A szinodalitás célkitűzéseit a legmesszebbmenőkig üdvözli, tartalmával, módjával és megvalósulásának esélyeivel kapcsolatban azonban kételyeket fogalmaz meg. Mártonffy Marcell irodalomtörténész, teológus kitér a Ferenc pápa által elindított folyamat magyarországi, illetve németországi recepciójára is, különös tekintettel az ottani Szinodális Útra. Az írás az Egyházfórum 2025/3. számában jelent meg.
Az alábbi tűnődést néhány egymásba fonódó előfeltevés vezérli:
1) A szinódus szó köztudottan metafora – amiből egyszerre következik jelentéstartalmainak meghatározatlan, adott esetben homályos, valamint tágas, a képzeletnek teret adó mivolta.
2) Minden nyelvi jel kontextusokban nyeri el jelentését, így a szinódus fogalma is.
A jelenlegi püspöki szinódus összefüggésében a fogalom
a) lelki valóságokat jelöl (ilyen a beszélgetés, a megkülönböztetés spirituális
minősége),
b) különféle, irányzatok szerint is eltérő reformelképzeléseket tartalmaz, ugyanakkor
c) olyan kommunikációs panelként is használatos, amely szemantikailag könnyen semmitmondóvá válik.
3) Ferenc pápa idején számos, a katolikus teológiában és közösségekben évtizedek óta forgalomban lévő, de az eddigi római szinódusokon nem tárgyalt probléma is bekerülhetett a szinodalitás tematikájába (ilyen a klerikalizmus visszaszorítása, a női egyenjogúság stb.).
4) A reformlehetőségek spektrumán belül azonban maga a szinodalitás
a) a változataiban, a részegyházi sajátosságokhoz igazodó szinodális projektek összjátékában,
b) más, központi és helyi (például oktatási) intézményekben, szellemi műhelyekben, élő közösségekben kidolgozott és véghez vitt reformintézkedésekkel, valamint a klérus és a hívők (tovább)képzésével összhangban,
c) a döntéshozatalban és a hierarchikus hatalomgyakorlás ellenőrzésében való részvétel lehetőleg széles körű kiterjesztésével és új jogi szabályozásával együtt működhet eredményesen. Máskülönben könnyen előállhatnak a szinodális beszédmód önfelszámolásának végletei: egyfelől a jelentésvesztés (minden szinódusnak számít, amikor hívők beszélgetnek az egyházról), másfelől a fedődiskurzusként működő kommunikáció (amikor a szinodális retorika a klérus valóságértelmező előjogának biztosítását szolgálja laikus közreműködéssel).
Stílus és intézmény
VI. Pál pápa köztudottan a II. Vatikáni Zsinat kijelölte út folytatásaként értelmezte a püspöki szinódus általa létrehívott intézményét, de amikor Ferenc pápa őt idézve megemlékezett az alapító aktus 50. évfordulójáról, a pápák közti folytonosság kötelező hangsúlyozása mellett azt is nyilvánvalóvá tette, hogy a szinódusok története új szakaszába lépett. Immár a „szinodális egyház” felé tart, amely „a meghallgatás egyháza”.
Ferenc itt programadó apostoli buzdítására, az Evangelii Gaudiumra utal, amelynek 171. pontja ezt mondja a meghallgatásról: „Szükséges, hogy gyakorlatra tegyünk szert a meghallgatás művészetében, ami több, mint puszta hallás. A másikkal való kommunikációban az első a szív ama képessége, amely lehetővé teszi a közelséget, ami nélkül nincs igazi lelki találkozás. A meghallgatás segít megtalálni azt az alkalmas gesztust és szót, amely kimozdít bennünket a kényelmes nézői állapotból. Csak ebből a tiszteletteljes és együttérzésre képes meghallgatásból kiindulva találhatók meg az igazi fejlődés útjai.”
Ez a mély belátás bensőséges és rendkívül igényes kapcsolati modellt vázol. Érzelemmel is telített mondatai egy nagy lelkiségi hagyományt visszhangoznak. Ugyanakkor figyelemre méltó, hogy a szinodalitás szövegösszefüggésébe átíródva a „meghallgatás művészete” (az eredeti szövegben ez a kifejezés szerepel) már egyháztani építőelemmé válik. Ferenc pápa megnyilatkozásaiban nem ritkaság, hogy hangsúlytalan részletek doktrinális nyomatékot kapnak. A lelki beszélgetés ilyen funkcióváltása sem „ártatlan” fordulat: felismerhető benne a 2019-ben elindított római szinodális folyamat szemléleti megalapozásának előzetes gesztusa.
A szinódusok jellegét és az egyház egészének megújulási irányát egyaránt érintő nyelvi művelet azonban nem csupán a nemrég elhunyt egyházfő következetes gondolkodásmódjának tanújele, hanem egy lényeges problémára is rávilágít. A „Lélekben való beszélgetés” (conversazione nello Spirito vagy conversazione spirituale) a szinodalitásról szóló, 2024 őszén lezárult – de „megvalósítási szakaszában” (egyelőre 2028-ig) tovább zajló – szinódus alapszókincsének része lett. Ennek köszönhetően evidenciaként kínál fel egy olyan kommunikációs mintát, amelynek összegyházi szintű alkalmazhatósága távolról sem önként adódó lehetőség. Ha feltételezzük is a kifinomult megértésmódok világméretű elsajátításának sikerét, kérdéses marad a spirituális légkörben történő beszélgetések viszonya a zsinati metodikához, amelynek szerves része a szakteológiai készségeket, illetékességeket és véleményeket ütköztető vita. Nem mellékes, hanem a lehető legsúlyosabb kérdés, hogy ha „a szinodális párbeszédben elidegeníthetetlen alapmagatartás az alázat, amely előmozdítja mindenki engedelmességét Isten akarata iránt és a kölcsönös engedelmességet Krisztusban”, akkor pontosan hogyan illeszthetők a racionális érveken nyugvó döntések – amelyekre, az egyház reformjáról lévén szó, mégiscsak szükség van – a lelki diskurzushoz. Röviden: ha „nincs vita”, akkor nem önkényes-e a végszó? Ha pedig „van vita”, de az erősebb érv igazsága nem találkozik a vita hatálya alól kivont – a tanítóhivatalnak fenntartott – „igazságokkal”, hogyan folytatható a diszkusszió?
A 2024-es szinódusi ülésszak asztali beszélgetései, a tárgyalásokat kísérő rövid teológiai konferenciák előadásai, és mindezek mellett a szinódustól függetlenül működő vatikáni teológiai bizottságok sokakat meglepő felállítása, a Hittani Dikasztérium zavarba ejtő megnyilvánulása a szinódus idején, továbbá az ülésszak végén kiadott záródokumentum kompromisszumos jellege – számos egyéb, a megcélzott szinodális dinamika bizonytalanságait jelző mozzanat mellett – jól érzékeltetik a program vitás pontjait.