Megjelent az Egyházfórum 2005/5. számában
„Aki valaha is járt Egyiptomban, annak figyelmét nem kerülheti el a mindenütt jelenlévő sivatag… Kétségtelen a világ egyetlen országában sincs a sivatag közel a lakott világhoz.” Tekintettel arra, hogy a IV. században az egyiptomiak tömegesen lettek kereszténnyé, ide menekültek az üldözések elöl, mert itt az üldözőik is féltek. Az elsők Antal, Ammun és Makáriosz voltak. Ezek a szent öregek megpróbálták komolyan venni a krisztusi üzenetet, és ilyen módon közel kerülni a Mindenhatóhoz. Elsősorban azt jelentette ez, hogy menekültek a várostól, a „bűnös” emberi sokaságtól. És itt a sivatagi magányban próbálták átélni az Evangélium üzenetét.
Lassan alakultak ki a közösségek, szerzetesi telepek, amint Izráel Istene is Egyiptomban kezdte el formálni népét, mielőtt a sivatagba vezette volna őket. Úgy tűnik, hogy az egyiptomiakat különösen fogékonnyá tette a sivatag iránt. Így a sivatag valahogy a Szövetség jelképévé vált. A sivatagi atyák már gyermekkoruktól fogva hozzá voltak szokva a kemény élethez. „Egyiptom mindig egyforma hőmérséklete szilárd és hajlíthatatlan jellemeket teremt” (J.-B. Bossuet). A föld és az otthon elhagyása egy egyiptomi számára a katasztrófával volt egyértelmű. Egyedül a krisztusi hívó szó tudta ezt a csodát eredményezni. Ha megnézzük, hogy a sivatag szerzetesei milyen társadalmi rétegből származtak, akkor azt látjuk, hogy túlnyomó részt iparosok és parasztok voltak. Igaz, volt köztük néhány írnok, sőt még akadtak előéletükre nézve rablók is. Valóban követték a Jó Hír tanítását, hisz: „Világi műveltségünkből semmi hasznunk sincs, ezek az egyiptomi parasztok viszont saját fáradozásaik árán szerezték meg az erényeket.” Emberi mértékkel mérve az egyiptomi sivatagi szerzetesség nem nézett biztos jövő elé. A sivatag mélyén megalapított szerzetesi telepek állandó támadásoknak voltak kitéve. Később alakultak ki a fallal körülvett kolostorok. A püspököket és a patriarchákat a szerzetesek közül választották, így állandó együttélés alakult ki a sivatagi remeteség és az egyiptomi kereszténység között. Ez az együttélés sokban járult hozzá, hogy élni tudtak, és fennmaradtak a muzulmán uralom alatt is. Hatásuk szétsugárzott elsősorban Kis-Ázsiában. Nyugodtan mondhatjuk, hogy Szent Benedek, és sokan mások, az ő útjukat követték. A mai korban különösen nagyra értékelik a szent atyák mély hitét és elszántságát. II. János Pál pápa mondta: „Isten eme lelkes híveinek üzenete még ma is visszhangzik, aktuálisabban, mint valaha… az emberi szív rejtett titkainak feltárásához szükséges egyedülálló tudás tanúi voltak… a modern civilizáció zsivajában újra felfedezzük az alkotó magányt, melyben nyomába eredhetünk az álarcok, kibúvók, hazugságok nélküli igazság keresésének.”
(Varia Byzantina. Bizánc világa, 8), Bizantinológiai Intézeti Alapítvány, Budapest, 2004.
Radnóti Róbert