Megjelent az Egyházfórum 2010/3. számában
A wittenbergi egyetem hallgatóinak körében közismert volt Melanchthonnak az a kijelentése, hogy a Biblia olvasása után leghasznosabb a klasszikus görög drámák tanulmányozása, mivel ezek fontos erkölcsi mondanivalót tartalmaznak. A wittenbergi mestert leginkább a Krisztus előtti V. századi tragédiaköltő, Szophoklész foglalkoztatta. Ismeretes Melanchthon tanári hirdetménye, amelyet 1545. január 18-án adott ki. Ebben közli, hogy Szophoklész Aiasz című tragédiáját már olvasták, most ugyanennek a szerzőnek Élektra című tragédiáját fogják olvasni. Melanchthonnak ez a hirdetménye véletlenül kimaradt abból a hatalmas, sok kötetes szöveggyűjteményből, amely a Corpus Reformatorum címet viseli, de a wittenbergi egyetem nyilvános hirdetései között megjelent. (Melanchthon többi munkáját tartalmazza a Corpus Reformatorum, a cikk során C.R. rövidítéssel hivatkozom a gyűjteményre.) Ugyanebben az esztendőben látott napvilágot Melanchthonnak egy nagy jelentőségű műve, amely a Buzdítás a tragédiák és komédiák olvasására címet viseli. Az említett két írásból pontosabban megtudhatjuk, mi is az az erkölcsi mondanivaló, ami a wittembergi mestert foglalkoztatta. (C.R. V. 167-68).
Melanchthon szerint, Szophoklész tragédiái a valóságos életet mutatják be, az emberi esendőséget, a fékevesztett indulatokat, az önmérséklet hiányát, az istenek megvetését. Egyszóval azt is mondhatjuk, hogy az emberi bűnökkel szembesülhetünk. Melanchthont különösen az foglalkoztatja, hogy a két táblán lévő tíz parancs közül melyek ellen vétenek a tragédiák szereplői. „Ne ölj!”, „ne paráználkodjál!”- ez az a két parancs, amit semmibe vesznek az Élektra című tragédia szereplői. Azon ne akadjunk fenn, hogy Szophoklész nem ismerte a Mózesnek átadott táblákat, Melanchthon az antik tragédiákat sajátosan keresztény módon értelmezte, ezeket az irodalmi alkotásokat a reformátori teológia szolgálatába állította.
A Tróját ostromló görögök fővezére, Agamemnón győztesen tér haza, felesége, Klytaimnésztra és az asszony szeretője, Aigiszthosz megölik. Agamemnón és Klytaimnésztra közös lánya, Élektra kis öccsét egy nevelőre bízza, hogy vigye messzire, nehogy az anya és annak szeretője őt is megölje. Mikor ez a fijú, Oresztész felnő, hazamegy, nővére egyetértésével megöli anyját és annak szeretőjét. Szophoklész a hazatérést és az anyagyilkosságot dolgozza fel. Ebből a vázlatos összefoglalásból is kiderül, hogy a tragédia szereplői a fent említett két parancs ellen vétenek. Melanchthon egyértelmű tanulságot von le a tragédia elemzése során. A bűnt feltétlenül követi a büntetés, ezt Isten későbbre halaszthatja, de feltétlenül be kell következnie. A büntetés minél később éri el a bűnöst, annál rettenetesebb lesz. A tragédiák olvasása során, az egyén és a közösség is felismerheti saját bűnét, tehát a klasszikus görög dráma, amelynek tárgya valamelyik mitológiai történet, kortól függetlenül minden ember számára hordozhat mondanivalót.
Mik azok a szabályok, amelyeket be kell tartania minden embernek? Melanchthon válasza egyértelmű, a tíz parancsolatot tartsuk be. Ennél azonban többet is mond, de ez az utasítás áll első helyen. Szabály az is, amit Vergilius, Augustus császár korának nagy római költője lelkünkre köt: „Tanuljatok igazságosságot, akik figyelmeztetést kaptatok, és ne vessétek meg az isteneket”. Ez az idézet az Aeneis című eposzból való (VI. ének, 620. s), a legnagyobb trójai hős, Aeneas új hazája, Itália felé tart, útközben leszáll az alvilágba, hogy halott apjával találkozzon, ekkor hallja a kimondhatatlan bűnöket elkövető mitológiai személyek üvöltését, akiknek holtan is ezeket a szavakat kell kiáltani. Melanchthonnál ez az idézet szinte mindig valamelyik nagy bibliai parancsolat mellett szerepel. Tudnunk kell, hogy a tragédiákban elkövetett bűnöket az ókori közvélemény is borzadva fogadta, attól függetlenül, hogy a Szent Írás egyik részét sem ismerte.
A Biblia és a klasszikusok elválaszthatatlanságát nem csupán Melanchthon vallotta, hanem mindenki, aki a nagy wittenbergi mester tanítványa volt. Így volt ezzel Georg Tanner is, aki 1546 novemberében kapta meg a wittenbergi egyetem látogatását igazoló okiratot. Tanner az 1550-es évek végén a bécsi egyetemre került tanítani, itt volt hallgatója az a Bornemisza Péter, aki Szophoklész Élektra című tragédiáját magyarította. Most bennünket az az utószó érdekel, amelyet Bornemisza latin nyelven írt, és a fordítás után közölt. Tanner mindazt közvetítette Bornemisza számára, amit Melanchthontól tanult. Ez az utószó a lehető legpontosabban tükrözi Melanchthon elveit. Láthatjuk azoknak a szabályoknak a felsorolását, amelyeket a keresztényeknek feltétlenül be kell tartani.
1. A szörnyű bűnöknek mindig az erinniszek és a kegyetlen csapások a kísérői (az idézet Pindarosztól, a nagy görög ódaköltőtől való, II. phythói óda 24. s).
2. Aki fegyvert fog (nem Isten és a törvények rendeléséből), fegyvertől vész (Mt. 26,52). Az evangélistától vett idézetet Bornemisza kibővíti a zárójeles megjegyzéssel, ez a kibővítés nem a magyar reformátor ötlete, Melanchthon is ugyanígy fogalmaz. A wittenbergi mester egy kis bizánci krónikát (világtörténet) kivonatolt, amely 1558 tavaszán jelent meg. Ennek a krónikának előszavában Melanchthon leszögezi egyik legfőbb alapelvét: Legyen az élet normája a tíz parancsolat. Ugyanitt azt a kérdést is felveti, szabad-e ölni bizonyos rendkívüli helyzetekben, ad-e erre felhatalmazást Isten, vagy a törvény (C.R. IX. 533-34). Melanchthon szinte minden esetben elítéli a gyilkosságot, de még a háborúkat is. Szophoklész tragédiájában Élektra húga, Khryszothemisz soha sem akarja anyjukat és annak szeretőjét megölni, az ő alapelve az alkalmazkodás, az idő meghozhatja a változást. Melanchthon rokonszenve mindig Khryszothemiszé az izgága Élektrával szemben. Bornemisza álláspontja kissé árnyaltabb. Ő Élektra hősi lelkületéről beszél, továbbá arról, hogy nem vonakodik a veszélyek vállalásától. Bornemisza számára a törökök európai jelenléte kézzelfogható valóság volt, ebben a helyzetben a fegyveres konfliktus lehetőségét egészen nem vetette el, de teljes egyértelműséggel sem fogalmaz.
3. Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosoknak kegyelmét adja (Jak. 4,6). Az antik tragédiák szereplői gyakran kevélyek, megvetik az isteneket, azt hiszik gőgjükben, hogy mindent megtehetnek.
4. Tanuljatok igazságosságot, akik figyelmeztetést kaptatok, és ne vessétek meg az isteneket! Vergilius híres soráról korábban már szóltam, Bornemisza utószavában ez a negyedik szabály. Itt kell emlékeztetnem az olvasót az első szabályra, Pindarosz sorára, amelyben az erinniszeket emlegeti. Ezek bosszúálló fúriák, boszorkák a görög mitológiában. Pindaroszt és Vergiliust Melanchthon is egymás mellett idézi a tragédiák olvasására buzdító értekezésében. Így jegyzetelhette le ezeket Bornemisza Tanner óráin, és így dolgozta bele saját utószavába. Az erinniszek és az istenek többes számban szerepelnek Bornemiszánál és Melanchthonnál, ez azért fontos, mert mindketten keresztény tartalommal töltik meg az ókori klasszikusokat. Azonban mindketten humanisták is, ezért a nem keresztény klasszikusokat szó szerint idézik. 5. Lassan bár, de nesztelen léptekkel jön a büntetés. Bornemisza ötödik szabálya Vergilius fiatalabb kortársától, Tibullustól származik, aki híres elégiaköltő volt (Elégiák, I. könyv 9, 4). Arról már szóltunk, hogy a bűnt feltétlenül büntetés követi.
6. Ne tévelyegjetek: Paráznák és házasságtörők stb. nem öröklik Isten országát (I. Kor. 6,9-10).
7. A paráznákat és házasságtörőket megítéli az Isten (Zsid. 13,4). A szabályok közt ókori klasszikus és bibliai bölcsességeket egyaránt találunk. A klasszikusok közt olyanokat, amelyeket valahogy összhangba lehet hozni a Biblia tanításával. Így állítja a teológia szolgálatába Melanchthon és Bornemisza a klasszikus szerzőket. Nem is egyszerűen a teológia, hanem a reformátori teológia szolgálatába. Ez utóbbi kijelentésemet egy különleges idézettel szeretném megvilágítani, amelyre tisztelt professzorom, Borzsák István hívta fel figyelmemet.
Melanchthon és a reformátori teológia többi képviselője igen keményen ostorozta a házasságtörést, nem csak a tragédiák elemzése során, hanem minden elképzelhető alkalommal. Amennyire ezt a bűnt elítélték, legalább olyan erőteljesen hangsúlyozták a törvényes, tiszta házasság fontosságát. Témánk szempontjából különösen nagy jelentősége van Melanchthon egyik levelének, amelyet 1555. októberében írt (C.R. VIII. 588). Ebben a levélben egy Nicolaus nevű igehirdető házasságának megáldásáról van szó. Részletes fejtegetést olvashatunk a szemérmesség fontosságáról, ez olyan erény, amelyet néhányan még az ókori pogányok közül is figyelembe vettek. A szemérmességet még a keresztény hitet megtagadó Julianus római császár is fontosnak tartotta. Ez az uralkodó Nagy Constantinus unokaöccse volt, de nagybátyjával ellentétben gyűlölte a keresztényeket. Julianus történetírója és feltétlen híve, Ammianus Marcellinus azt írja, hogy a haldokló Iulianusnak szüntelenül ajkán voltak a nagy görög költőnek, Bakkhylidésznek a szemérmességet dicsérő sorai:
Mint mikor áll a szobor, de hiányzik róla a szép arc,
Széppé nem teszi még törzse a többi tagot,
Épp így a többi tulajdonságnak nincs becse, dísze,
Hogyha szemérmesség bája nem ékíti fel.
Ez az idézet nem maradt ránk görög eredetiben, csak Marcellinus latin prózai összefoglalásából ismerjük, Melanchthon ennek alapján öntötte versbe. Melanchthon levelén kívül csupán egy helyen találkoztam ezzel az idézettel, mégpedig Bornemiszánál, a fent elemzett utószóban. Az említett hét szabály után kifejti Bornemisza, hogy a tisztaság és a szemérmesség megőrzése mennyire fontos a házasságban és azon kívül is, ekkor idézi a Melanchthon által versbe öntött sorokat. Bornemisza kiemeli, hogy bármennyire fontosak is a klasszikus példák, nekünk a Szent Írást kell leginkább szem előtt tartanunk. A tárgyalt vers előtt közvetlenül Pál apostolt idézi Bornemisza: Ez Isten akarata a ti szentté tételetek, hogy megőrizzétek magatokat a paráznaságtól, s hogy mindegyikőtök szentségben (azaz tisztaságban) bírja a maga edényét, nem a bujaság indulatában (I. Thessz. 4,3-4). Ez utóbbi szentírási helyre Melanchthon is utal az Ágostai hitvallás védő iratában (Apológia). Az Apológia XXIII. cikke a papok házasságával foglalkozik, ebben olvashatjuk, hogy a házasság isteni és természeti jogon alapul, ezért a házasságkötés jogát nem lehet senkitől elvitatni. Először: Mózes első könyve [1Móz 1,28] azt tanítja, hogy Isten az embert termékenységre teremtette, és hogy az egyik nem helyes módon vonzódjék a másikhoz. Az Apológiában Pál apostol híres szavaira is hivatkozik Melanchthon: Jobb megházasodni, mint égni (I. Kor. 7,9). A házasságot Isten igéje hagyta jóvá, ezért megengedett dolog, és tiszta, mert minden tiszta, amit Isten igéje jóváhagy. Ez Melanchthon gondolatmenete, az ilyen tisztaságot kérik számon a humanista reformátorok, persze nem csak a tragédiák szereplőin, hanem mindenkin, aki Isten parancsa ellen vét.
Végezetül azt kívánom nyomatékosítani, hogy a klasszikus görög tragédiák, a konkrét történeten keresztül is az általánost, az emberit mutatják be. Ezért is alkalmasak arra, hogy minden korszak gondolkodója saját problémáira keressen bennük választ. Melanchthon és Bornemisza teológusok voltak, méghozzá a reformátori teológia képviselői, mély hitű gondolkodók, a problémákra adott válaszuk is ennek megfelelő, egyértelműen keresztény.
BÓDI EMESE[2]
[1] 450 éve halt meg a nagy humanista reformátor.
[2] A szerző latin tanár az Evangélikus Hittudományi Egyetemen.