Megjelent az Egyházfórum 2007/2. számában
Hans Holbein: Halott Krisztus
„A kép első kötelessége, hogy
ünnep legyen a szem számára”
Delacroix
Kétezerhat. Valahányszor kimondom, leírom vagy éppen elgondolom ezt az évszámot, mely a történelem egy adott időszakát, a jelen pillanatát jelöli, nem tudok nem emlékezni arra a tényre, hogy ennyi évvel került az emberiség távolabb a Megváltótól. Időbeli eltávolodásra gondolok, s e hitemet szeretném mindvégig fenntartani.
Minden dátum, évszám magában hordoz egy olyan többletet, mely egy bizonyos ember számára, egy bizonyos okból adódóan fontos, s ha globálisan tekintünk egy adott kor hozadékára, emlékek és faktumok tárházát sorolhatnánk fel. Egy ilyen vállalkozás nyilvánvalóan abszurd, mint ahogyan azt is nehéz lenne tényszerűen áttekinteni, hogy a történelem során ki, hogyan élte meg vagy élte át, és hagyományozta tovább Krisztus tanait.
De vajon, mit tud adni, hogyan tud a mai „modern” ember számára Krisztus jelenlévővé válni, miképpen lehetséges az életútjával, tanításával, szenvedéstörténetével és halálával történő azonosulás? Miképpen alkothatunk vele közösséget, és vajon mi végre ez?
Ha Krisztus nevét hallom, valamiképpen látom is őt, akként, ahogyan a történelem során a képzőművészet különböző területein megjelenítették, s ettől a hozadéktól nehéz és hiábavaló is lenne eltekinteni, hiszen kulturális berendeződésünk egésze eszerint a „kód” szerint íródik. Napjainkban a humán tudományok egyes területei – mint a filozófia, irodalom vagy éppen pszichológia – a képzőművészet és a szövegbeli megjelenítés között átjárást tesznek lehetővé, így sokszor találkozhatunk olyan szövegekkel, melyek alapját egy szobor, festmény, rajz stb. képezi. Sokuk egy olyan kor műalkotásaival foglalkozik, melyet a történelmi korszakolás középkor névvel illet meg, s emellett, a jelen tanulmány szempontjából fontos megjegyeznünk, hogy egyes kutatók szerint az emberiség ezen korszakára a melankólia a legjellemzőbb.
A továbbiakban azt szeretném áttekinteni, hogy mit mond el, mivel mond többet a középkori ikonográfia Krisztusról, vajon mivel magyarázható a mai modern ember e korban született alkotások felé szegezett tekintete. E vállalkozásra Hans Holbein „Halott Krisztus” című képe bizonyult a legmegfelelőbbnek. Ezen alkotás – mely egy törésvonal mentén haladt át lelkemen, köztem és Krisztus között – megszólított, és hagyta magát megszólítva lenni. Közelinek éreztem, nemcsak azért, mert Holbein művészetének ridegségére, kézműves jellegére sokan felhívták már a figyelmet, hanem mert napjainkban a kép újra elemzés tárgyát képezi, s ha jobban megvizsgáljuk, talán megértünk valamit ennek fontosságából.
A maradéktalan önmegvalósítás — középkor
A virágzó vallási élettel áthatott város – Bázel – 1521 és 1523 között egy protestáns képrombolási hullámnak van kitéve. Ebben a korban a reformáció teológusai háborút indítanak minden olyan ábrázolásmód ellen, ami nem a szóbeliségen alapul. Feldúlták tehát a templomokat, elpusztították a festményeket és a hit egyéb anyagi megjelenítéseit. Érthető, hogy Holbeint érzékenyen érintette a képrombolás; menekvésre késztette: Angliába utazott (1526). A kép elemzői e mögött a mozzanat mögött Holbein külvilágtól való távolmaradás- vágyát és a melankólia hangulatát vélték felfedezni.
A kép keletkezésének fent vázol történeti kontextusa mellett azért fontos a korra jellemző melankólia sajátosságait is megvizsgálnunk, mivel a kettő szorosan összefügg. A reneszánsz korabeli melankólia egyszerre létmagyarázat és egyéni hajlam. A személyiség a világot önmagára vonatkoztatva értelmezi, nincs semmi közte és a világ, egy világ, vagy az ő világa között. Az egyediség és a világ végtelenségének tudata elvezet addig a gondolatig, hogy az élet megismételhetetlen. Az ember maga lesz a világ mércéje, hiszen más külső mércét nem talál, amivel önmagát mérhetné.
A korabeli melankolikusnak így valójában nincsen élete, csak folytonos halála. A végtelenség és az egyediség folytonos ellentmondása, „a maradéktalan önmegvalósítás, …a halálba vezet”.[1] A melankólia tehát maga is halálként jelenik meg, amennyiben a személyiség megszűnik önmaga számára létezni.
Holbein képének elemzése kapcsán mintha a festő, a művész, az alkotó egyéniség belső világának melankólia hangulata idéződne meg, s ezt adja tovább, ezt hordozza magában minden olyan szemlélő, aki e képre – hacsak egy pillanatra is – rátekint.
Akkor miben segít bennünket egy ilyen hangulatot idéző kép megtekintése, tovább gondolása?
Úgy vélem, azáltal, hogy egyes művészeti alkotások felhasználják a vallást – ami egyedüli ellensúlya a keresztény ember számára a kétségbeesésnek és a bánatnak –, segítenek bennünket abban, hogy egy kevésbé (ön)romboló, kellemesebb kapcsolatot alakítsunk ki (ön)magunkkal és másokkal. Szemlélnünk és elemeznünk kell tehát minden olyan műalkotást, amely valamilyen módon megszólít, s így fontossá válik számunkra, mivel ezek révén nemcsak Krisztushoz kerülünk közelebb, de egymáshoz és egy máshoz is.
„Jézus keresztjéhez közel ott állott az édesanyja, anyjának nőtestvére, Mária, Kleopas felesége, és magdalai Mária” (Jn 19,25).
Holbein 1522-ben festette egyik legjelentősebb oltárképét, az ún. „Oberried-oltár”-t. Valószínűleg ehhez tartozhatott egyik legmegrázóbb Krisztus-ábrázolása, ez a különleges méretekkel bíró, ember nagyságú kép, aminek „rendeletetése” a mai napig vitatott.
Tudjuk, hogy 1500 körül a Halott Krisztust ábrázoló képek gyakoriak voltak Közép-Európában, és az effajta eredeti ábrázolás a bizánci keresztény ikonográfia hagyománya irányába mutat.
Holbein látásmódját szokás a hozzá közeli, hasonló ábrázolásokkal összevetni. Ilyen alkotások az 1512–1515-ben festett isenheimi oltár, amely Grünewald (1460/1470–1528) analóg elnevezésű műve, vagy Mantegna (1431–1506) 1480 körüli Cristo in scrutó-ja.
Ezek a képek a megbocsátást hangsúlyozzák; a ferencrendiek bukolikus elragadtatását. Az olasz ikonográfia tehát megszépíti, vagy legalábbis megnemesíti Krisztus arcát a kínszenvedésben. Holbein „elődei” még hozzáadják azt, hogy Krisztust olyan szereplőkkel ábrázolják, akik osztoznak a szenvedésben, mi – nézők – pedig osztozunk a részvétben.
Újonnan feltevődik tehát a kérdés, hogy a krisztusi kínszenvedés-történetet mintegy lezáró mozzanat miért kap ennyire eltérő megjelenítést Hans Holbein révén, s miért vált ki, a hasonló képekkel ellentétben, egy megrendítőbb, elszomorítóbb és mégis felmagasztalóbb hatást belőlünk, akik szemléljük Őt?
Mit látunk valójában Holbein képén, és miként látjuk azt?
„Én már nem vagyok a világban, ők [viszont] a világban vannak, és én hozzád megyek.”
( Jn 17,11)
A félkegyelmű
Egy, e képtől megrendült szemlélő gondolatait olvashatjuk Dosztojevszkij „A félkegyelmű” című regényének egy fejezetében, ahol Ippolit, az egyik mellékszereplő a festmény következő leírását adja:
„A kép a keresztről csak az imént levett Krisztust ábrázolta. Azt hiszem, a festők rendszerint az arc szokatlan szépségének még megőrzött árnyalatával szokták ábrázolni Krisztust a kereszten is, a keresztről levéve is, ezt a szépséget még a legszörnyűbb kínok ábrázolásában is igyekeznek megőrizni, Rogozsin képén azonban nyoma sem volt a szépségnek, ez teljes formájában egy olyan ember hullája volt, aki határtalan gyötrelmeket és kínzásokat viselt el már a keresztre feszítés előtt, sebeket kapott, akit ütöttek az őrök, ütött a nép, amikor a hátán vitte a keresztet és összerogyott alatta, s akinek, végül a keresztre feszítés kínját kellett végigszenvednie – hat óra hossza (legalábbis az én számításom szerint).
Igaz, hogy ez a keresztről csak az imént levett ember arca volt, vagyis még nagyon sok élő és meleg vonást őrzött meg, még semmi sem merevedhetett meg rajta, úgyhogy a halott arcán még jól látszott a szenvedés, mintha még most is érezné (ezt nagyon jól megragadta a festő), de azért egy cseppet sem kímélte az arcot, ez maga a természet volt, és valóban olyan, amilyennek lennie is kell egy ember hullájának – bárki volt is életében – ilyen kínok után.
Tudom a keresztény egyház már az első századokban megállapította, hogy Krisztus nem jelképesen, hanem valóságosan szenvedett a kereszten, és hogy teste ennek folytán teljes mértékben alá volt vetve a természet törvényeinek. A képen ez az arc szörnyen össze-vissza volt verve, feldagadt, szörnyű, véres kék foltok dudorodtak rajta, a szeme nyitva volt, a pupillája elferdült, nagy nyitott szeme fehérje valami halálos, üveges fénnyel ragyogott.
De furcsa, hogy ha valaki ennek a halálra kínzott embernek a hulláját nézi, akkor egy különös és érdekes kérdés vetődik fel benne: ha pontosan ugyanilyen hullát láttak a tanítványai, a jövendőbeli főapostolai (márpedig okvetlenül pontosan ilyennek kellett lennie), ha ilyennek látták az asszonyok, akik elkísérték, és ott álltak a keresztnél, meg mindenki, aki hitt benne és imádta őt, akkor hogyan hihették egy ilyen holttest láttán, hogy ez a vértanú feltámad? Önkéntelenül az a gondolatunk támad, hogy ha ilyen borzalmas a halál és ha ennyire erősek a természet törvényei, akkor hogyan lehet legyőzni őket? Hogyan lehet legyőzni őket, amikor még az sem tudta legyőzni, aki az életben a természetet is többször legyőzte, akinek engedelmeskedett a természet, aki azt kiáltotta „Talitha kumi!” – és a leányzó felkelt, „Lázár, gyere ki” – és a halott kijött? E kép láttán óriási, kérlelhetetlen és néma vadállatnak, vagy helyesebben, sokkal helyesebben mondva – bármily furcsán hangzik is – egy legújabb szerkezetű, óriási gépnek rémlik a természet, ami esztelenül megragadott, darabokra zúzott és érzéketlenül, süketen magába nyelt egy felbecsülhetetlenül értékes, nagyszerű lényt, olyan lényt, amely egymaga felért az egész természettel, annak minden törvényével, az egész világgal, amely talán csakis azért teremtődött, hogy ez a lény megjelenhessen rajta!
Ez a kép mintha éppen ennek a sötét, szemtelen és értelmetlenül örök erőnek a fogalmát fejezné ki, amelynek minden alá van rendelve, és ez önkéntelenül beleevődnék az emberbe. Azok az emberek, akik körülvették a halottat, és akik közül egyetlen egy sincs itt ezen a képen, feltétlenül valami szomorúságot és zavart éreztek azon az estén, amely egyszerre szétzúzta minden reményüket és csaknem minden hitüket is. Bizonyára rettenetes félelemben széledtek szét, jóllehet ki-ki egy óriási gondolatot vitt magában, amelyet most már sohasem lehetett kiirtani belőlük. És ha maga a tanítójuk láthatta volna saját arcát kivégzésének előestéjén, akkor vajon hajlandó lett volna-e keresztre feszíttetni magát, és meghalt volna-e úgy, mint most? Ez a kérdés szintén önkéntelenül feltevődik, ha ezt a képet nézi az ember.”
„A kilencedik óra körül Jézus hangosan felkiáltott: ‘Éli, Éli, lema szabakhthani?’, vagyis: ‘Én Istenem, én Istenem! Miért hagytál el engem?” (Mt 27,46)
A halott Krisztus (?)
Ez a momentum, a világ és a túlvilág, Krisztus és az Atya közötti pillanatnyi törésvonal, tenebrae[2], az elsötétedés pillanata, szakadék. Krisztus, akit elér a halál, pillanatnyilag megfosztatik isteni mivoltától – Holbein képén ugyanis nem jelenik meg a glória. Krisztus nem egy olyan Úr, aki nem hal meg, hanem olyan valaki, aki elszenvedi a halált, emberré válik. Emberré válását az teljesíti be, hogy ebben a pillanatban úgy érzi: Isten elhagyta őt…
Az elsötétedés pillanatában, ettől a pillanattól kezdve, az emberiség Jézus nélkül marad; egy olyan helyzet konstruálódik meg, mint amilyen Jézusnak létrejött a felkiáltása pillanatában.
Az elsötétedés pillanatában megszakad a kapcsolat ember és Isten között; Jézus már nincsen ott akként, mint akivel közösséget tudnánk alkotni. Nincs semmi lehangolóbb, mint egy halott Isten. Krisztus halála a vallásos ember számára önnön halálát jelöli. Kételyét a hitben, a Feltámadásban.
Ebben a pillanatban tehát „…Isten halott, maga Isten is halott”.[3]
A szubjektum halála, Krisztusé, azonban együtt jár a feltámadással; a kereszténység pedig az „abszolút szubjektum”, a Krisztus szívében végbemenő törést a Szenvedéstörténeten keresztül összekapcsolja a lélek „szenvedéstörténetével”. Végig követve a stációk megannyi kínjait, analóg módon saját egyéni drámáink sorozatát, saját szenvedéstörténetünket is tudatosítja.
Minden trauma tulajdonképpen feléleszti az emlékezetben a régi traumák emlékét, ami elhagyatottságba taszít: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?”
Krisztus halála képzeletbeli támaszt nyújt a melankolikusokra jellemző katasztrófa-félelem ellen. Ha az élet értelmét elveszítjük, magát az életet veszítjük el vele. A halál pillanatában olyan elhagyatottak vagyunk, mint Jézus a kereszten; és a melankólia, mint az egyén belső halála, annak megélése, túlélése, tapasztalata elkülönít másoktól. Ennek az el-különböződésnek tehát, az elidegenedésnek, a távolság-tartásnak, mindannak, ami korunk világát és a benne élőkét jelöli, a krisztusi kínszenvedéssel való azonosulás egyféle felold(oz)ását adja.
„Maradjatok bennem, mint én tibennetek.” (Jn 15,4)
Ha Holbein képére vagy hasonló (halott) Krisztust ábrázoló képre tekintünk, ez a szenvedésekben átélt bűn- és üdvözülésbeli részesedésre hív; arra, hogy Krisztussal történő azonosulásakor az ember ne csak a Messiás, de önnön halála- és feltámadása átélője is legyen.
A mai pszichoanalízis a Krisztussal történő azonosulás ilyetén mozzanata kapcsán a Megváltásban rejlő megbocsátást egybeolvasztja a halállal és a feltámadással, amely kötelék az Atya és a Fiú közötti, szóban és szimbolikusan lejátszódó áldozati aktust képez.
A Holbein korabeli melankolikusnak valójában nincsen élete, csak folytonos halála, és ez valamiképpen vonatkozik a mai, modern emberre is, aki meg van győződve arról, hogy vágyait folyamatosan ki kell elégítenie, és ha ez kudarcba fullad, a krisztusi elhagyatottság fogja az élet értelmének elvesztését visszhangozni: „Éli, Éli, lema szabakhthani?” (Mt 27,46).
Pál-Lukács Zsófia[4]
[1] Földényi F. László, Melankólia, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1992, 127. old.
[2] A tenebrae-t Gadamer Paul Celan „Tenebrae” című versének értelmezéséből idézem. Gadamer ennek jelentését úgy határozza meg, mint ami „az elsötétedést jelenti, ami az evangélium szerint akkor borult a világra, amikor a megfeszített Jézust az utolsó lehelet is elhagyta”. Hans-Georg Gadamer, „Ki vagyok én és ki vagy te? (Kommentár Paul Celan verseinek „Atemkristall” című ciklusához) (1973, részletek)”, in: Bókay Antal–Vilcsek Béla–Szamos Gertrud–Sári László (szerk.), A posztmodern irodalomtudomány kialakulása. Szöveggyűjtemény, Osiris Kiadó, Budapest, 2002, 246. old.
[3] Julia Kristeva, „Holbein halott Krisztusa” in: Thomka Beáta (szerk.), Narratívák. II. kötet, Kijárat Kiadó, Budapest, 1998, 56. old.
[4] A szerző a Pécsi Tudományegyetem magyar-filozófia szakos hallgatója.