forma megválasztása sem lényegtelen. Szerintem jobb, ha üzeneteinket hagyományosan nyomtatott formában, vagy on-line terjesztjük, és vigyázunk arra, hogy informatívak legyünk, de ne tolakodóak. Jelenleg csak két olyan magyar ökumenikus közösségről tudok, amely nagyjából megfelel ezeknek a kritériumoknak. Sokkal többre volna szükség.
Mindenesetre tudnunk kell, hogy akár kevés, akár sok, akár a háttérben maradó, akár látványos munkát végzünk az egység szolgálatában, nem valamely szociális elvárásnak teszünk eleget, hanem egy isteni hívásnak. A 2003-ban napvilágot látott, Egy testben a kereszt által címet viselő Princetoni javaslat összeállítói erről a következőképen vallanak: „Mivel Isten az, aki hitben és szeretetben egyesíti népét, a keresztény egységtörekvés végső soron mindig Isten hatalmának és aktivitásnak elismerése. Az ökumenét nem világi közösségeszmények vezérlik, amelyekre akár a normatív hagyomány feladásával is érdemes törekedni. Ami eredetét és lényegét illeti, az ökumené nem más, mint bűnbánó elismerése annak, hogy megosztottságunk szembeszegül Isten kegyelmes ajándékával, aki az ő gyermekeit egy testben kapcsolta össze Fiának Lelke által (Ef.4,3-4). Jóllehet a keresztényeket Istennel és egymással egyesítő kötelék a Szentlélek belső munkálkodásának eredménye, sehol nincs szó arról, hogy láthatatlannak kell lennie. Kell, hogy legyen látható része is.”
Ezt a látható részt végezhetjük mi, amennyiben a hívásnak engedelmeskedünk, de munkánk csak akkor lehet valóban eredményes, ha imádsággal alapozzuk meg.
FELHASZNÁLT IRODALOM
Az ökumenikus ifjúsági mozgalom térképe és karizmája. Ökumené, 2007/1.
Charta Oecumenica – Ökumenikus Charta. Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa, Bp. 2008.
Egy testben a kereszt által – Princetoni javaslat a keresztények egységére. Ökumené, 2005/2.
Szeverényi János: Ökumené a gyakorlatban. Ökumené, 2006/2.
Ut unum sint – Gondolatok az Ökumenikus Charta irányelveihez. Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa, Bp. 2008.
Wildmann János: Egy reformzsinat üzenete. Gyakorlati teo-trilógia II. Kriteriológia, Egyházfórum, Budapest 2006.
BALOGH JUDIT[1]
[1] A szerző nyugalmazott középiskolai tanár.