Megjelent az Egyházfórum 2006/5. számában
Szent Ferenc ünnepére – október 4.
Urunk-bátyánk: a NAP
fényesen jött a Duna felől.
Pesten át már bejárta az eget.
Budai hegyek oldalára
alkonyt varázsolt
a folyó két partját ölelőn
a hidak felett.
*
Mint kalitkából szökni készülő,
vaksi szemével bámulta
önkéntes börtöne falát;
parány Porciuncula
föld-padlójára nyújtózott
a Szent.
Belül:
a félrebillent csuklyát
szepegő zsoltárok áztatják.
Megszállott motyogóra
NAP TESTVÉR aranyos áldása
terül;
s áttetsző teste börtönén
át
már kényeztetőn vonzza
véges terek fölébe
a fény
Csivitel apró madarak csőrén
a dicséret.
Szárnyukba fogódzva velük
kergetőzik a kunyhó fölött ─
Vele száll
daloló pacsirta hangja
az örök kapuknál
a Fölséges fogadja
őt.
(Végvári Vazul: Csöndlakadalom c. kötetéből)
A dolgok rejtett oldalát főleg a gyermekek látják. Olykor a „bolondok” is, továbbá a művészek, a bölcsek és a szentek. Ferenc mindig így látott. A szívével. Eleven egésznek tudta a mindenséget. A hamu éppoly testvére volt, mint a tücsök; a sólyom, akárcsak a Szegénység úrnő, a rabló épp úgy, akár a víz vagy a Halál. Mindegyikükkel jóba volt, elbeszélgetett, s azok is szívesen szóltak hozzá. Felhívásra vele együtt dicsérték az Urat. Ki-ki a maga nyelvén. Egy ilyen dicséret – nagy szerencsénkre – ránk maradt. Napének a neve. Szerzője meghagyta, hogy úton-útfélen énekeljük. Ő maga csaknem vak volt már, amikor tollba mondta:
Nagy jó Úristen, ki vagy a kéklő mennyekben,
bércen innen s túl igazak ajka hirdessen:
testvérünk, a nap, tükrözi fényed szárnyalva
nagy fennen.
………………
Áldjon a halál, kapukat táró testvérünk;
karja fölsegít, amikor hozzád megtérünk.
Téged, Fennvaló, gyermeki szívvel, ámulva
dicsérünk.
(Facimbalom –A ferences Szedő Dénes versei és fordításai-
Szent István Társulat, Bp., 1981.)