Megjelent az Egyházfórum 2007/2. számában
A magyar református liberális teológia
A rendszerváltás után egyre több protestáns és katolikus egyháztörténeti munkát jelentettek meg, amelyek a hosszú évtizedek tiltásának köszönhető űrt igyekeztek betölteni. Ennek ellenére elmondható, hogy ma is nagyon sok, elsődleges forrásokra támaszkodó alapvető kutatás még hiányzik, nem valósult meg, vagy folyamatban van. Előfordul azonban az is, hogy rendkívül értékes munkák nem jelentek meg, s nem váltak közkinccsé. Részben az egyházi életet gettóba záró ateista rendszer, részben pedig a fel nem ismert lehetőség miatt.
Márkus Jenő könyve tátongó űrt igyekszik betölteni, amikor a Kálvin Kiadó egy régi munkát jó érzékkel kiválasztva megjelentet. A mű a szerző 1939-ben, Debrecenben, megvédett egyháztörténeti doktori dolgozata. Bár megjelentetésére 67 évet kellett várni, mégis rendkívül értékes és hasznos munka.
A szerző a kutatók által is kevésbé ismert XIX. századi magyar protestantizmus, pontosabban a teológiai liberalizmus útvesztőjében ad orientációt. A kis könyv, amely 144 oldalon keresztül tárgyalja a témát, frappáns összefoglalása a korszak jellemző kérdéseinek. A mű felépítése példamutató értékű lehet egy mai doktori dolgozat számára is. Rövid teológiatörténeti felvezetés után a magyar szabadelvű teológusokra hatást gyakorló német tudósok munkáját mutatja be. Ezt követi az 1840-50-es évek teológiai kontextusának leírása. Találóan rávilágít a társadalomtörténetben, és így a teológiatörténetben is megnyilvánuló lényeges elemre, miszerint a több mint egy évszázados Habsburg elnyomás miatt „teológiánk nem tarthatott lépést a nyugati teológiával, …a racionálizmus javában él még akkor is nálunk, amikor már máshol majdnem elfelejtették” (35). A PEIL, a protestáns Unió és a közös protestáns főiskola kérdését teológiatörténeti szempontból érinti, s részletesen tárgyalja Fáy Óramutatóját, Péterfi és Ballagi szerepét pedig velősen elemzi. A saját kutatásai alapján a korszakról sok olyan elemet is leír, amelyet az 1955-ben megjelent Budapesti Református Teológiai Akadémia története című könyv vonatkozó része nem tárgyal. Fáy teológiai gondolkodásában éles szeműen észrevette, hogy „felfogása rendkívül tetszetős, de nem reformátori, nem evangéliumi. Az evangélium abszolút Istenről tanít, Fáy ‘Istene’ bizony nagyon demokrata” (46). Az 1840-es évek Ballagi Mórját még úgy látja, mint akinek nincs kialakulva a teológiai felfogása (48). Ezt már az újabb kutatások vitatják (lásd saját tanulmányaimat). Mindazonáltal Ballagi bemutatásával el is helyezi a korabeli protestáns egyháztörténelemben az újonnan induló teológiai irányzatot.
A könyv következő, negyedik fejezete a liberális teológia alapvonásait tárgyalja. Korszakolása elfogadható, azaz a liberális teológia 1860-90 között volt élénk. Igaz az is, hogy „nem volt minden teológus liberális, a táborral szemben is sokan állottak, de a liberálisokról mindenki tudomás szerzett, és állásfoglalását valamiképp – akár pozitív, akár negatív értelemben – a liberális teológia hatása alatt fogalmazta meg” (51). Értékítéletében érezhető – a korszellem miatt is – a barthiánus hatás. „Az Igében a másik világ, a túlsó világ bizonyságtevése nyilvánul meg, és ezért lehetlennek tartjuk, hogy Krisztusra és az evangéliumra az innenső világ kategóriája: A fejlődés eszméje alkalmaztassék” (68).
A szerző ezek után tárgyalja a liberális teológia legismertebb jegyeit: Istent és a természeti rendet, Isten kijelentését és a Szentírást, Jézus Krisztus személyét, a csoda kérdését és a feltámadást. Ez utóbbi váltotta ki igazán a liberális teológia hazai kibontakozását. Fontossága miatt Márkus Jenő ezt tárgyalja a legrészletesebben. A vitában egyik legérdekesebb szín id. Révész Imre megállapítása: „az Istenség emberi alakot vett fel, s mint ilyen e földön járt, szenvedett, meghalt, de feltámadott, s visszatért a maga dicsőségébe – ez olyan hit, melyről Baur kimutatja, hogy a pogány mysteriumon világosan és határozottan keresztül vonult. Ezen hitte testvér – írja Ballaginak – sőt alapjában egy az egész christologia” (95). A vita bemutatása után Márkus arra a következtetésre jut, hogy a feltámadás csodáját sem történelmileg (Ballagi és Filó), sem pedig immanens kategóriákkal, mint Révész, nem érthetjük meg. Barthtal együtt hangsúlyozza, hogy a feltámadást csakis a kijelentés kategóriájában foghatjuk fel mint Istennek a tettét (97). A szerző úgy látta, hogy a feltámadás körül folyó vita az elvek tisztázása helyett egy idő után személyessé vált, s emiatt a diskurzus a végére értelmét-vesztett is lett.
A hatodik fejezet nem igazán foglalkozik a liberális teológiával, hanem az annak ellenpólusaként önmagát Révész Imrével megszervező debreceni ortodoxia mozgalmáról beszél, amelyet igen találóan „közvetítőnek” nevez. Jellemzésükben hangsúlyozza, hogy elismerik a haladást, ha az elfogadja a Biblia tekintélyét, összeköttetésben van a történeti alapokkal, és az Isten által kijelentett tények határát nem lépi át (110). Az ész és a hit vizsgálatakor nem helyezkedtek feltétlenül a hit oldalára, hanem arra törekedtek, hogy a kettőt egyensúlyba hozzák. A szerző éles szemű megfigyelése, hogy a debreceni közvetítő teológia irányzata objektivitásra való törekvése ellenére is adottságnak tartotta azt, ami soha nem adott az ember számára. „A vallási tények tényleg adottságok, de a reformátori gondolkozás szerint a kijelentés, amely a teológiai gondolkozás meghatározója s nem egyszerűen anyaga, nem olyan adottság, amit az ember kezelhet” (110).
A zárófejezetben, a liberálisok sokféle és szerteágazó tevékenységét értékelve, Márkus megemlíti, hogy azok szociális érzékenysége szimpatikus, hiszen a lelkészi özvegyekről való gondoskodást elsődlegesnek tartja a jogakadémiákba pumpált töméntelen pénz helyett. A lelkész legyen a tiszta és eszményi keresztyén vallásos erkölcsi élet mintaképe, s ez az elképzelés megegyezik a Jézusról, mint etikai nagy tanítóról kialakított képpel. A kortárs liberális teológia azonban nem beszél a megváltásról, az ember eredendő bűnösségéről. Értékítélete szerint a liberális embert nem az evangélium, hanem a liberális modern ember irányította az evangéliumot. Feltűnő, hogy Márkus nem utal vissza a korábbi hasonló jellegű dogmatörténeti vitákra, pedig egy-egy utalás nagyon odakívánkozott volna.
A szerző megállapításaival kijelölte a további kutatások irányvonalait, azonban a kérdésköröket újabb források tükrében mindenképp finomítani kell. Hozzáállásában látszik a hitvalló felfogás, amely mintha a debreceni közvetítőkkel is szimpatizálna, s a barthiánus hatást sem kerülné el. A volt doktori értekezés tárgyszerűsége és pártatlansága mégis abban mutatkozik meg a legjobban, hogy a szerző teológiai látása sehol nem nyomja rá az elemzésre a saját véleményét, s nagyon is értékeli a liberális teológia meglátásait, eredményeit és hatását. Ez a legnagyobb érdeme ennek a rég elfelejtett, de szerencsére mégis a kezünkbe került könyvnek.
Kálvin Kiadó, Budapest, 2005.
Dr. Kovács Ábrahám