Megjelent az Egyházfórum 2006/6. számában
Sokféle csöndekből és a hívő ember mindig visszatérő adventjeinek lila és rózsaszín zengéseiből iparkodom visszaidézni arcodat, ezen a háromkirályos ünnepen. Mintha Menyhért és Boldizsár – finom előzékenységgel – csak a Gáspárnak adnának most kitüntető helyet: egészen a jászol közelében…
2001-et jelzett Esztergomban a Keresztény Múzeum meghívója, mikor az akkori Krisztus-várásunk liláját váltva az örvendezés vasárnapjának rózsaszín gyertyáját, a harmadikat is meggyújtottátok számunkra Maczkó Máriával. A szünetben, mikor Máriával szerzetesi pax-ölelést váltottunk, Te újra és megint végigmérted az első sorban megtelepedett ferences barátot, engem. Ekkor kerültünk emberi szó-közelbe.- Azóta gyakorta megismétlődik bennem ugyanez a megtapasztalás.
AMÍG FÖLRAGYOG A JÁSZOL című kis, kék kötetedből kértem/vettem, bátorítón, elismerőn, (mások számára is) jó néhányat az előtérben, Maczkó Mária népi dallamaira Te így panaszkodtál: „Ez a tél még megváltatlan…” meg hogy „se hó, se hold nem világol.” A magyar tájak áhítatából csak szitáltak (hó híján) az ősi dallamok. És te elmélkedtél fölöttük csendesen meggyőző, poéta beszéddel. Bizonyosságot, békét sugározva.
*
Ugye, emlékezel: „Szőlőbontáskor, májusi-karácsonyban / foltos szalmazsák fölé – hát persze, hogy emlékezel! – Leszállt az angyal // Anyádat a paraszti menyecskét, , várandós nehézkességében – „derékon vágta a szózat” – s hogy bizton szárnysuhogás is hallatszott: „esnie kellett a hónak”. …Te kitoporzékoltál a repedt vánkosból, s míg fehérre fürdettek, angyali ének szólt (tán mennyei bába-angyalok?). Ma már el tudnád mondani, hogy is volt akkor, hiszen azóta módját ejthetted a mennyei-bábákkal egy kis tereferének – ott fent. Most – a legkeresztényibb misztérium, az Incarnatio újra megünneplése után néhány nappal – olvasom régi próféciádat, saját deklamációmat is vissza-vissza hallgatom. Milyen sokat is tudtál mondani egy-két szóval, kötőjellel: „májusi-karácsonyban születni készülök” …és egykor-volt földi szülőanyád most újra „hívja az angyalt” égi megszületésed heraldjaként, hogy örömhír-hozónak és vigasztalónak mimellénk is álljon.
*
Boldoggá tesz, máig, hogy miként örültél a „Hótalan a hegyek inge” versedre írt ritmikus reflexióimnak. Most szomorkás reménykedésekkel intek utánad, akkori magamat, gondolom, ma is aktuálisan idézve: „A jászol fényén fölragyog a hold / A szoptató mellén kibimbóz a zöld ág, / lágy közegén a megváltatlan télben / anyatej melengette altatója reng; // Csillapítatlan zengések között / jászolhoz közelgő szakadatlan csak a szíved hordozd, / s míg kitart verése, a csillagok állását lesse a szemünk: / legfényesebben –jé! a Dávidé villog, / így
Betlehembe együtt érkezünk”.
Végvári Vazul