Lehet-e más a politika?

Megjelent az Egyházfórum 2012/2. számában

Fekete János nyílt levelét nem tekintem vitairatnak. Véleményével minden jó szándékú, gondolkodó ember, egy miniszterelnök is egyetérthet, és akinek fontos a nemzeti konszenzus megerősítése. Az európai zsidó-keresztény kulturális közösségben és ökumenikus dialógusban valóban nagy és kihasználatlan lehetőségek rejlenek, amelyek a nemzetnevelő gyakorlatban is jól hasznosíthatók. Jelenleg a kölcsönös bizalom megteremtése a leglényegesebb a liberális és a konzervatív megközelítések előtt, ami idővel szintén átültethető egy jobb politikai praxisba. Ismernünk kellene egymást elvi és erkölcsi elfogultságok nélkül, hogy fölösleges, hagyományos gátlások ne akadályozzák közös egyistenhitünk bibliai forrásainak a föltárását. A korábbi teológiai viták zsákutcáit elkerülve, lehetőséget látok a technikailag semleges, politikai párbeszéd elkezdésére is, amely megkönnyítené és stabilizálná hazai közéletünket. És főleg szemléletünket változtatná meg, hogy pártpolitikai megrögzöttség nélkül új, civil kapcsolatokon építsük a jövőt.

 

A POLITIKA ÉS AZ ERKÖLCS SZÉTVÁLÁSA¹

Gondjaink radikális számbavételekor nem árt visszanéznünk a kezdetekhez. Amikor Árpád-házi királyaink elvetették a szakrális fejedelemséget, és a nyugati kereszténységhez csatlakoztak, átvették annak római-jogi szemléletét, de elvesztették hatalmuk közvetlen isteni forrását. Üres frázis maradt, hogy „Isten kegyelméből uralkodtak”, miután a politikai szükségszerűségek mindig mást diktáltak, mint Isten akaratát, azaz teokráciát. Olyan idegen érdekeknek kellett engedniük, amikor Európába kívántak beilleszkedni, melyek eredetükkel, keleti kultúránkkal és ősi szabadságunkkal soha nem számoltak. Vezéreink egyházi sugallatra túlértékelték a jogi mentalitást, amely (mint tudjuk) erkölcsi megfontolások nélkül mit sem ér. A törvények formailag mindig szentesíthetők, de ettől tartalmilag mégsem lesznek szentek, sőt csak megkerülésükkel folyhat az élet. Az Aranybulla egyetlen ellenállási záradéka ezért többet ért, mint Werbőczy egész Tripartituma, mely később nemesi bosszúból született a parasztság ellen.

Jogtörténetünk a mai napig arról a hiábavaló próbálkozásról szól, hogy megtaláljuk a mindent megoldó, hibáinkat helyesbítő, együttélésünket harmonizáló törvényeket. Az ideiglenes alkotmányokból azonban soha nem lesz végleges, mert a jogalkalmazás mindig pillanatnyi politikai szándékoktól és érdekektől függött. A jogfilozófia nem támaszkodhat a szent koronára sem, mint a háború előtti kísérletekből látható, mert az élettelen misztifikáció mögött csupán egy neobarokk Werbőczy alakja sejlett. A kommunista alkotmányok pedig használhatatlanok voltak a párt hatalmi döntéseiben. ’56 előtt a koncepciós pereknek és utánuk a vérbíróságok működésének nem lehetett jogi alapja. A „gengszterváltást” pedig természetesen nem követte átvilágítás, tehát a korrupt közéletet sem lehet jogi úton megtisztítani. Egy alkotmányozási folyamattól sem várható ideális megoldás, bár kívánom, hogy javítson valamit a lassú, költséges, politikai nyomásra történő igazságszolgáltatáson, és ne ismétlődjenek meg a 2006 októberében sorra született hamis ítéletek. Súlyos hibákat találunk azóta is a bírák igazságérzetében, amikor a főbenjáró bűnöket folyamatosan enyhítik, és a bűnösöket közfelháborodásra szabadon engedik. Mielőtt mosnám kezeimet, engedtessék meg jószándékú javaslataimhoz egy újabb történelmi nekifutás.

Az újkor elején jelentős változás zajlott le Európa szellemi-erkölcsi történetében. A későközépkori pápaság és a császárság elhúzódó hatalmi konfliktusa, valamint a vallástól önállósuló tudományos kutatás lehetővé tette a szekularizmus filozófiai megfogalmazását, főleg a reformációtól és az ellenreformációtól kevésbé érintett területeken (Itáliában, Németalföldön, Angliában). A világi értelmiség útkeresését Savonarola kivégzése (1498) után Machiavellitől Mandeville-ig (1733) az erkölcsi megfontolások háttérbe szorulása és a hatalmi-gazdasági „hasznosság” előretörése jellemezte. Az utóbbit azonosították Európában a jóval (ld. „javak”) és a gazdasági növekedéssel, ami azóta is egyéni meggazdagodást jelent a közösségi szolidaritás rovására. A szellemi és az erkölcsi értékek elkerülhetetlen degradálódása következtében a bűnök és az erények hagyományos megítélése helyet cserélt, vagyis a bűn hasznot hoz, az erényre pedig mindig ráfizetnek. A növekvő cinizmusnak némileg gátat vetett a felvilágosodás szellemi rendteremtése, ha nem is a politikai gyakorlatban, legalább filozófiai szinten és a szabadkőműves páholyokban. Így született meg a 18. sz. közepén, az egyháztól szentesített monarchikus államformák válságával a francia szabadgondolkodás és a porosz militarizmus. Az osztrák örökösödési háborúban (1740-48) a protestáns II. Frigyes casus belli s hadüzenet nélkül, erőszakkal szerezte meg Ausztriától a katolikus Sziléziát. Innen további hitszegések útján jutott Poroszország, nagyhatalmi ábrándokat kergetve, a potsdami értekezletig (1945), tehát megszűnéséig.

A totalitárius rendszerek bukása után eljött az újkori demokráciák ideje, amikor a szavazópolgár azt hitte, hogy végre a saját lábára állhat, és nem erőszakkal kell kivívnia jogait. Kiderült azonban, hogy igazi alternatíva nélkül csak a lábával szavazhat a legjobban. Mára egyre gyöngül a jogállamiság polgári illúziója, amint távolodunk az etikus döntési lehetőségektől, így a pénz és a fogyasztás uralma, a hedonista kapitalizmus roncsolja a hagyományos közösségek szolidaritását. Az egykori hierarchikus értékrend fokozatosan hiteltelenné vált alkalmatlan, politikai haszonra játszó képviselőin keresztül, ezért nem tud megújulni egykori szent forrása felől. Ennek leplezésére a demokrácia hamis jelszavával számolja föl és keveri össze a korábbi társadalmi rétegek, kasztok és osztályok maradékát, amivel nem a legszegényebb, csak biológiailag életképes elemeket emeli föl, hanem a társadalom produktív többségét zülleszti le. Láttuk pl., hogy a liberális demokráciákban reklámozott „integrált oktatás” nem a minőségi tudás átadásában és a hozzá tartozó emberré nevelésben érdekelt, hanem az arra alkalmatlanokhoz való igazodásban. Így a szellemi színvonal szemmel látható süllyedésénél is gyorsabb a társadalom morális szétesése. Amint a korábban elítélt bűnök és devianciák egymás után polgárjogot nyernek, úgy bomlanak föl a hagyományos férfi-női, generációs és hivatásbeli kapcsolatok is. Mit lehet tenni az anarchikus folyamatok ellen?

 

A MANIPULÁCIÓK FÖLISMERÉSE

Közismert, hogy az ellenőrizetlen politikai hatalom mindig megrontja az alkalmatlan, gyönge jellemű vezetőket, akik viszont megrontják az elvileg demokratikus politikai gyakorlatot. Választási csalások, parlamenti gyalázkodások, félrevezető demagógia és korrupció fenyegeti a mai közéletet, amitől érthetően elmegy a kedve minden jóérzésű embernek. Választáskor legjobb eseten is csak a kisebbik rosszat választhatja. Akár a parlamentáris politika haszonélvezőit, akár irigyeit és ellenfeleit zavarta a hagyományos, elemi tisztesség, nem kérhettünk rajtuk számon semmilyen ígéretet, választókat érintő megfontolást. Ha minden eszköz megfelel a hatalom megszerzésére, akkor összeesküvés-elmélet nélkül is világos, hogy ezt a káoszt a pénzvilág, a bibliai Mammon irányítja. Az arctalan és embertelen tettesek viszont különösen ügyelnek arra, hogy éppúgy ne hagyjanak nyomot maguk után, mint a keleti bölcsek. Az anarchia felé sodródó „demokratikus” manipulációkkal szemben egy igazi vezetőt a vezetettek nem tudnak önmaguk közül kinevezni és megbízni, mert „fentről”, magasabb szellemi és erkölcsi szintről kell jönnie. Az álságos demokrácia tehát alapvetően ellentétes a karizmatikus vezetővel (amit az utóbbiak szokásos tragédiái igazolnak), bár az emberek mindig igényelnek valakit, akire átmenetileg fölnézhetnek, majd csalódásuk után megbuktatnak, hogy újabb arcokkal próbálkozzanak.

A mai pártvezérek demagógiája csak megvehető médiatámogatással érvényesülhet, ami mögött köztudottan ugyanaz az álcázott gazdasági hatalom áll. A politikai ágensek időnként összefogásról szónokolnak még akkor is, ha céljuk csak a többség kisebbségekké bontása, megosztása és kijátszása egymás ellen. Míg egy igazi vezetőnek népe többségét és egységét kellene szolgálnia, szerves egészét erősítenie, addig a lelkiismeretlen pártpolitikusok legfőbb igyekezete, hogy lejárassák minden ellenfelüket és pártjukat. Ami idővel rájuk is visszahat, mert a negatív kampányok visszafelé sülnek el. Hogy a nép csürhévé vagy nemzetté válik-e, az attól függ, hogy meddig lehet morális vagy immorális célokkal (félre)vezetni. Ki ébresztheti föl illúzióiból a feledékeny, megvesztegethető és megijeszthető tömeget? Csak lelkiismeretes, önzetlen, mindenre elszánt embernek lenne szabad közéleti szerepet vállalnia, de ilyen szolgálatra ma alig találunk példát, mivel ellenérdekelt kritikusai elállnák az útját. Valamikor még a merev rendi társadalom is jobb helyzetben volt vezetői kiválasztásában, mert az örökletes hatalmon belül találta meg a legrátermettebbet és ráneveltet, aki nem politikai tevékenységével akart meggazdagodni, csupán sikerre, dicsőségre vágyott. Az ember- és istentelen politika mai zsoldosaitól csak akkor tudnánk megszabadulni, ha nemcsak elveszítik minden hitelüket, hanem minél többen és határozottabban el tudnánk utasítani trükkjeik százait. Csapdájukból ma is ki lehetne törni anyagi kényszerektől és manipulációiktól mentesen, ha egy új, eredeti értelemben vett hierarchia regenerálódna, mely a társadalom erkölcsi többségét maga mellé tudná állítani.

A regeneráló folyamat első pozitív megnyilvánulása tehát a hatalmi, közösség- és nemzetellenes manipulációk fölismerése, spontán, civil kritikája, a fizetett médiumoktól való függetlenedés. Ezután következhet önmagunkra és egymásra találásunk fáradságos, de fölgyorsítható fázisa, és egymás teljesítményének tényleges, érdemek szerinti megbecsülése. Divatos médiasztárok helyett közösséget építő, tanító, szellemi alkotásukkal kiemelkedő emberek felé kellene fordítani figyelmünket. Azokat kellene fölfedeznünk, akik adott helyzetekben tudják vagy megérzik a legjobb megoldást. A ma inkább gúnyosan használt „politikai elit” helyett morális tőkével rendelkező, helytállásukkal már bizonyított szellemi emberekre lenne szükség, akik törtetés nélkül is az arctalan tömeg fölé képesek emelkedni. Sajnos, a „népben-nemzetben gondolkodó” közszolgák nálunk többnyire fölőrlődnek a helyi vagy a szakmai érdekek védelmében, és nem jutnak el az országos ügyek képviseletéig, mert az már a pártpolitikusok privilégiuma. De ha eljutnak, előbb-utóbb valamely párt soraiban kell megtalálniuk a helyüket, ahol a pártfegyelem szájkosarat tesz rájuk. Ritka eset, hogy egy karizmatikus politikus kezdettől fogva nem köt kompromisszumokat részérdekekkel, hanem független véleményével is tud hatni a közgondolkodásra. És fölkészülve tudja kivárni a maga idejét. Vonzereje leginkább személyes bátorságában és tisztánlátásában rejlik, ez a radikálisok sokszor egyetlen előnye. Elkötelezettsége, okos kockázatvállalása szintén növeli egy új politikus erkölcsi tőkéjét, így messze megélhetési kollégái fölé nőhet, akik a közügyekben alattomosan meglapulnak. Pedig megalkuvásuk nem old meg semmit, sőt inkább agressziót vált ki, erőszakos föllépésre bátorít minden ellenfelet.

Nemcsak az egyház vonatkozásában igaz a reformáció alapelve (ecclesia semper reformanda), hanem minden közösség, a politikai közélet is állandó, igazi reformokra szorul, mert a profán élet ellentmondásai, szüntelen változásai új kihívásokat, megoldandó problémákat hoznak magukkal, és ezekkel minden generációnak meg kell küzdenie. Számos civil szervezetben ezért egyre nagyobb szellemi és erkölcsi igénynek kellene kibontakoznia ahhoz, hogy az anarchiát elkerüljük, és új társadalmi szerződést tudjanak kötni egymással az együttműködni kész partnerek. A többnyire gyöngén működő kulturális, hagyomány- és egészségőrző egyesületeket, vallási és társadalmi kezdeményezéseket valaki(k)nek fokozottabb összhangra kellene vezetnie ahhoz, hogy elváljanak egymástól a hatalom manipuláltjai és a nemzeti érdekek elkötelezettjei. Honnan várható erre kezdeményezés?

 

ÚJ POLITIKAI HIERARCHIA

A jelenlegi többpárti demokrácia ezer sebből vérzik. Mint pártokrácia meddő vitákban, konstruktív együttműködés helyett nem ritkán a destrukcióban érdekelt. Az viszont szükséges lenne, hogy a differenciált képviselőházi érdekérvényesítést közérdekké tudja integrálni valaki, legyen az egy fölhatalmazott köztársasági elnök vagy egy szűkebb, minőségi felsőház. Míg a képviselőházi torzsalkodás aláás minden építő kezdeményezést, a prezidenciális rendszer önmagában is stabilizálja a politikai együttműködést. Gondoljunk a De Gaulle előtti, napi francia kormányválságokra, majd az elnöki hatalom kiegyensúlyozó hatására. A német mintára átvett parlamenti labilitás (még az ottani szövetségi államok fokozott politikai izgalmai nélkül is) a pártellentétek fokozását szolgálják nálunk. Viszont a vélemények és érdekek közelítését és integrálását segítené az ott működő felsőház, amelynek a terme nálunk a háború óta üres. Visszaállítását már sokan fölvetették, mert funkciója és neve arra utal, hogy ne csak magasabb szinten egészítse ki az alsót, hanem azon is túl perspektivikus teljességbe minősítse át.

Magasabb szinten a megosztó viták helyett egyetértésnek, a nemzeti érdekek közös szolgálatának kellene jellemeznie. A pártok fölé csak úgy emelkedhetne, ha egyoldalúságoktól mentesen, egyetemes erkölcsi alapokra támaszkodna. A szakmailag tárgyalandó témák, javaslatok mennyisége helyett a főbb alapelvek tisztázása és irányadása határozhatná meg tevékenységét, vagyis a politikai vezetés egyéni és csoportérdekek nélküli korrekciója és megerősítése. A felsőház tehát lényegében a jól működő szenátusok vagy az ősi „vének tanácsának” a szerepét venné át modern („demokratikus”) deformációk nélkül. Nem társadalmi, szakszervezeti, kamarai, nemzetiségi stb. részérdekek érvényesítését kellene szolgálnia, hanem a nemzet egészét integrálnia. Elsősorban annak egészséges, produktív, morális többségét, amellett hogy tekintetbe venné a szegényebbeket és segítené a hátrányos helyzetűeket is. Konzervatív megközelítésben minden közösség hierarchikusan épül föl, benne a jogok és a kötelességek egymás között egyenlők és arányosak. Ez azt jelenti, hogy több joga legyen azoknak, akik több kötelességet vállalnak, de ne legyen alanyi joga sem azoknak, akiknek kötelességeik sincsenek, vagyis csupán terhet jelentenek az előbbieknek. A nemzeti szolidaritásból különösen azok zárják ki önmagukat, akik támadják vagy szabotálják azt. Ezért teljesen normálisnak tartom, ha a bűnözők és a politikai bajkeverők átmenetileg vagy véglegesen fizikai/jogi karanténba kerülnek. Ebből következne állampolgárságunk rangjának megerősítése (vagy akár elvesztése) is.

Szellemi reintegrációnkat gyöngítheti azoknak a kettős állampolgársága, akik a lehetséges előnyökért nem hoznak valamilyen erkölcsi áldozatot, pl. ha nem lennének lojálisak hazánkhoz, és idegen érdekeket képviselnének közöttünk. Ezért bármennyire örülünk és segítjük a kettős állampolgárság megadását, ezt a folyamatot állandóan ellenőrizni és időnként visszamenőleg fölülvizsgálni is kellene, hogy vonzereje ne csökkenjen, hanem a nemzet megújulását segítse elő. Tehát szükség lenne egy olyan ellenőrző szervre, mely minden minőségvédelem elengedhetetlen része. Vagyis ott, ahol erkölcsi-szellemi veszélyt érzékel, mozgósítania kell a „szervezet immunreakciói”-t, hogy ki tudja zárni magából a destrukció bármely formáját. Közvéleményünk ugyanis nincs mindig tudatában annak, hogy a szólásszabadság leple alatt mi minden hangozhat el és kaphat írott vagy elektronikus nyilvánosságot.

A sikertelen helyi és népszavazások tanulságaként (horribile dictu) szűkítenünk kellene a választójogot is, hiszen a társadalom legelesettebb, nyolc elemit sem végzett része képtelen fölfogni döntése súlyát vagy értelmét, nemhogy önálló véleménye lenne. A hajléktalanok, a nyugdíjból és segélyből élők tömegeit meg lehet venni ígéretekkel, jelentéktelen gesztusokkal, „ajándékokkal”, vagy vissza lehet tartani őket ijesztgetéssel és fenyegetéssel. Még az elszegényedő, kiszolgáltatott állástalanok is könnyen befolyásolhatóak, ezért szavazatuk többnyire nem egyenértékű egy független egzisztenciáéval. Az ókori demokráciák működéséhez is a szavazópolgárok anyagi önállósága, egzisztenciális biztonsága (timokrácia) volt a föltétel. A múlt század eleji konzervatív álláspont helyességét igazolják a mai fejlemények: az általános titkos választójog nem lett megoldás mindenre, hanem éppen megosztja, gyakran patthelyzetbe hozza és megbénítja az országot. Ha tehát ki akarunk jutni a „demokratikusnak” nevezett politika mocsarából, újból és újból meg kell akadályozni a választási csalásokat, a szavazati joggal való visszaéléseket.

A pártpolitika önmagában is akadálya a közvetlen demokrácia érvényesülésének, ezért pl. a gyakori svájci referendumok nélküle is működnek. Engedni és nem akadályozni kellene, hogy a közérdeket szolgáló civil szférából saját képességeikkel emelkedhessenek ki új feladatokat megoldani tudó, közvéleményt képviselő, tehetséges vezetők anélkül, hogy valamely pártbürokrácia támogatását élveznék és részérdekeit szolgálnák. Ennek ellenőrzésére és elősegítésére egy pártatlan felsőházi, tkp. az ombudsmaninál nagyobb apparátus lenne kívánatos. A rosszhírű cenzúrát nem visszaállítva, ma is szükséges lenne a közélet megtisztításához az alapos átvilágítás, a szigorúbb felelősségre vonás, a közszereplők vétségeinek eltiltó hatálya. Bizonyos priuszok miatt átmenetileg vagy véglegesen meg kellene szüntetni (romboló) tevékenységüket, amint végső fokon az állampolgárságot is meg lehetne vonni az arra méltatlanoktól, a nemzeti közösséget belülről bomlasztóktól. Az állampolgárok körének morális szempontú szűkítése (a választójoggal együtt) biztosan fölértékelné az eddig alanyi jogon kapható, gyakran nem is tudatosult, nem értékelt nemzethez tartozást, hiszen közérdekű „minőségbiztosításként” javítaná mindannyiunk közérzetét. Új érvényt és rangot kellene adni az erkölcsi bizonyítványoknak, hogy azok híján senki ne vehessen részt a közéletben, így a választásokon sem. Hasonló megfontolásból átmenetileg vagy véglegesen érdemtelenek szavazati jogukra azok is, akik közömbösségből, szellemi és/vagy erkölcsi fogyatékosságból nem vettek részt egy vagy több referendumon, hiszen ezzel döntésképtelenségüket igazolják. A cél természetesen a jogok és a kötelességek arányosítása és egymáshoz rendelése, mivel kötelességek nélkül a jogok is értelmüket vesztik. A választók és választhatók körének újra meghatározása nélkül nem tisztítható meg a politika, nem vezethetők be konkrét normák minden vezető szerepet játszó közalkalmazottra és egyéb „közszolgára”. Az európai gyakorlat ma már szankciók szigorításával próbálja elejét venni a belső zavaroknak, pl. a tömeges bevándorlás megakadályozásával és szigorúbb ellenőrzésével.

Míg forradalmi helyzetben szinte órák alatt összedől egy megreformálhatatlan, hazug rendszer, és gyorsan kialakulhat a lakó- és munkahelyi, politikai és szakmai önigazgatás sokféle változata, ma ennek sokkal több akadálya van, mint pl. ’56-ban. A történelmi tanulság mégis az, hogy rendkívüli körülmények között a közvetlen demokrácia szintén lehetséges, nem igényel pártokat, szervezeteket és félrevezető ideológiákat, ha lentről indul el és jut egyre magasabb szintre, városi, megyei, sőt országos ismertségre. Egy forradalom morális tisztasága teheti lehetővé, hogy „gyermekei ne falják föl” egymást, hanem a legjobb kezdeményezések bürokratikus procedúrák nélkül azonnal valósuljanak meg. Az emberek önzetlensége, őszintesége és összefogása csodákra és hősiességre lenne képes, bár nem tart sokáig. Most a kisiklott, korrumpálódó demokrácia fordított folyamatot kíván, ha vissza akarunk találni a szükségből erényt kovácsoló és erénnyel is működő, eredeti demokráciához. A túlbürokratizált, rosszul és lassan funkcionáló EU szintén kénytelen volt célul kitűzni a „szubszidiaritást”, vagyis a helyi, minél alacsonyabb szinten működő önigazgatást. Szakértőinknek most nem azon kellene igyekezniük, hogyan cáfolhatók vagy lehetetleníthetők el az élet szülte társadalmi és baráti kapcsolatok, az önigazgatás csírái, hanem inkább hogyan fejleszthetők tovább javaslataik áttekinthető, ellenőrizhető, civil formában. Ugyanis a belső krízis vagy a külső agresszió elmúltával az összefogás elemi ösztönét újra az önzés, a részérdekek, tehát a pártosodás veszélye fenyegeti.

Az eddig elbukott forradalmak és a mai komplex válság tanulsága, hogy egy spontán társadalmi kezdeményezés önmagában nem elegendő a stabil, jól működő politikai rendhez. Helyi szinten is lehet hazudni, lopni és csalni, bár talán hamarabb kiderül az igazság. Mindenkit kötelező törvényekre, bíróságokra és rendvédelemre van továbbra is szükség, tehát számos állami intézménynek kell garantálnia az állampolgári jogokat, de egyúttal betartatnia a kötelességeket is. A cél elsősorban a szakmai hozzáértés nyilvánossá tétele, pl. a diplomák ellenőrizhetősége lenne. Ennek alapján az államapparátus működtetése még egy szakértői kormánnyal is elérhető, akár pályáztatással előválasztva a legrátermettebb vezetőket, ismét egy független felsőház ellenőrzése alatt. Észtországban elektronikus szintre terelték és radikálisan csökkentették a szovjet idők apparátusát. A helyi önkormányzatok által delegált, csak a választóknak felelős országgyűlési képviselők természetesen támaszkodhatnak szakértőikre, csak a parlament öncélú, túlzott hatalmát kell meggátolni. Mivel az érvekre érzéketlen, csoportérdekektől vezérelt, meggyőzhetetlen parlamenti pártok képtelenek fontos, egyhangú vagy akár csak többségi döntésekre jutni, a mai képviselőház gyűlölködésig fajuló, zsigeri politizálását alá kellene/lehetne rendelni a szűkebb körű, pártatlan felsőháznak, amely a helyi érdekek fölött a nemzet egységét tartja szem előtt, társadalmi érdemek és kimagasló szellemi teljesítmények alapján. Ez a meritokratikus testület saját példájával maga is hatással lenne egy kisebb és felelősebb képviselőházra: nagyobb bölcsességgel és főleg erkölcsi tapasztalattal tudná a végig nem gondolt döntéseket fölülbírálni és alkotmányosságukat ellenőrizni. Magába integrálhatná az alkotmánybíróság funkcióját is.

Ki nevezné ki a felsőház tagjait? A legjobb esetben senki. Erre a nagy felelősséggel járó szolgálatra csak erkölcsileg-szellemileg kifogástalan emberek, a legjobbak lennének alkalmasak. Mivel igen kevesen vannak, akik vállalnák, nem is választhatók „lentről”, pl. az alsóházból. Az egyetlen megoldás az új főrendek kiválasztására csak a beválasztás lehet. Vagyis először a küldetéseseknek kellene egymást fölfedezniük, hogy ezután megtalálják azokat az életműveikkel bizonyított, pártkötődés nélküli, hiteles és karizmatikus személyeket, akik nem fizetésért, sem dicsőségért, hanem együttérzésből vállalnák a nemzet erkölcsi szolgálatát. Mint pl. a Corvin-lánc tulajdonosainak vagy a „nemzet színészeinek” a szűk köre, meghívásokkal fokozatosan bővíthetné önmagát úgy, hogy kooptálással eredményesen tudjon működni. Rá kellene bízni a főrendek számát és ellenőrzését, hogy korrigálni tudja önmaga és az alsóház érdekektől vezérelt politizálását. Tagjai új, közös javaslatokat is tehetnének egy jobb megoldás elérésére, ha az ellentétes parlamenti vélemények patthelyzethez vezetnek. Átvehetnék az államfőtől az alkotmányos normakontrollt vagy a törvényességi óvást a törvénykezés kritikus fázisában. Természetesen védenék és segítenék az államfő tekintélyét, különösen alkotmányos válságok esetén, amikor pl. egy rosszul vezető kormány működésének a visszavonását rendelik el.

Ami pedig az állam elnökét illeti, protokolláris teendők helyett valódi, stabilizáló hatalmat kellene kapnia a parlamenti ciklusoknál lényegesen hosszabb időre, hogy személyében biztosíthassa az állam folytonosságát, és hogy integrálni tudja a társadalom egészét/többségét. Őszintén remélem, hogy új köztársasági elnökünk megegyezésre törekvő, bizalmat érdemlő egyénisége jó irányban tett lépés lesz a belpolitikai „fékek és egyensúlyok” erősítéséhez. Míg egy kormányfőnek számos váratlan ellentmondás között kell megtalálnia a járható utat, az állam első emberének mindenkor a nemzeti végcélt kell legjobb tudása szerint képviselnie. Egy saját tekintéllyel bíró államfő személyét is érhetik etikátlan támadások, amelyeket az ország egésze ellen irányulónak kell tekinteni (és ennek megfelelően büntetni), mint pl. a brit monarchia esetében. Ha az elnök nemcsak formálisan nevezné ki a megválasztott vagy a szakértői kormányt, akkor megnövekedett erkölcsi súlyával föl is menthetné azt a felsőházzal egyetértésben. Ami időhúzó „válságkormányzás” és növekvő társadalmi ellenállás nélkül új választások kiírásával is együtt járna. A tisztességes politika háttéralkuk nélkül, átlátható módon véget vetne a pártokrácia álnokságainak, és ami ennél fontosabb: megteremtené a mindenki együttműködéséhez szükséges társadalmi közbizalmat. Kiinduló kérdésünkre tehát az a válaszom, hogy addig nem lehet más a politika, amíg örökölt érdekellentétek osztanak meg minket egymással. Pozitív szankciók/megerősítések nélkül ugyanis nem lesz közös erkölcsi alapja egy eddigieknél jobb politikai gyakorlatnak.

P. GÁBOR MÓZES