Megjelent az Egyházfórum 2007/6. számában
Az egyház megújulása volt a témája egy rendezvénysorozatnak, amelyre Pécsett a 2006/2007-es tanév második félévében került sor. A havi találkozókon a II. Vatikáni zsinat új egyházképéről, a papi és püspöki hivatal értelmezéséről, valamint a világiak apostolkodásáról beszélgettünk. Megvitattuk, hogyan és mennyiben lehet a zsinat célkitűzéseit az egyházmegyében és a plébániákon megvalósítani, illetve mit tehetnek ennek érdekében a világi hívek. A sajátos pécsi egyházi helyzet (ld. a Báránybőrben rovat eddigi írásait) természetesen rányomta bélyegét az összejövetelekre: lehet-e megújulásról és reformokról beszélni ott, ahol elsősorban nem a teológiai konzervativizmus, hanem az egyházi hatalommal való visszaélés a fő probléma; van-e esélyük az egyházért aggódóknak, ha a botrányok miatt egyre többen fordítanak hátat az intézménynek. Világossá vált az is, hogy a visszásságok elleni fellépés és az egyházi megújulás nem azonos dolgok. Van, aki küzd a túlkapások ellen, de nem tartja szükségesnek a reformokat. A megújulásra vágyok viszont minden esetben elkötelezettek az egyház megtisztulása mellett is. A hívők többsége azonban az egyházi hivatalt mintegy a legfőbb szentségnek tekinti, és már azon is megbotránkozik, ha a nehézségeket szóbahozzák. A következőkben eltekintek a helyi egyházi viszonyoktól és inkább a megbeszélés-sorozat általános eredményeit igyekszem összefoglalni, illetve kibővíteni.
Megújuló egyház?
Ecclesia semper reformanda, az egyházat mindig meg kell újítani, tanítja magáról az egyház. Cserháti József, néhai pécsi megyéspüspök, a II. Vatikáni zsinat tanításához írt bevezetőjében, találó képpel fejezte ki a megújulás szükségességét: „Az egyház régebben önmagát rendíthetetlen sziklának tekintette a zajgó világ közepén, bevehetetlen várnak gondolta magát, amely túlél minden támadást. Az elszigeteltség egyre nőtt és az egyház lassan már az örvényekkel sem került kapcsolatba, a világ elrohant mellette”.[1] Paul M. Zulehner bécsi pasztorálteológus, egyben az Egyházfórum társalapítója, szerint a megújulás alapvetően két esetben nélkülözhetetlen: egyrészt akkor, ha az egyház gyakorlata nem vagy nem eléggé célravezető, másrészt pedig akkor, ha nem vagy nem eléggé felel meg a mindenkori történelmi, társadalmi és kulturális helyzetnek.[2] Az egyház célját Krisztus jelölte ki, amelyet az emberi végesség és tökéletlenség miatt sohasem érhetünk el teljesen, de törekednünk kell azt minél jobban megközelíteni. Az új idők és helyzetek viszont az egyháznak is új kihívásokat jelentenek, ezért kötelessége, „hogy szüntelenül vizsgálja és az evangélium fényénél értelmezze az idők jeleit, e nélkül ugyanis nem adhatja meg minden egyes nemzedéknek a korszerű választ az örök emberi kérdésekre az evilági és a túlvilági élet értelméről és a kettőnek egymással való összefüggéséről”, olvassuk a II. Vatikáni zsinat „Gaudium et Spes” kezdetű lelkipásztori konstitúciójában (GS 4). Ha ettől elzárkózna az egyház, akkor világ- és életidegen lenne, ha viszont túlságosan is alkalmazkodna a korszellemhez, akkor elvilágiasodna. Ahhoz, hogy az egyház gyakorlata, beleértve a tanítást és az egyház megjelenését is, célravezető és az adott helyzetnek megfelelő legyen, időről időre szükség van reformokra.
Reformkészség és reformellenesség
A személyes belső megújuláson túlmutató, az egyházi szervezetre vonatkozó reformkészség több tényezőtől függ. Mindenekelőtt az ember életútjától, beleértve vallásos nevelését, személyes adottságait, műveltségét, hit- és egyháztapasztalatát, de említhetnénk fizikai és lelki állapotát, életkorát, élethelyzetét, családi és társadalmi viszonyait is stb. Inkább hajlanak a reformokra azok, akik konfliktusba kerültek akár valamilyen egyházi gyakorlattal és előírással akár egyházi személlyel, elsősorban felettessel. Az előzőek közé tartozhatnak például rossz és unalmas istentiszteletek és hittanórák, semmitmondó, érzelgős és ideologizáló prédikációk vagy az illető számára elfogadhatatlan egyházi előírások (pl. cölibátus, szexualitás, nők háttérbe szorítása), az egyházszervezet kevésbé hatékony és ellenőrizhető működése stb. Ezek objektív, ha tetszik „szakmai” érveket szolgáltatnak a megújulás mellett: ha az egyház nem akarja, hogy egyre többen hátat fordítsanak neki és elidegenedjenek tőle, akkor sürgősen változtatni kell ezen a gyakorlaton. Bár az ilyen konfliktusoknak vannak személyes vonatkozásai, hiszen minden egyházi gyakorlat és előírás mögött emberek vannak, ezeket mégis meg kell különböztetni az elsősorban személyes jellegű ellentétektől. Ez utóbbiak ugyanis csak akkor ösztönöznek reformokra, ha a konfliktus tárgyiasítható, vagyis mögötte nem személyes ellenszenv, hanem tényleges, az egyházi hivatal gyakorlásának módjából eredő probléma húzódik meg.
Mivel korunk egyházában, nem utolsó sorban Magyarországon is, a reform ellenzői erősebb befolyással bírnak, érdemes indokaikat alaposabban szemügyre venni. Ezek szintén lehetnek „szakmai” és személyes okok, bár a kettő gyakran összefonódik.[3] A „szakmai” érvek közé tartozik az egyház integritásáért való aggódás. Nem kevesen vannak ugyanis, akik úgy vélik, hogy bizonyos reformok a hagyományokat és ezzel az egyház célirányosságát veszélyeztetik. Ezért szükséges, hogy megkülönböztessük egymástól a helyes és a rossz hagyományokat, amint erre Josepf Ratzinger még zsinati teológus korában figyelmeztetett.[4] A jókat ápolni és fejleszteni kell, a rosszaktól pedig meg kell válni. Vannak olyanok is, akiknek nem önmagukban a reformokkal, hanem csak a bevezetésük módjával és tempójával van bajuk. Úgy érzik, elveszítik a talajt a lábuk alól, és nincs idejük felkészülni a változásokra. Hiába tudják ők is, hogy valamit tenni kell, a tapasztalatok azt mutatják, hogy a „lassan érők” képesek megbénítani a reformfolyamatokat. Mások azzal indokolják ellenállásukat, hogy nincsenek meg a reformok anyagi és személyi feltételei. A fizetett szakemberek és a világi munkatársak drágák, mondják. Előbb a „pénz kell. Majd utána jöhet a szellemiség”.[5] A szellemiséget azonban csak képzett és példamutató személyek teremthetik meg. A papság nagy része lehet magányos harcos, hős, sőt példamutató is, de a modern teológiában jártasnak, sőt valóban képzettnek – tisztelet a kivételnek – aligha tekinthető. Tőlük, akárcsak a püspökök nagy részétől, minden jóindulatuk ellenére a szükséges újításokat hiába várjuk. A „szakmai” érvek között kell megemlíteni a nagy szervezetek tehetetlenségét is. Ezek az új kihívásokra csak lassan és nehézkesen tudnak reagálni nem utolsó sorban azért, mert a kulcspozíciókat betöltők a status quo fenntartásában érdekeltek. A változások ugyanis befolyásuk és hatalmuk csökkenéséhez vezethetnek. Minden bizonnyal ez is hozzájárult ahhoz, hogy a magyar egyházban fölerősödött a klerikalizmus, és megtorpant a világiak fokozottabb bevonása az egyházi tevékenységekbe. Előfordul az is, hogy a döntéshozók nem ismerik eléggé a valós helyzetet. Ha viszont valaki a valós problémát föl sem ismeri, akkor az érvek ereje is keveset nyom a latba, a reformot követelő pedig könnyen a vádlottak padján találja magát.[6] Ugyancsak a megújulás ellen hat, ha az illetékesek bizalmatlanok a reformerőkkel vagy az őket megjelenítő orgánummal (például Egyházfórummal) szemben. Persze lehet, hogy az ilyen jellegű kifogások valójában reformellenességet takarnak, amelyet az illető elöljáró nem mer, vagy nem tud nyíltan vállalni.
A reformellenesség személyes okai elsősorban már nem az egyházi gyakorlat célirányosságáért való aggódással függnek össze, hanem inkább azzal, hogy az illető fél a változásoktól. Mindannyian biztonságra vágyunk, azt szeretnénk, ha a holnap kiszámítható lenne, nem érnének bennünket váratlan és kellemetlen meglepetések. Egyaránt vonatkozik ez a személyes élettérre, családra, baráti körre és a nagyobb szervezetekre, amelyhez tartozunk. Ha megszoktunk valamit, és tudjuk, hogy mennek a dolgok, mit és hogyan kell tennünk, pl. az egyházban és a társadalomban, akkor az biztonságot nyújt nekünk. A változások viszont bizonytalansággal járnak, megingatják a – gyakran vallással is alátámasztott – „szent” rendet. Különösen így van ez a vallásos élet területén, amely sokszor a végső biztonságot jelenti az embernek. A II. Vatikáni zsinat után sokan a reformokat okolták az egyházban tapasztalható válságért, és nem vették észre, hogy a zsinat éppen a kibontakozó válság miatt szánta rá magát a reformokra.
Különösen kemény ellenállásba ütköznek a reformok azoknál, akik fundamentalizmusra, dogmatizmusra és fanatizmusra hajlanak. Az ilyen embereknél alapvetően pozitív tulajdonságok öltenek negatív formát: a „rendíthetetlenség konoksággá, az elvi hozzáállás megátalkodottsággá, a meggyőződés hajthatatlansággá, a következetesség kompromisszumképtelenséggé, a hűség rugalmatlansággá, a hitszilárdság másokkal szembeni gyanakvássá változik”. Jellemzőjük az egyszerű és egyértelmű eszmékhez való vonzalom, és a tekintélyre való hivatkozás. A személyes ítéletalkotás és felelősség, az egyéni lelkiismeret nem játszanak szerepet. A rossz sosem bennük, hanem mindig rajtuk kívül van: a világban, társadalomban és kultúrában, a reformerekben, a másként gondolkodókban, akik a szentet a bűnös világhoz akarják lealacsonyítani. „Ha ilyen személyek hatalmi pozícióba kerülnek, a maguk felfogása szerint nagyon hatékonyak, mert kiépítik hatalmukat. Akivel viszont szemben állnak, az nem tud tárgyalni velük, csupán jogi eszközökre támaszkodhat. Semmi értelme alapvető kérdésekről (mit jelent „az” igazság, „a” pápához való hűség) vitatkozni velük. >A pszichopaták mindig közöttünk élnek. Jó időkben diagnosztizáljuk őket, rossz időkben uralkodnak rajtunk<.”[7]
A reformok esélyei
Jelentős változtatásokra akkor van a legnagyobb esély, amikor ezeket a hatalommal rendelkezők – az egyházban tehát a pápa és a püspökök – rendelik el, de legalábbis támogatják. Az ilyen felülről jövő reformok kiemelkedő példája a II. Vatikáni zsinat.[8] Luthernek még semmi esélye sem volt az egyházban az anyanyelvű liturgia bevezetésére, a legutóbbi zsinaton azonban a világegyház püspökei döntöttek mellette. Nem véletlenül sejtett az újítás mögött egy konzervatív kisebbség káros protestáns hatásokat; Ottaviani bíboros, a zsinati teológiai bizottság elnöke pedig látva, hogy a püspökök többsége a reformok híve, így kiáltott fel: „Hát akkor szerencsésen elérkeztünk Lutherhez!”.[9] A reformellenes csoport magja a pápa közvetlen környezetéből került ki, vagyis jelentős befolyással rendelkezett. Nem egyszer sikerrel torpedózott meg előterjesztett javaslatokat, vétetett le a napirendről fontos témákat, vagy kényszerített ki kompromisszumos megfogalmazásokat, mégsem tudta megakadályozni a reformhatározatok elfogadását. Igaz, ehhez egy olyan pápa is kellett, aki már a zsinat előtt is megújulást sürgetett, és a zsinat kezdetén nyilvánosan a reformerek élére állt.
Az elmúlt évtizedekben azonban gyökeresen megváltozott a helyzet. A zsinaton még kisebbséget alkotó harcos konzervatívok tábora – nem utolsó sorban II. János Pál pápa püspökkinevezései következtében – megerősödött. A szekularizáció térhódítása a hívők körében növelte a bizonytalanságot, ezért sokan hátat fordítottak az egyháznak, mások (papok és civilek) a régi klerikális népegyházban találtak menedéket. A reformerek nagy része elfáradt vagy kiábrándult, mert rájött arra, hogy a plébános és a püspök akarata ellenére nincs megújulás. Különös a kelet-európai egyházak helyzete, így a magyaré is. Itt a kommunista elnyomás következtében a zsinat eszméi alig hatottak. Nem a megújulás, hanem az ellenséges ideológia elleni védekezés volt a cél. A teológia sem tölthette be azt a szerepet, amelyet Nyugat-Európában és a világ számos részén is betöltött a zsinat után; vagyis nem vagy alig reflektált arra, hogy az egyházi tanítás és gyakorlat célirányos, illetve a helyzetnek megfelelő-e? A rendszerváltozás sem hozhatott fordulatot, mert egyrészt a fiatalabbak is ezen az időből kibillent vallásosságon nevelődtek, másrészt időközben a világegyházban is megtört a reformok lendülete.
A változtatások keresztülvitelének másik, bár jóval nehezebb útja, ha tömegek követelik. Manapság azonban nem úgy tűnik, hogy hívők sokasága szállna síkra az egyház intézményes megújulásáért.[10] A modern élet számos új és könnyebben elérhető céllal kecsegtet, aki pedig vallásos élményre és közösségre vágyik, könnyen megtalálja azt a kisközösségekben és lelkiségi mozgalmakban, sőt egyre inkább a hagyományos egyházakon kívül is. Intézményes reformok gondolatával csak néhány „lelkes”, mások szerint „megszállott” ember foglalkozik, de a hierarchia támogatása és eszközök híján nem tudják ezeket bevinni az egyházi köztudatba. Ehhez ugyanis nemcsak jól-rosszul kidolgozott ötletek, hanem szimbólumok (zászlók, képek stb.) és gesztusok (gyűlések, felvonulások, pót-liturgikus cselekedetek stb.) is kellenének, amelyek lehetővé tennék az ötlettel, eszmei áramlattal való érzelmi azonosulást. A mindennapi életben is tapasztaljuk, hogy az emberek nemcsak észérvek alapján döntenek, hanem számos egyéb, nem egyszer erkölcsileg kétes pszichés behatás következtében. Nemcsak politikai pártok használják sikerrel ezeket az eszközöket, de az egyházi szocializáció sem mentes tőlük. Azoktól a személyektől vagy mozgalmaktól azonban, akik és amelyek valóban az egyház megújulására törekszenek, távol kell álljon minden manipulációs törekvés, mert ez sérti a személy méltóságát.
A hívő azonban az egyházat nem csupán látható szervezetnek és emberi műnek, hanem Krisztus titokzatos testének és Isten választott népének tartja, amelyet a Szentlélek éltet. Ő „az egész egyházat minden időben ‘egyesíti a közösségben és a szolgálatban, ellátja hierarchikus és karizmatikus adományokkal’, az egyházi intézményeket pedig élteti, mint a lélek a testet, és ugyanazt a missziós lelkesedést gyújtja fel a hívőkben, amely Krisztusban izzott. Néha pedig még láthatóan is megelőzi az apostolok munkáját”, olvassuk az „Ad gentes” kezdetű, az egyház missziós tevékenységéről szóló zsinati határozatban (AG 4). A történelem során az egyház nem egyszer volt súlyos, emberileg kilátástalan helyzetben, de mindig támadtak próféták, akikben Krisztus tüze égett. Ez a tűz néha hosszabb-rövidebb időre fel is lobbant, lángja melegített és világított. Ki hitte volna még a zsinat megnyitásának évében is, amikor a kuriális bíborosoknak sikerült megrendszabályoztatni Karl Rahnert vagy Henri de Lubac-ot, hogy néhány hónap múlva, többek között, ők lesznek a zsinat mértékadó teológusai? A megújulás mellett elköteleződni manapság emberi számításból nem, csak mély hitből lehet.
Wildmann János
[1] Cserháti József – Fábián Árpád (szerk.), A II. Vatikáni zsinat tanitása. A zsinati döntések magyarázata és okmányai, Szent István Társulat, Budapest, 1975, 16. old.
[2] Paul M. Zulehner, Fundamentalpastoral. Kirche zwischen Auftrag und Erwartung. (Pastoraltheologie, Bd. 1), Patmos Verlag, Düsseldorf, 1989, 247. old.
[3] Uo. 259-264. old.
[4] Joseph Ratzinger, „Einleitung und Kommentar zum ersten, zweiten und sechsten Kapitel der Dogamtischen Konstitution über die göttliche Offenbarung”, in: Lexikon für Theologie und Kirche 13, 498-528 és 571-581, itt: 524-525.
[5] Mayer Mihály, „Az információhoz való jog az egyházban”, in: Egyházfórum 2000/1, 24-26, itt: 25. old.
[6] Figyelemre méltó ezzel kapcsolatban egy egyházi vezető megnyilatkozása: „Ahogy nincs pontos és reális képünk a magyar társadalom valóságáról, ugyanúgy arról sincsen reális képünk, hogy hogyan jelenünk meg a társadalomban, és hogyan fogadnak be minket a társadalomba. Ami ilyen értelemben lejátszódik, az egy nagyon érdekes pszichodráma. Aki bennünket kritizál, azt rögtön ellenségnek vagy egyházellenesnek tekintjük, pedig lehet, hogy a kritikus hang az értünk kritika. Soha nem lehet az ember annyira biztos a dolgában, hogy egy jól célzott kritikát el ne fogadjon, vagy meg ne fontoljon, vagy oda ne figyeljen rá.” Wildmann János, Katolikus tükör. A magyar egyház és az európai integráció. Gyakorlati teo-trilógia I: Kairológia, Egyházfórum, Budapest, 2005, 268. old.
[7] Zulehner itt E. Kretschmer, Zseniális emberek c. könyvéből idéz. Paul M. Zulehner, i. m., 263-264. old.
[8] Lásd Wildmann János, Egy reformzsinat üzenete. Tények, trendek, értelmezések. Gyakorlati teo-trilógia II: Kriteriológia, Egyházfórum, Budapest, 2006, 12. old.
[9] Otto Karrer, Das Zweite Vatikanische Konzil,Kösel, München, 1966, 107. old.
[10] Egy 2004-es felmérés szerint Magyarországon harminc vallásgyakorló katolikus férfiból csak egy volt reformernek tekinthető, míg nők esetén ez az arány elérte a 8 százalékot. A nők vallásossága tisztább, mint a férfiaké, kevésbé hajlanak arra, hogy a hitet ideológiai szempontoknak rendeljék alá. Wildmann János, Katolikus tükör, i. m., 146. old.