Lángoló Amazónia

On By Kategória: Súlypont

Megjelent a Egyházfórum 2019/4. számban

Égető gondok és megoldáskeresés: viri probati?

Bevezetés

A 2019. október 6–27. között Rómában tartott pánamazóniai szinódust megelőzően a média folyamatosan riasztó híreket közölt: minden eddiginél nagyobb területen lángol az amazóniai őserdő, súlyosan veszélyeztetve ezzel Földünknek a biodiverzitás szempontjából leggazdagabb térségét. Ezzel egyidejűleg egyre több helyen és egyre hevesebben csaptak fel a vita lángjai a szinódust előkészítő munkadokumentum[1] körül. Újpogányságot, eretnekséget, illetve aposztáziát képvisel az isteni kinyilatkoztatással szemben, ráadásul egy olyan terület problémáival foglalkozik, amely lakóinak száma alig haladja meg Mexikóváros összlakosságát, ez önmagában gyanúra ad okot, ezért a leghatározottabban el kell utasítani – mondják a szinódus ellenzői.[2] A dokumentum készítői viszont azt hangsúlyozzák, hogy ők a régió népével törődnek, míg a szinódus bírálói számára – akik sohasem jártak Amazóniában és szándékukban sem áll a szinódus valódi kérdéseivel foglalkozni – az emberek által alkotott törvények és normák az elsődlegesek.[3]

Különösen kiéleződött a vita a dokumentum harmadik része negyedik fejezetének a végén, a javaslatok között található új egyházi szolgálatok kapcsán: eszerint a drámai paphiány[4] és a katolikus hitélet nagymértékű visszaesése miatt[5] az ősegyházi gyakorlathoz hasonlóan (vö. ApCsel 6,1–7; 1Tim 3,1–13) elő kell mozdítani a helyi lakosság körében a hivatásokat – a cölibátus ajándékának tiszteletben tartása mellett – idősebb, családos, tisztes életű és a közösségük által elfogadott nős férfiak pappá szentelésével (nr. 129. a. 2.), biztosítva a közösségek életét kísérő és fenntartó szentségeket; illetve a nők számára meghatározandó egyházi szolgálatok létrehozásával (nr. 129. a. 3.), átállva a „látogató Egyházról” a „helyben maradó Egyház” gyakorlatára. A cél tehát, hogy az őslakosok (indígenas) körében szülessenek hivatások, akik a saját nyelvük és kultúrájuk mély ismeretében hatékonyan tudják hirdetni bennszülött társaiknak az evangéliumot (nr. 129. a. 1.). A dokumentum azt is felveti, hogy az amazóniai kultúra és közösségvezetés sajátosságait figyelembe véve érdemes volna újragondolni azt a felfogást, amely szerint a joghatóságot (az egyházkormányzati hatalmat) minden (tudniillik szentségi, bírói és adminisztratív) területen hozzá kell-e kötni, méghozzá állandó jelleggel, az egyházi rend szentségéhez (nr. 127)? A szinódusi munkadokumentum bírálói viszont azt állítják, hogy mindez valójában közvetlen támadás az Egyház hierarchikus-szentségi alapja ellen, az első lépés a cölibátus jelenlegi törvényi szabályozásának világegyházi szinten történő megváltoztatására, illetve a női papság bevezetésére; olyan törekvés, amely egy egészen új Egyház létrehozására irányul, ami pedig számukra teljességgel elfogadhatatlan.[6]

Bárhogyan is, az egyházi rend szentsége kapcsán a papi nőtlenség témája, illetve a nők egyházi szolgálatának kérdése ismét az egyházi figyelem középpontjába került. Noha térben tőlünk nagyon távol esik Amazónia, az ottani katolikus közösségek problémái – a súlyos, már-már drámai paphiány és a katolikusok számának ijesztő csökkenése – egyre közelebbi valóságnak tűnnek Európa, benne Magyarország számára is. Mindennek fényében időszerűnek véljük a papi nőtlenség témáját történelmi, teológiai és gyakorlati szempontok alapján körüljárni, illetve a szinódusi záródokumentum alapján megkíséreljük a várható változások felvázolását.

Történeti és teológiai szempontok

A Nemzetközi Teológiai Bizottság tanulmánya szerint a cölibátus és az apostoli szolgálat közti történelmi kapcsolat nem szükségszerű, vagyis papi szolgálat lehetséges cölibátus nélkül és fordítva; a kettő összekötése vagy szétválasztása az egyházi hagyományban nem dogmatikus szükségből, hanem lelkipásztori értékítéletből fakad.[7] Amikor az ősegyház belefoglalta Pál életét és írásait az újszövetségi kánonba, ezzel arról tanúskodott, hogy őbenne látta az apostol példaképét; életének fényében az Egyház megértette, mi az apostoli élet megvalósulásának legfelsőbb, példaadó, mértéket állító formája. Pálnak az Úr Jézus iránti személyes szeretete, az egyházak gondjai iránti elkötelezettsége, nőtlen élete (vö. 1Kor 7,7–8) és az Evangélium hirdetéséből fakadó mindenféle kockázatnak a vállalása mindig az apostoli élet példaadó formája, következésképpen minden papi szolgálat eszménye lesz az Egyházban.[8]

 

Ókor, középkor, újkor

Az apostoli kort közvetlen követő időszakból nem maradt ránk konkrét írásbeli megfogalmazás, egyházi határozat a papi önmegtartóztatást illetően; az első ismert, ezt támogató zsinati határozat az Elvirai Zsinat (Granada mellett, 300–303 k.) jól ismert 33. kánonja.[9] E „dokumentációs hézag” tényéből azonban nem lehet azt a következtetést levonni, hogy a papi önmegtartóztatás fegyelme pusztán egyházi rendelkezés volna, vagyis ne nyúlna vissza az apostoli korba.[10]

A 33. kánon arra enged következtetni, hogy a vétkesek száma nagy lehetett. […] Ha ez a kánon közönséges újítás lett volna, […] minden bizonnyal tiltakozást váltott volna ki. Az ilyen tiltakozás elmaradása, sőt bármilyen leszűkítés és mindenfajta önigazolás hiánya a kánon szövegében bizonyítja, hogy mögötte hosszantartó, szilárd hagyomány áll.[11]

A 314-ben tartott Arles-i Zsinat 29. kánonja szintén buzdítja a püspököket, hogy annak előmozdítása érdekében, ami „méltó, tiszta és őszinte”, tiltsák meg papjaiknak és diakónusaiknak, hogy feleségükkel házaséletet éljenek, tekintettel arra, hogy mindennap szolgálnak az oltárnál.[12] Egy évvel később az Ankürai, illetve Neocezareai, majd 325-ben a híres Niceai Zsinat (I. egyetemes) is szigorú előírásokkal igyekszik érvényt szerezni annak, hogy a klérus tisztasága a lehető legmagasabb szinten legyen.[13] A Niceai Zsinat résztvevője volt a kor kiemelkedő egyháztörténésze, Euszebiosz is, aki ezt követően írt művében szembeállítja az ószövetségi levita papságot a Krisztus által alapított papsággal. Az előbbiektől megkövetelték, hogy biztosítsák a testi nemzés által annak fennmaradását, illetve növeljék a választott nép létszámát, míg az utóbbiak immáron lelki módon nemzik az új tagokat, akkor is, ha az apostol szerint a házasság tiszteletre méltó, és a püspök, ha nősült, csak egyszer nősült ember lehet.[14] „Illik, hogy a fölszentelt férfiak és azok, akik az istentisztelet szolgálatát végzik, ezentúl tartózkodjanak a feleségükkel folytatott házastársi kapcsolatoktól.”[15] Sziriciusz pápa Himeriusnak, Tarragona püspökének írt levelében (385) ugyancsak világosan megfogalmazza a klérus minden tagjára vonatkozó önmegtartóztatás parancsát. Ha már az ószövetségi törvény is előírja a levita papság számára templomi szolgálatuk ideje alatt az önmegtartóztatást (coelibatus periodicus), mennyivel inkább szükséges ez az Újszövetség papja számára, hogy naponta felajánlott áldozata Istennek tetsző legyen![16]

A későbbiekben sokkal meghatározóbb szerepet fog majd játszani a 390-es Karthágói Zsinat 3. kánonja, mely így indokolja a klerikusokra vonatkozó teljes önmegtartóztatás törvényét: „Egészen közvetlenül megkapják Istentől, amit kérnek; ezt tanították az apostolok, ezt őrizték meg az elődök oly módon, hogy nekünk is ehhez kell tartani magunkat.”[17] A 390-es Karthágói Zsinat jelentősége egyrészt abban áll, hogy meghatározó és állandó vonatkozási pont lesz a nyugati hagyomány számára. Ez lett a „gregorián reform”, illetve a Tridenti Zsinat határozatainak történelmi alapja, valamint IV. Pál és V. Piusz erre hivatkozva utasították el a német fejedelmeknek a katolikus papok nősülésére vonatkozó követelését.[18] Másrészt pedig, ami a keleti hagyomány fejlődését illeti, a 691-es Trullói Zsinat atyái a Karthágói Zsinat 3. kánonja apostoliságára hivatkozva – kiforgatva annak eredeti jelentését – megengednek egy addig hallatlan újdonságot, nevezetesen a nős papoknak és diakónusoknak a házastársi jogukkal való élést, miközben ezt nemcsak hogy nem teszik lehetővé a püspököknek, hanem határozottan utasítják őket a feleségüktől való teljes elkülönülésre (13. kánon); ekkor válik szét a keleti és nyugati egyházaknak a papi önmegtartóztatásra vonatkozó gyakorlata.[19]

A nyugati hagyomány papi önmegtartóztatásra vonatkozó törvénykezésének következő és kiemelkedően jelentős fejezetét képezik a rendkívüli lezüllést magukkal hozó 9. és 10. századok után kibontakozó gregorián reform pápái (IX. István, II. Miklós, II. Sándor és különösképpen VII. Gergely) által hozott fegyelmi intézkedések,[20] amelyek két nemzedékkel később az I. Lateráni Zsinat (IX. egyetemes, 1123) 3. kánonjának alapját képezik majd; ennek értelmében teljesen megtiltják, hogy a papok, diakónusok és szubdiakónusok konkubinátusban vagy feleségükkel éljenek, vagy más olyan nőkkel, akik nem tartoznak bele a Niceai Zsinat 3. kánonjában szükségből megengedett személyek (anya, nővér, nagynéni, Istennek szentelt szűz) csoportjába.[21] E kor teológusai számára a Szentírás és az Atyák tanítása alapján világos, hogy az Újszövetség papjának szünet nélkül imádkoznia kell, vagyis naponta az oltár szolgálatának kell szentelnie magát, így a papság karizmája az önmegtartóztatásban rejlik. Felismerték, hogy az önmegtartóztatás összefügg a szenteléssel, illetve hogy az egyházi törvényt propter ordinis reverentiam, az ’egyházi rend iránti tiszteletből’ hozták. Az önmegtartóztatás inkább a szenteléssel, mintsem az oltárszolgálat kultikus tisztasági törvényeivel volt összefüggésben, illetve az Istennek való teljes odaadásból, a közbenjáró imádság hatékonyságának feltételéből vezették le. A Krisztus akarata szerinti újszövetségi papság lényegesen különbözik az ószövetségitől: Krisztus a papjától a lelkét, szívét és a testét kéri, a tisztaság és önmegtartóztatás tanúságtételét, hogy tudniillik már nem test szerint, hanem lélek szerint él. A funkcionális, időleges és külsődleges ószövetségi papság soha nem lehet az ontológiai, Krisztust utánzó új papság példaképe.[22]

A papi nőtlenség történetében a következő jelentősebb mérföldkő a katolikus megújulás kezdetét jelentő, meglehetősen hosszúra nyúlt Tridenti Zsinat (XIX. egyetemes, 1545–1563), mely – harmadik periódusa során (1562–1563) – számos kérdésben, így a papnevelésben és a papi életforma reformjának kérdésében is állást foglalt. A papságot érintő kérdések közül szinte csak a cölibátus kötelezettségéről volt nézeteltérés, amelyet végül az elfogadott dekrétumokban nem is említettek meg.[23] A papok nősülésének témája mint elvetendő protestáns tanítás a házasság szentségéről szóló kánonokban kapott helyet; a papok, szerzetesek által megkísérelt házasságok egyértelműen érvénytelenek.[24] A Zsinat egyúttal kijelentette, hogy a szüzesség és a cölibátus magasabb rendű életállapot, mint a házasság.[25]

A legújabb időszak meghatározó fejleményei

 

A 20. század kezdetének pápája, Szent X. Piusz is teljességgel kiáll a papi nőtlenség egyházi törvénye mellett.[26] A napi áldozásra vonatkozó instrukciójában

hatálytalanította a korábbi tanácsot, hogy a világi házaspárok egy vagy több napig a szentáldozás előtt tartózkodjanak a házasélettől. Így világos, hogy a papoktól megkövetelt cölibátus többet jelent, mint pusztán megfelelő lelki állapot biztosítását az Oltáriszentség vétele előtt. Ezért a papszentelést úgy kell tekinteni, mint olyan konszekrációt, amely minőségileg különbözik a keresztség által közvetítettől.[27]

XV. Benedek is a hagyományos egyházi tanítást hangoztatja,[28] majd utóda, XI. Piusz az Ad catholici sacerdotii kezdetű enciklikájában[29] valóságos dicshimnuszt ír a papi nőtlenséggel kapcsolatban:

Amit mondtunk, azzal csak magasztalni akartuk az Úrban azt, amit a katolikus papság egyik legtisztább dicsőségének tekintünk, ami nézetünk szerint jobban megfelel Jézus Szentséges Szíve óhajának és szándékának a papi lelkek javára.[30]

XII. Piusz a házasság és a szüzesség értékéről szóló, Sacra virginitas kezdetű enciklikájában egyértelműen kiáll a szüzességnek a házassággal szembeni magasabbrendűsége mellett, hangsúlyozva, hogy az Istennek szentelt személyek személyiségét egyáltalán nem fogja elszegényíteni, hogy lemondanak erről a fajta emberi szeretetről, minthogy a házastársak kölcsönös segítségénél végtelenül nagyobb lelki támogatást kapnak Istentől.[31] Utóda, Szent XXIII. János szerint is a mai formájában előttünk álló papi nőtlenség, noha nem dogma, mégis hozzátartozik az egy, szent és tiszta Egyház eszméjéhez. A pápában mélyen élt a meggyőződés, hogy a cölibátus a legértékesebb ajándék, amelyet az Egyház papjainak adhat.[32]

A XXIII. János által összehívott II. Vatikáni Zsinat (1962–1965, XXI. egyetemes) során benyújtott több száz hozzászólás között egy sem volt, mely a latin egyházban gyakorolt papi cölibátus megváltoztatását szorgalmazta volna. Ez jól mutatja: a zsinati atyák a cölibátust annyira magától értetődőnek tartották, hogy nem állt szándékukban foglalkozni vele egyik dekrétumban sem. Liberális sajtókörök azonban, a keleti egyházak gyakorlatára hivatkozva, a papi nőtlenség évezredes törvénye megváltoztatásának lehetségességét kezdték széles körben terjeszteni, nem kis zavart okozva ezzel.[33] E zavarodottságot tisztázandó, a Zsinat a papi életről és szolgálatról szóló Presbyterorum ordinis határozatában jóváhagyta és megerősítette a latin szertartású papok számára a cölibátus törvényét, buzdítva őket, hogy hűségesen tartsanak ki benne, bízva Isten segítő kegyelmében; a keleti egyházak nős klérusától kéri, hogy igyekezzenek életüket teljes odaadással a rájuk bízottak szolgálatába állítani, az összes hívőtől pedig, hogy tartsák nagy becsben ezt az értékes adományt, kérve Istentől, adja meg mindenkor nagy bőségben Egyházának.[34] A dokumentum szerint, jóllehet a cölibátus nem a papi felszenteltség természetéből fakadó követelmény, három súlyos teológiai érv szól mellette: a mennyek országáért egész életre vállalt nőtlenséget maga az Úr Jézus ajánlotta, s az Egyház mindig is sokra becsülte mint a papi szolgálat számára különösképpen is megfelelő életállapotot; cölebszként a papok egészen Krisztusnak lesznek szentelve, s osztatlan szívvel ragaszkodnak hozzá (krisztológiai szempont); szabadabban szentelik életüket az Egyházban az emberek szolgálatára, s Krisztusban elnyert lelki atyaságuk szélesebb körre terjed ki, valamint cölibátusukkal arra az Istentől alapított házasságra utalnak, amely a jövőben fog teljesen megnyilvánulni, s amely által Krisztus az Egyház egyetlen jegyese (ekkleziológiai szempont); továbbá, az eljövendő világ jeleivé lesznek, amely a hit és szeretet által már jelen van, s ahol a feltámadás gyermekei nem mennek férjhez és nem is házasodnak (eszkatológiai szempont).[35] A Zsinat a papnevelésről szóló dokumentumban is kitér a cölibátus kérdésére a krisztológiai-ekkleziológiai-eszkatológiai szempontok hangsúlyozásával.[36] A papnövendékektől elvárja, hogy éretten, megfontoltan és nagylelkűen szenteljék magukat az Úrnak.

A II. Vatikáni Zsinatot bezáró Szent VI. Pál pápa 1967-ben Sacerdotalis caelibatus kezdettel enciklikát adott ki, amelyben a papi nőtlenség kérdését minden korábbi tanítóhivatali megnyilatkozásnál átfogóbban mutatja be.[37] A szolgálati papság kérdéseit tárgyaló 1971-es Püspöki Szinódus záródokumentuma szintén részletesen szól a cölibátus kérdéséről; a papi nőtlenség teológiai megokolásaként ugyanazt a hármas megközelítést találjuk, mint a II. Vatikáni Zsinat szövegeiben és VI. Pál enciklikájában.[38]

Szent II. János Pál papságteológiájában is meghatározó szerepet kap a VI. Pál-féle enciklika: péteri szolgálatának legelején nagycsütörtök alkalmából a papokhoz írt levelében,[39] illetve pápaságának végéhez közeledve, a püspöki szolgálatról szóló, személyes visszaemlékezés-jellegű könyvében[40] egyaránt hivatkozik erre a pápai körlevelére. II. János Pál a legmélyebb személyes meggyőződésétől vezettetve, semmiféle sürgetésnek vagy kritikának nem engedve, teljes eltökéltséggel ragaszkodott a papi nőtlenség intézményének kötelező jellegéhez, amelyet a papi élet számára a legideálisabb életállapotnak, mi több, sine qua nonjának tekintett; ugyanakkor nem is szigorított tovább ezen az ősi egyházi törvényen, vagyis továbbra is érvényben hagyta a keleti szertartású katolikus papokra vonatkozó egyházfegyelmet, a nős diakonátus intézményét, illetve rendkívüli esetekben engedélyezte más felekezetektől áttért nős lelkészek további működését felszentelt papként, meghagyva őket családi kötelékeiben.

II. János Pálnak a cölibátusra vonatkozó tanításában felfedezhetünk egy fontos új elemet: a szolgálati papság jegyesi (vőlegényi) dimenziójának nyomatékos hangsúlyozását, amely a Pastores dabo vobis apostoli buzdításában található:

E törvény az Egyház akaratát fejezi ki, mely időben megelőzi a pap akaratát. De az Egyház akaratának végső indoka a kötelék, amely a cölibátust az ordinációhoz köti, mely a papot Jézus Krisztushoz, az Egyház Fejéhez és Vőlegényéhez teszi egészen hasonlóvá (konfigurálja). Az Egyház ugyanis, mint Jézus Krisztus Menyasszonya azt akarja, hogy a pap ugyanazzal a teljes és kizárólagos szeretettel szeresse, mint amellyel Krisztus szereti. A papi cölibátus tehát Krisztusban és Krisztussal az ő Egyházának fölajánlott önodaajándékozás; s ez fejezi ki az Úrban és az Úrral az Egyháznak nyújtott szolgálatot (PDV 29). [41]

Ebben a kontextusban nyeri el a teljes értelmét a papi nőtlenség: nem csupán eszkatologikus jel, hanem a pap Egyház iránti elsődleges és totális szeretetének, valamint a pap és a hívek közötti mélységes köteléknek nyilvános jele. A pápa ’bensőleg’ (intimamente) vagy, ha úgy tetszik, ontológiailag egymáshoz kapcsolja a szentelést és a papi cölibátust.[42] Nem az Egyház hozza létre a papi cölibátus és papszentelés közötti köteléket, hanem éppen fordítva: az Egyház mintegy felismerve ennek a köteléknek az ő akaratától függetlenül fennálló létét, saját hatáskörébe tartozó pozitív törvényhozásában érvényre juttatja azt.[43] A latin rítusú papoktól megkövetelt tisztaság tehát – amely az egész Egyház számára karizma – a cölibátus és a szentelés közötti benső, objektív köteléken alapszik, mi több, magának a szentelésnek az ontológiai igazságát (hogy tudniillik a pap ontológiailag Krisztushoz, az Egyház Vőlegényéhez lesz egészen hasonlóvá, aki maga is nőtlen volt) juttatja helyesen kifejezésre.[44] A cölibátus és papszentelés ilyen jellegű, tehát magából a szentelés tényéből levezetett, ennyire hangsúlyozott és közvetlen összekötése egyértelműen novum a korábbi tanítóhivatali megnyilatkozásokhoz képest, mindazonáltal nem teljesen problémamentes, mint azt később még látjuk.

Megfontolandó szempontok

A katolikus Egyházban a papi cölibátus intézményének tiszteletreméltó, ősi hagyománya mindazonáltal több szempont alapján is kérdéseket vet fel; vegyük sorra ezeket!

 

Kultikus tisztaság és testellenesség

Uta Ranke-Heinemann szerint a katolikus papi nőtlenség gyökerében pogány eredetű: a pogány papok közül nagyon sokan kasztráltak voltak – keleten és nyugaton egyaránt – azért, hogy ne szennyezzék be magukat szexuális kapcsolatokkal, ekként tiszta és szent közvetítők lehessenek az emberek és az istenség között; egy nagyon ősi hiedelem szerint ugyanis az istenségekhez való közelség önmegtartóztatást kíván.[45] Az ókori kultikus tisztaságnak ez a felfogása, illetve a testiség, a szexualitás, a nők és a házasság általános lenézése és megvetése a mai ember számára érthetetlen; ez a fajta – gyökerében dokétista és manicheus– gondolkodás- és látásmód a kötelező papi nőtlenség megokolásához, a II. Vatikáni Zsinat tanításának a fényében (Gaudium et spes 48–50; Presbyterorum ordinis 16), elégtelen, sőt elfogadhatatlan.

 

A gregorián reform és történelmi háttere

Az úgynevezett gregorián reformtörekvések mélyebb megértéséhez a következő társadalmi-politikai-vallási összefüggéseket is látnunk kell: az „ezredik évtől való rettegés” és erős vallásos szorongás terhelte 11. század első évtizedeiben olyan, vezeklésre és megtisztulásra felszólító mozgalmak tűntek fel, amelyeket az Egyház eretneknek tartott, és amelyek a feudalizmus, vagyis a hatalom új elosztásának meggyökeresedésével szembeni ellenállás formáját öltötték magukra, egybegyűjtve azokat, akik úgy érezték, hogy elnyomják őket: a lovagságból kizárt és földesúri adóztatásnak alávetett tehetős parasztokat, a tompultságból feléledt városi népet és a jogoktól megfosztott, erősen korlátozott nőket. E szekták tagjai, akik a kiválasztottak maroknyi csoportjának tekintették magukat, szerzetesek vagy vezeklők módjára megtértek, életmódot változtattak, hogy így elforduljanak a romlott világtól, elhárítva a gonoszt, a testit és az anyagtalan felé haladjanak. Meg voltak győződve, hogy a házastársi állapot megakadályozza az ember felemelkedését a fény felé, és Krisztus visszatérésére készülődve arról álmodoztak, hogy megszüntetik a szexualitást. Ennek szellemében a férfiak egyenlő társként fogadták maguk mellé a nőket, hogy tökéletes tisztaságban testvérekként éljenek. Ez az elképzelés okozta a legnagyobb botrányt, ugyanis nyíltan támadta a társadalom hierarchikusan tagolt szerkezetét. Emellett elutasították az egyházi kereteket, nem fogadták el, hogy a vallás intézmény legyen, feleslegesnek tartották a papságot, elítélték a papok előjogait, monopóliumát és sérthetetlenségét, a szertartásokat, és le akarták rombolni az Egyházat. Azt képviselték, hogy a házasság testi dolog, a bűnös világ része, és aki megnősül, bűnt követ el, ezért szentségtörés, ha valaki megszenteli azt. A kor főpapjainak legfőbb törekvése volt, hogy az egyházi intézményt megvédjék, a szentségek – így a törvényes házasság – erejét megerősítsék, és a papok kiváltságait elfogadtassák. Minthogy az isteni akarat az embereket hivatásuk szerint rendezett, hierarchikus csoportokba osztja, s ezek között legfelül az Istent szolgáló férfiak helyezkednek el, közvetlenül az angyali seregek alatt, így nekik meg kell közelíteniük az angyalok tisztaságát. Elsőségük tehát e tisztaság függvénye; ha tiszták, Isten alájuk rendeli az emberi nemet. Annak érdekében, hogy tiszták maradjanak, nekik, de csakis nekik tilos megházasodniuk; a nemesek és szolgák rendeltetése viszont az, hogy megtermékenyítsék a nőket, ám kizárólag azon csoporton belül, ahová Isten helyezte őket, vagyis a rangon aluli házasság tiltott. A nemi aktusnak törvényes házasság keretében kell történnie, és a papokkal szemben a világiaknak, az alacsonyabb rendű, a földi szolgálatban maradó, az anyagba béklyózott embereknek nemhogy tiltani, hanem inkább előírni kell a keresztény alapelvek szerinti, a papok ellenőrzése alatt élt házasságot. E kor számos, erőteljesen rigorista felfogású, szerzetesrendből érkezett főpapja Nagy Szent Gergely, Szent Ágoston, Dénes, Johannes Scotus Eriugena hatása alatt állt. Megvetették a testet és a női nemet, határozottan hirdették a nők alacsonyabb rendűségét, ezzel összefüggésben előírták a feleségnek férje iránti feltétlen engedelmességét. Az ezredik esztendő ideológiája, a felkészítő vezeklések, valamint a társadalmi rend helyreállításának vágya számos nemzetségfőt nyert meg: helyeselték, amit a kolostori közösségek, kanonokok és püspökök a papi nőtlenségről prédikáltak, azt óhajtották, hogy vessenek véget a számukra konkurenciát jelentő papi dinasztiák térhódításának. Főként azt nem akarták, hogy (elsőszülötteket követő) fiaik – akiket azért helyeztettek a katedrálisok káptalanjaiba, hogy a család terjeszkedését lehatárolják és így a felhalmozott családi vagyon feldarabolódását megakadályozzák – törvényes utódokat nemzzenek. Az eretnekmozgalmak visszaszorításának, a társadalmi béke és rend helyreállításának, az Egyház evilágiak fölötti lelki felsőbbrendűsége biztosításának, a nemzetségi szerkezetek megszilárdulásának a zálogát – a szimónia elleni küzdelem mellett – a nikolaizmus, vagyis a papok házassága elleni, több nemzedéken át tartó, kemény harc jelentette; a házas papok könyörületre szólítottak fel, hasztalanul.[46] Mai, egészen más társadalmi összetételű korunkban bizonyára nagyobb megértést tapasztalnának.

 

Papszentelés és jegyesi konfiguráció

Christian Chochini szerint a papi cölibátusra vonatkozó egyházi reflexió a Pastores dabo vobis apostoli buzdításban megfogalmazott ontológiai megalapozásnak és a lex continentiae, vagyis az apostoli korig visszamenő ’önmegtartóztatás törvénye’ kimutatásának köszönhetően a csúcspontját érte el;[47] Alfons Maria Stickler hasonlóképpen állítja II. János Pálnak a PDV-ben megfogalmazott papságteológiájáról, hogy a II. Vatikáni Zsinatot követő évtizedek teológiai fejlődésének egyfajta betetőzését jelenti, mely mértékadó lesz a jövőre vonatkozóan.[48]

A cölibátus teológiájának ezen új megfogalmazása azonban nem talált mindenütt ilyen pozitív fogadtatásra. Basilio Petrà kifejezetten problematikusnak tartja a jegyesi konfigurációra hivatkozva a cölibátusnak a papszenteléssel való, benső, objektív jellegűnek mondott összekötését. Vajon a PDV 29 kijelentése miként egyeztethető össze a keleti egyházak gyakorlatával, ahol nős férfiakat is pappá szentelnek? E nős férfiak ugyanis éppen házas mivoltukból kifolyólag a szentelésük előtt és után is jelei Krisztusnak, az Egyház Vőlegényének (Lumen gentium 11), és felszentelt papokként jelei lesznek a Pásztor Krisztusnak. Ha a PDV 29 megfogalmazásai igazak, akkor a nős papok nem autentikus papok, vagy helyesebben, olyanok, akiknek a szentelése tisztázásra szorul: olyan szentelés ez, mint a nőtleneké, vagy másfajta? Ha olyan, akkor ellentmondás áll fenn a szentelés és életállapotuk között; ha pedig másfajta, akkor talán azt kellene mondanunk, hogy létezik olyan szolgálati papság, amely liturgikus-szentségi-funkcionális síkon teljesen megegyezik a cölebsz papsággal, a rítust illetően azonban – amely nem a Vőlegény-Krisztushoz, hanem a Pásztorhoz és az Főhöz teszi hasonlóvá – különbözik? Másrészt, ha a PDV felfogásában a pap speciális, szentségi jegyesi szeretete különböző vagy más jellegű, mint a keresztény házastársak jegyesi szeretete, miért kellene ennek magával hoznia a cölibátus követelményét? Mi akadályozná a Vőlegény-Krisztushoz hasonlóvá lett papot pasztorális szempontból abban, hogy egyidejűleg házastárs is legyen, aki a – házasság általi – Vőlegény-Krisztushoz való hasonlóvá válását a Krisztus és Egyház közti jegyesi egység szempontjából éli meg? Egyáltalán, mondja továbbá Petrà, miért kellene azt mondani, hogy az emberi egzisztencia egy másik személynek való teljes odaadása csökkentené az Isten és a felebarát szeretete iránti teljes erkölcsi elköteleződést? Egyébként is, csak morális és nem tényleges értelemben beszélhetünk a pap mindenki felé történő ön-odaajándékozásáról, minthogy ez ténylegesen lehetetlen és összeegyeztethetetlen az egyéni egzisztencia szükségleteivel. Végül, valamilyen módon minden emberi személy másokhoz is tartozik, a szeretetek hierarchiája (ordo amoris) szerint él.[49]

Az iménti megfontolások miatt Petrà azt tartja kívánatosnak, hogy a cölibátus teológiai megokolásában – főként II. János Pál pápasága alatt – polimorffá[50] lett tanítóhivatali megnyilatkozások újra a Presbyterorum ordinis 16 által megfogalmazott irányba tartsanak és azon tovább haladjanak, mivel bőséges és elegendően meggyőző erejű megfogalmazás található ott a papi nőtlenség latin gyakorlatának alátámasztásához, ugyanakkor elismerést kap a keleti cölibátusfegyelem is. Ez utóbbi magában hordozza a nős papság tényleges lehetőségét az egész Egyház számára, amely e tekintetben is újra „két tüdővel lélegezhetne”. Petrà szerint a papi szolgálatnak mind a nős, mind a nőtlen formája Isten ajándéka és akarata, és szerinte semmilyen benső, ontológiai kötelék nem köti a papi szolgálatot az egyik vagy a másik formához. Mindkettő egyaránt kifejezi és kinyilvánítja Krisztusnak, az Egyház Fejének és Pásztorának misztériumát, megvalósítja az új emberiség Szentlélekben való születését, és szolgálja Krisztusnak és az emberiségnek az Egyházban való jegyesi misztériumát annak végső beteljesüléséig különböző, de mindig igazi módon, különbözőségük ellenére.[51]

 

Egyházszakadások

Mint már láttuk, a papi önmegtartóztatást illetően a 691-ben tartott Trullói Zsinaton vált végleg ketté a nyugati és keleti egyházak gyakorlata. Utóbbi megengedi a nős papoknak és diakónusoknak a házastársi jogukkal való élést, miközben ezt megtiltja a püspököknek, és határozottan utasítja őket a feleségüktől való teljes elkülönülésre; nem véletlen, hogy a Nyugat és Kelet között 1054-ben bekövetkezett nagy egyházszakadás a papi nőtlenséget megkövetelő, szerzetesi indíttatású  „gregorián reform” idején történt.[52] A mai modern katolikus teológia reálisabban és józanabbul tekint a keleti egyházak gyakorlatára, amikor is megfogalmazza, hogy a mennyek országáért vállalt teljes önmegtartóztatás „nem természetből fakadó követelménye a felszenteltségnek: nyilvánvaló ez az ősegyház gyakorlatából és a keleti egyházak hagyományából”, és éppen ezért „a keleti egyházak fegyelmét semmiképpen sem akarja megváltoztatni” (PO 16).

 

Olivier Clément ortodox teológus írja:

Az osztatlan Egyház Hagyományában a szerzetesi és a házasélet kettőssége semmiképp sem esik egybe a papság és a laikusság kettősségével. […] Ha tehát egy laikust megérinthet a nőtlenség hivatása, akkor egy nős embert is ugyanúgy a papi hivatás, s ez Keleten igencsak köznapi jelenség. […] Az Egyháznak mind a legjobb nőtlen, mind a legjobb nős férfiak közül kell választani papjait. Az a lényeg, hogy ne ellentétként állítsuk be, ne klerikalizáljuk a nőtlenséget – mivel egy laikusnak ugyanúgy joga van a maximalizmus bizonyos formáira –, ne zárjuk ki a házasságot, mert a különböző szentségek olyanok, mint az egyetlen eucharisztikus Nap megannyi sugara, és nehezen látható be, ha a házasság szentség, hogyan lehetne összeegyeztethetetlen az egyházi rend szentségével. Talán ez a probléma tűnik ma kibogozhatatlannak a katolikus Egyházban, nemcsak azért, mert hosszú kánoni előzménye van, hanem mert hiányzik az a mélységesen aszketikus légkör, a hiteles tisztaság mindenkire áradó vonzereje, amelyet a szerzetesi élet primátusa támaszt az Egyházban.[53]

Elgondolkodtató lehet továbbá, hogy a reformációt követő nyugati egyházszakadásban jókora szerepet játszott a papi nőtlenség kérdése is. Az első reformátorok Melanchton kivételével papok voltak, és Luther hatására a német klérus, illetve a szerzetesek és szerzetesnők döntő többsége lépett az új hit és a házasság útjára, állapította meg 1525-ben Karl von Bodmann mainzi kanonok. Amikor 1542-ben Giovanni Morone pápai nuncius Branderburgi Albert bíboros, mainzi érsek figyelmét felhívta a cölibátus fontosságára, az azt válaszolta neki: „Tudom, hogy mindegyik papom konkubinátusban él. De ha megtiltanám nekik, inkább a feleségüket választanák vagy lutheránusokká lennének.”[54] A Tridenti Zsinat végét követően, 1564-ben Ferdinánd császár egy iratot intézett számos bíboroshoz, melyben azt állította, hogy ha megengedték volna a papok nősülését, akkor a (lutheránus) „szektához” csatlakozottak közül szinte mindannyian a katolikus Egyházban maradtak volna. Nem kevés pap pedig anyagi megfontolásból lett az új hit követője: a papok mintegy 1500 gyermeke után, egy 1521-es adat szerint, Hugo von Landenberg konstanzi püspök évente 6000 forint pénzbírságot szedett be; így érthető, hogy az adózástól sok pap – köztük például a hétgyermekes Samuel Frick, azáltal szabadult meg – hogy lutheránussá lett.[55]

Luthert illetően mindazonáltal Walter Nigg elgondolkodtató megjegyzést tesz: az Ágoston-rendi szerzetes az egyházi élet megújításának kérdéseiben nem lehetett volna sem normatív, sem regulatív, csak korrektív, mivel nem maradt az Egyház töretlen, nagy hagyományán belül; míg a Tridenti Zsinat a határozataiban (mind a cölibátust, mind a szűzi életállapotot illetően) azért lehetett egyszerre normatív és regulatív, mert az egységes hagyományon belül maradt.[56]

 

Elmélet és gyakorlat

Senki nem vitathatja, hogy a latin Egyház kétezer éves történelmének egészén végighúzódik a papoktól megkívánt önmegtartóztatás követelménye, az apostoli korig visszamenően, Jézus akaratára hivatkozva; ahogyan az is nyilvánvaló, hogy számos kihágás történt e téren, olykor tömeges méretekben, amiről a papi konkubinátust elítélő, megannyi helyi zsinat is tanúskodik.[57] A 16. századi Spanyolországban, noha a nyugati országokéval egyező kánonjogi törvények voltak érvényben, a papok házassága általánosan elterjedt gyakorlat volt. A jezsuiták harmadik generálisa, Francesco Borgia (1510–1572), VI. Sándor pápa dédunokája, ifjúságát a zaragozai érseki palotában töltötte, ahol a nagyszülei, Aragóniai Alfonz érsek és Ana Gurrea nemesasszony hivatalosan együtt éltek. Pedro Lopez baszk plébános, a jezsuiták alapítójának, Loyolai Szent Ignácnak testvére, halálakor (1529) négy gyermeket hagyott maga után, és ez nem volt kivételes eset.[58]

A 20. századi adatok hasonlóképpen azt mutatják, hogy egyáltalán nem problémamentes a kötelező papi nőtlenség vállalása és megélése: például egy 1974-es felmérés szerint a németországi papnövendékek túlnyomó többsége a cölibátus fakultatívvá tételét támogatta; VI. Pál idejében 32 000 személy kérte felmentését papi szolgálata és a cölibátus vállalása alól; az 1984-ben Bad Nauheimben alapított „Katolikus papok és feleségeik” egyesületnek világszerte 80 000 felfüggesztett/laicizált pap tagja van (a felszentelt német papok mintegy 20%-a); a kölni klérus 1500 tagja körében végzett felmérés eredménye szerint a megkérdezettek 76%-a úgy véli, hogy sok egyházi személy minden további nélkül nővel él együtt. Mindezek fényében fogalmazza meg Uta Ranke-Heinemann katolikus teológusnő, hogy a papoktól megkívánt nőtlenség intézménye nem más, mint színlelés-képmutatás, és látva a tömeges visszaéléseket, elérkezett a pillanat, hogy kimondjuk ennek az ideálisnak gondolt, de nem működő rendszernek az összeomlását.[59] A számtalan negatív példa miatt, hasonló logikával, nem ezt kellene mondanunk a sírig tartó hűséget követelő monogám házasságról is? A negatív gyakorlat vajon felülírhatja az ideálist jelentő elméletet? Másként fogalmazva: mennyire távolodhat el egymástól eszmény és valóság?

 

Paphiány

„Egyidejű egyidejűtlenség” jellemzi katolikus Egyházunkat sok szempontból, így a hivatások eloszlása terén is: szabályos hivatásrobbanás tapasztalható számos afrikai és ázsiai országban, míg az amazóniai régió extrém paphiánnyal küzd; a pánamazóniai szinódus pontosan ebben a kontextusban tárgyalta a viri probati, vagyis a kipróbált, családos férfiak pappá szentelésének a kérdését. Ha az Eucharisztia – a II. Vatikáni Zsinat megfogalmazása szerint – forrás és csúcs, amelyből az Egyház él,[60] illetve az Egyház életének a középpontja,[61] elfogadható-e, hogy a súlyos paphiány miatt hívek számos közössége (csak Brazíliában 70 000) évente mindössze egy-két alkalommal tud szentmisén részt venni? Az egyházi dokumentumok világosan megfogalmazzák, hogy a püspökök összes lelkipásztori kötelezettsége között a legsúlyosabb és legjelentősebb, hogy gondoskodjanak a hívek számára az Eucharisztián való részvétel lehetőségéről, főként vasárnap.[62] Az Eucharisztián való részvétel tehát nem privilégium, hanem a hívek alapvető joga, amint azt Erwin Kräutler missziós püspök is megfogalmazta, aki szerint a cölibátusnak nem kellene szükségszerűen kötelezőnek lenni az Eucharisztia ünnepléséhez,[63] Carlo Carretto jól ismert olasz szerzetes, lelkiíró is ezt az álláspontot képviseli.[64] A II. Vatikáni Zsinat, noha tiszteletben tartja a keleti egyházak gyakorlatát a nős papságot illetően, a távol eső vidékek és missziós területek számára a kellő számú lelkipásztor biztosítását – az őshonos klérus kinevelésén túl – elsősorban a világegyház püspökei közötti szolidaritás jegyében történő, missziós elköteleződésű papok küldésében látja, az állandó diakónusok és a katekisták lelkipásztorkodásba való bevonásával együtt.[65] A pánamazóniai szinódus munkadokumentumának bemutatásakor Lorenzo Baldisseri bíboros, szinódusi főtitkár kijelentette: amellett, hogy más kontinensekről és más nemzetekből küldenek papokat Amazóniába, a régió helyi lakosainak megbecsülése természetes módon magába foglalja a helyi hivatások elősegítését is, és ennek lehet majd egyik eszköze a viri probati intézménye.[66]

A paphiány és a nős férfiak felszentelése kapcsán fogalmazta meg korábban Joseph Ratzinger (a majdani XVI. Benedek pápa), hogy a papság és a cölibátus szétválasztásával nem nyerünk jobb és több papot, ellenkezőleg, az Egyház mindenképpen veszíteni fog, ha ezt megteszi. Az igazi kérdés a hit válsága, éppen ezért meg kell tanulnunk jobban hinni, mert a cölibátust csak hitben lehet megélni. Ez tanúságtétel is lesz az emberek számára, bátorságot ad nekik a házassághoz, e két intézmény kölcsönösen áthatja egymást: ha az egyik hűség nem lehetséges, a másik is eltűnik; az egyik hűség hordozza a másikat. Vannak-e hívő, keresztény, gyermeket vállaló családok? Csak ezután kérdezhetjük: támadnak-e közülük papok?[67]

 

Visszaélési botrányok

A világszerte (USA, Chile, Ausztrália, Németország stb.) kirobbant, kiskorúakat érintő sze­xuális visszaélések kapcsán sokan ismét megkérdőjelezték a katolikus Egyháznak a latin szertartású papokra vonatkozó cölibátusgyakorlatát, mondván, hogy a kötelező papi nőtlenség és a pedofília között közvetlen kapcsolat van;[68] következésképpen a cölibátus fakultatívvá tételével jelentősen visszaszoríthatók lennének a jövőben az ilyen jellegű cselekmények. Egyértelműen cáfolja ezt a nézetet Cornelius Neil T. McQuillan észak-amerikai katolikus pap, pszichológus, pszichiáter,[69] valamint Hans Ludwig Kröber német nem hívő bűnügyi pszichiáter is, aki szerint „hamarabb lesz valaki várandós egy csóktól, mint pedofil a cölibátustól”. Szerinte lényegileg másról van szó: a pszichoszexuális fejlődésben való megrekedésről; az ember mindig fejlődése során válik pedoszexuálissá, nem pedig azután, hogy hosszú ideig le kellett mondania a szexualitásról.[70] Kröber nézetét igazolja az a tény is, hogy a protestáns felekezetek lelkészei körében szintén előfordul a pedofília jelensége, noha a nagy részük házas. Továbbá, a pedofília korántsem egyházi kérdés; minden olyan közösségben jelen van, ahol gyermekekkel foglalkoznak (gyermekotthonok, iskolák, kollégiumok, a sport világa stb.). Reinard Haller német törvényszéki pszichiáter adatai szerint a kiskorúak ellen elkövetett szexuális visszaélések tettese 99,7 %-ban nem egyházi személy.[71]

Bill Donohue, az amerikai Katolikus Liga elnöke szerint, a klérust illetően, a nyilvánosságra került adatok szerint a probléma sokkal inkább a homoszexualitás, mint a pedofília; egy 2004-es amerikai jelentés szerint a papok által kiskorúakkal szemben elkövetett szexuális visszaélések 80%-a homoszexuális[72] természetű, efebofil[73] cselekmény volt. Mindezek az adatok azt mutatják, hogy nem a papi cölibátus és a pedofília, hanem sokkal inkább az efebofília és az Egyház sajátos világán belül szolgáló papok homoszexualitása között van kapcsolat.[74]

Richard Fitzgibbons, a visszaéléseket elkövető papokkal dolgozó pszichiáter is leszögezte, hogy nincs kapcsolat a cölibátus és a pedofília közt. Páciensei közül minden papnak, aki szexuálisan molesztált gyermekeket, korábban volt homoszexuális viszonya felnőttel. Egy amerikai tanulmány […] szerint homoszexuálisok körében háromszor nagyobb a hajlam a pedofíliára, és jóval nagyobb a hajlam a visszaeső magatartásra, mint a heteroszexuálisoknál.[75]

Mindezek fényében érthető, hogy 2002. május 16-án az Istentiszteleti Kongregáció – kikérve a Hittani Kongregáció véleményét is –, a Klérus Kongregáció és püspökök kérdésére válaszolva nyilatkozatot tett közzé, melyben kijelentette, hogy homoszexuális tendenciával rendelkező férfiak diakónussá vagy pappá szentelése egyáltalán nem tanácsos: meggondolatlan tett, és pasztorális szempontból nagyon veszélyes. A homoszexuális vagy homoszexuális hajlamú személyek ezért nem alkalmasak arra, hogy megkapják a szent rendet.[76] 2005. november 4-én kelt instrukciójában a Nevelésügyi Kongregáció megerősíti az aktív homoszexuálisok, a mélyen gyökerező homoszexuális hajlamot mutató vagy az úgynevezett homoszexuális kultúrát támogató személyek szemináriumokba, szerzetesrendekbe való belépésének, illetve pappá szentelésüknek a tilalmát. Ezt az álláspontot erősítette meg 2008 májusában Tarcisio Bertone bíboros államtitkár a XVI. Benedek által jóváhagyott, Rescriptum ex audientia hivatalos írásos válaszában.[77] Bizonyára nem véletlen, hogy Ferenc pápa szintén ellenzi mélyen gyökerező homoszexuális hajlammal rendelkező személyek felvételét papnevelő intézetekbe, illetve szerzetesközösségekbe, akik pedig homoszexuális hajlammal mégis papi szolgálatban vagy szerzetesi életben élnek, jobb, ha elhagyják a papi szolgálatot vagy szerzetesi életet, mint hogy kettős életet éljenek.[78]

A fentebbi tények alapján logikusnak tűnhet a kijelentés, amely szerint a papi cölibátus fakultatívvá tételével tovább csökkenthető lenne a kiskorúakkal szemben elkövetett homoszexuális jellegű visszaélések kockázata, minthogy a papneveldékbe belépő személyek leendő életállapotuk (nős vagy nőtlen) eldöntésének motivációira még egyértelműbben fény derülhetne. Mindazonáltal azt sem téveszthetjük szem elől, hogy a nőtlenség kötelező intézményét nem ismerő észak-amerikai protestáns egyházak „a katolikus Egyháznál valószínűleg sokkal nagyobb számban sebződtek meg szexuális visszaélések miatt”; illetve hogy „a nem cölibátusban élő férfiak nagyjából harminchatszor nagyobb arányban válnak szexuális bűncselekmények elkövetőivé”.[79] Ami egészen bizonyos: „a leendő papok képzésében sokkal nagyobb odafigyeléssel kell lenni a szexuális devianciák és kóros hajlamok esetleges jeleire, elkerülve, hogy egyes tüneteket elrejtsenek vagy ne vegyenek róluk tudomást”.[80] A papnevelői, illetve egyházfegyelmi intézkedésektől függetlenül a visszaélések kapcsán egy dolgot azonban semmiképpen sem hagyhatunk figyelmen kívül:

A jelenségnek végső soron az az oka, hogy nincs jelen Isten. […] Korunk erkölcsi zűrzavarából elsőként az a feladat adódik számunkra, hogy ismét Istenre kell alapoznunk és Istenre kell irányítanunk életünket. […] A hitnek kell megújítania és uralnia minket. […] Jézus Krisztus valóságos szentségi jelenlétébe vetett hitünket kell megújítanunk.[81]

 

Pánamazóniai szinódus és új egyházi szolgálatok

Amint a bevezetőben jeleztük, a pánamazóniai szinódus munkadokumentuma utalást tett új egyházi szolgálatokra, s mindezt a térségben jelentkező hatalmas paphiány és a katolikus hitélet abból (is) fakadó erősen meggyöngülése orvoslásának a kontextusában. A szinódusi felszólalók hangsúlyozták a papi és szerzetesi hivatásokért való imádság fontosságát, valamint hogy továbbra is nagy segítséget jelent a hivatásokban bővelkedő területekről, kellő felkészültségű fidei donum missziós papok küldése; a térségben működő papok, szerzetesek számára legyen ösztönző az ottani – kétségtelenül prozelita és fundamentalista – evangelikál (neoprotestáns) közösségek és lelkészeik hitbuzgósága;[82] a világi személyek[83] még nagyobb bevonása a lelkipásztorkodásba pedig alighanem a legdöntőbb faktor – és ezzel elérkeztünk a nők és a családos férfiak egyházi szerepvállalásának a kérdéséhez.

 

Női egyházi szolgálatok

Jól ismert tény, hogy az óriási paphiány miatt az amazóniai közösségek 70–80%-át nők vezetik, akik nagy segítséget nyújtanak a lelkipásztorkodás számára, hasonlóképpen, mint egykor Pál apostol női munkatársai, Priszka, Junia, Mária, Triféna és Perzisz (Róm 16,3–12), „akik sokat fáradtak az Úrban”, illetve Evodia és Szintihé (Fil 4,2), „küzdőtársai az evangéliumért”.[84] Joggal adódik a kérdés, hogy a rendszeres, legalább vasárnaponkénti eucharisztikus ünneplés számára nem kellene-e a nőket pappá – vagy legalább diakónussá – szentelni?

Minthogy a nők pappá szentelése az Egyház keleti és nyugati hagyományától teljesen idegen, a szinódus zárónapján – érthető módon – nem szavaztak erről a kérdésről. Katolikus Egyházunk közelmúltbeli dokumentumai, így az Inter insignores nyilatkozat (Hittani Kongregáció, 1976) és az Ordinatio sacerdotalis (II. János Pál, 1994) kezdetű apostoli levél, definitív jelleggel, egyértelműen kizárja ennek lehetőségét, akkor is, ha napjaink teológiai és kultúrantropológiai diskurzusai alapján az említett egyházi dokumentumok érvelését talán érdemes volna újra átgondolni.[85]

A szinódus ugyanakkor elsöprő többséggel megszavazta a Relatio finale 102. pontját (160 placet, 11 non placet), amelyben kérik VI. Pál Ministeria quedam kezdetű motu propriójának (1972. augusztus 15.) felülvizsgálatát, lehetővé téve, hogy megfelelően képzett és felkészített nők lektori és akolitusi szolgálatot láthassanak el; valamint kérik, hogy hozzák létre a női közösségvezetők intézményesített szolgálatát. A Relatio finale 103. pontja is egyértelmű támogatást kapott (137 placet, 30 non placet), melyben kérik a Szentatyát, hogy az állandó női diakonátus kérdését tárgyaló bizottság folytassa tovább munkáját, felhasználva az amazóniai egyház tapasztalatait és reflexióit a témában.[86] A női diakonátus kérdését 2016. augusztustól 2018. decemberig vizsgáló tudományos nemzetközi bizottság munkájának eredményéről Ferenc pápa a női szerzetesi elöljárók találkozóján 2019 májusában hivatalosan is beszélt: „Egy szentségi dokumentumhoz szükség van teológiai és történelmi alapokra, éppen ezért további kutatás szükséges még. Ám elhibázott dolog arra gondolni, hogy a nők szerepe az Egyházban csak funkcionális jellegű. […] A nők teológiájában is tovább kell haladnunk.”[87]

Vajon milyen hivatalos egyházi forma adható a nők számára, amely kifejezi a szolgálatuk mikéntjét/jellegét, ugyanakkor felölelheti mindannak sokféle területét (közösségszervezés és -vezetés, igeliturgia, hitoktatás, tanítás, beteglátogatás, női börtönpasztoráció, árvaházak, gyermekotthonok iskolai kollégiumok lelkigondozása stb.)? Érdemes ismét idéznünk Olivier Clément szavait:

Az Egyház […] tengelye nem a hierarchia, hanem az életszentség. Ehhez a tengelyhez viszonyítva a rendi papság eszközszerű: olyan funkció, amely birtokosainak egyáltalán nem kölcsönöz lényegi magasabbrendűséget. Férfiak számára van fenntartva, mivel a pap a liturgikus ünneplésben Krisztus képe, és mert Krisztus, amikor magában mint főben összefoglalja az egész emberi természetet, férfi […]. Ha a nő a rendi papságot követeli, ez arról tanúskodik, hogy elfeledkezett a Lélekről és az átistenülésről. Az Egyház klerikalizálódása termette ezt a keserű gyümölcsöt. Újra fel kell találni a diakonisszák szolgálatát, amely a Lélekhez misztikusan kötődő lelki anyaság kifejeződése.[88]

A nők diakónussá szentelése, amennyiben a hármas tagolódású egyházi rend szentsége (diakónus–pap–püspök) első lépcsőfokának tekintenénk, a nők papságának lehetetlensége miatt zsákutcát jelentene, ezért a nők számára kért új, közösségvezetői egyházi szolgálat, illetve a női „diakonátus” az ősegyházi diakonisszai szolgálat jegyében illeszthetők be az egyházi gyakorlatba;[89] az ezekre való hivatalos egyházi felhatalmazás pedig jellegében történhet a lektori és az akolitusi tisztséget kiszolgáltató avatáshoz, de nem a diakónus- vagy papszenteléshez hasonlóan, mivel nem az egyházi rend szentségének a papságra irányuló alsó fokáról lenne szó.

Továbbá, mondja Clément, „arra is szükség van, hogy a nő a pap felesége lehessen, a maga módján a papság hordozója, ez a mód pedig nem funkcionális, hanem személyes: a Lélekben megélt tapintat és odaadás”; „a papságot bizonyos szempontból nemcsak egyedül a férfi, hanem a házaspár vállalja magára;”[90] ezzel a nős férfiak pappá szentelésének a kérdéséhez értünk el.

Nős papok?

A szinódusi zárószavazáskor az atyák elsöprő többséggel támogatták a II. Vatikáni Zsinat által is szorgalmazott (vö. LG 29, AG 16, OE 17) állandó diakonátus intézményét (ld. Relatio finale 104.: 162 placet, 3 non placet), mint az egyházi hierarchia önálló és állandó fokozatát nős, családos férfiak számára, megjelenítve így a Szolgáló Krisztust, illetve az irgalmas, szamaritánus, szolidáris és szolgáló Egyházat; valamint egyöntetű többséggel azt is, hogy megfelelő felkészítést követően helyi születésű, illetve őslakos (indián), már állandó diakónussá szentelt és egyházközösségükben gyümölcsözően szolgáló, tisztes családi életű, nős férfiakat pappá szenteljenek (ld. Relatio finale 111.: 128 placet, 41 non placet), biztosítva ily módon a legtávolabbi közösség számára is az Eucharisztiához és a többi szentségekhez járulást.[91] Jó eséllyel elképzelhető tehát, hogy a világviszonylatban legnagyobb paphiánnyal küzdő amazóniai térség számára Ferenc pápa lehetővé teszi állandó diakónussá szentelt házas férfiak pappá szentelését,[92] további – egyházjogi és egyházfegyelmi – feltételek tisztázásával, amelyek között bizonyára nem szerepel majd a házasságon belüli teljes önmegtartóztatás követelménye; ez a fajta papság kétségtelenül újdonságot jelentene a latin egyházi hagyományon belül.[93] Mindazonáltal naivitás lenne azt gondolni, hogy házas férfiak felszentelésével a térség katolikus hitéletének problémái egy csapásra megoldódnának, ahogyan világegyházi szinten is joggal merülnének fel kérdések:

A szerény, illetve minimális iskolázottságú őslakosok, helyben lakó családos férfiak közül vajon ki lehet-e nevelni olyan alapos felkészültségű papságot, amelyet Anyaszentegyházunk megkövetel?[94]

Reális lehet-e családos férfiakként olyan területeken papi szolgálatot vállalni, ahol hiányoznak a legalapvetőbb élelmiszerellátási, egészségügyi, iskoláztatási, kommunikációs stb. feltételek, és ahol egy nős papnak szolgálata ellátása érdekében gyakran úton kellene lennie, a rossz közlekedési viszonyok miatt családjától napokra-hetekre távol? És az ottani, rendkívül szegényes viszonyokat ismerve, miből tudná a családját tisztes módon eltartani?

Egy francia misszionárius szerint, aki harminc évig szolgált Amazóniában, a nős férfiak pappá szentelése a klerikalizmust erősítené. A különféle szolgálatok megosztásának köszönhetően a 80%-ban a nők szolgálatán nyugvó bázisközösségek ténylegesen működnek, a klerikális struktúra azonban mindent egy személyre fókuszál. Amikor egy diakónus vagy egy pap érkezik, hajlamos mindent a kezébe venni; a közösség szolgálja a papot, holott ennek fordítva kellene lennie. Azok az erős és ellenálló közösségek, amelyek élik, hordozzák Isten igéjének erejét. Amazóniának nem a papok, hanem a tanúságtevők hiányoznak: olyan férfiak és nők, akik helyt tudnak állni a különféle szolgálatokban.[95] Mindazonáltal a papok eucharisztikus szolgálatát a legkiválóbb világi tanúságtevés sem nélkülözheti.

Amennyiben az amazóniai régió számára lehetőség lesz a viri probati intézménye, mi lesz akkor, ha a súlyos paphiányra vagy az utánpótlásgondokra hivatkozva más régiók, püspöki karok vagy egyes püspökök is kérik ennek lehetőségét, amint azt Manfred Scheuer, az ausztriai Linz megyéspüspöke már megtette?[96] Nem félő-e, hogy az újraházasodottak szentáldozáshoz járulásának vagy a németországi interkommuniónak a kérdéséhez hasonlóan egymással ellentétes gyakorlatok öltenek majd testet, megszüntetve ezzel a latin Egyháznak a papi nőtlenségre vonatkozó jelenlegi egységes egyházfegyelmét? Mindennek kapcsán Raymond Burke és Walter Brandmüller bíborosok aggodalmukat fejezték ki, és levélben fordultak társaikhoz.[97]

Mindenesetre, Ferenc pápa a panamai világifjúsági találkozóról visszatérőben (2019 januárjában) azt nyilatkozta, hogy nem ért egyet a választható cölibátus engedélyezésével, nem érzi, hogy Isten elé kellene állnia ezzel a döntéssel.[98] Hasonlóképpen nem várható annak a modellnek a megvalósulása sem, amely szerint fel lehetne szentelni idős, házas férfiakat, de csak arra, hogy gyakorolják a munus sanctificandit (a ’megszentelő hivatal’-t), vagyis hogy szentmisét mutassanak be, kiszolgáltassák a kiengesztelődés és a betegek szentségét, azonban a kormányzási és tanítói papi feladatokra való felhatalmazás nélkül (Instrumentum laboris, n. 127).[99]

Befejezés

Világegyházi szinten nagy valószínűséggel nem fog megváltozni a papi cölibátus jelenlegi gyakorlata, amelyet mindazonáltal teljesebb és igazságosabb megközelítéssel kellene elhelyezni az Egyház gazdag spirituális, lelkipásztori és kánoni hagyományában, egyúttal megfelelő egyházi támogatást kellene biztosítani annak hűséges és hiteles megéléséhez a Vőlegény-Krisztus kizárólagos szeretetére meghívott papság számára. A papi nőtlenség igencsak összetett problémájának a tárgyalásakor a legvégső kérdés azonban így szól: az apostoli korig visszanyúló-e, vagyis Jézus Krisztus akaratában gyökerezik? Az ellenség szeretetének a parancsa nem dogma, mégis Jézus kifejezett akarata; a papi cölibátus nem dogma, mégis, az apostolok Jézus Krisztusért mindenüket elhagyták (Mt 19,29; Lk 18,29),[100] mert tudták, hogy Őbenne elérkezett a Mennyek Országa. A Szentlélek tüzétől ily módon átjárt – felszentelt és világi, férfi és női – apostoloktól lehet majd újra lángoló Amazónia!

Szentes, 2019. november 30.[101]

Gruber László
plébános

[1]       
Documento preparatorio del Sinodo per l’Amazzonia, http://www.sinodoamazonico.va/content/sinodoamazonico/it/documenti/documento-preparatorio-del-sinodo-per-l-amazzonia.html; L’Instrumentum Laboris per il Sinodo sull’Amazzonia, http://www.sinodoamazonico.va/content/sinodoamazonico/it/documenti/l-instrumentum-laboris-per-il-sinodo-sull-amazzonia1.html. (Letöltve: 2019. 11. 30.)

[2]       
Einen andern Grund kann niemand legen, als den, der gelegt ist: Jesus. Zum Offenbarungsverständnis des Instrumentum laboris für die Amazonien-Synode – Von Gerhard Kardinal Müller, http://www.kath.net/news/68561; Man kann nur „erschüttert sein über neueste Nachricht aus Deutschland”, http://kath.net/news/68696. (Letöltve: 2019. 11. 30.)

[3]       
Retired Bishop of Amazon’s most Sprawling Diocese Defends Synod, https://international.la-croix.com/news/retired-bishop-of-amazons-most-sprawling-diocese-defends-synod/10588. (Letöltve: 2019. 11. 30.)

[4]       
Az amazóniai régióban a hatalmas paphiány miatt vasárnapokon az egyházközségek 90%-ában nincs szentmise, csak igeliturgia, illetve a közösségek 70%-a évente legfeljebb 2–3 alkalommal tud szentmisén részt venni. Lásd: https://diepresse.com/home/panorama/religion/3806271/Bischof-Kraeutler_Zoelibat-nicht-Pflicht-fuer-Eucharistie. (Letöltve: 2019. 11. 30.)

[5]       
Latin-Amerikában 1910 és 2014 között a katolikusok számaránya 94%-ról 69%-ra csökkent, míg a protestánsok aránya 1%-ról 19%-ra nőtt. Rendkívül nagyot zuhant a katolikusok aránya a legnagyobb népességű országban, Brazíliában, ahol 61% a katolikusok és 26% a protestánsok aránya; lásd: https://www.pewforum.org/2014/11/13/religion-in-latin-america/. (Letöltve: 2019. 11. 30.) Még riasztóbb a helyzet az amazóniai régióban: a brazíliai Marajó emeritusz püspöke, José Luis Azcona szerint a brazil Amazónia már nem katolikus; egyes területein az evangelikál többség a 80%-ot is eléri; lásd: https://panamazonsynodwatch.info/articles/eclesiology/amazon-missionary-bishop-synod-plans-miss-the-real-problems/.(Letöltve: 2019. 11. 30.)

[6]       
Sinodo Amazzonia, un pretesto per cambiare la Chiesa, http://lanuovabq.it/it/sinodo-amazzonia-un-pretesto-per-cambiare-la-chiesa; http://www.ihu.unisinos.br/78-noticias/590382-heretico-y-apostata-el-cardenal-brandmueller-excomulga-al-sinodo-para-la-amazonia; https://infovaticana.com/2019/08/19/burke-califica-de-apostasia-el-documento-del-sinodo-amazonico/. (Letöltve: 2019. 11. 30.)

[7]       
Nemzetközi Teológiai Bizottság, A papi szolgálat. Dokumentumok, tanulmányok, elmélkedések, Wien, Opus Mystici Corporis, 1974, VII. D. 3a.

[8]       
I. m., VII. D. 3e.

[9]       
Can. 33: „Placuit in totum prohibere episcopis, presbyteris et diaconibus, vel omnibus clericis positis in ministerio, abstinere se a coniugibus suis et non generare filios: quicumque vero fecerit, ab honore clericatus exterminetur”; DS 119.

[10]      
Erre a „dokumentációs hézagra” alapozta állítását Funk, hogy sem Jézus, sem Pál nem teszi kötelezővé a nőtlenséget, hanem csak mint követendő életmódot ajánlja (Mt 19,11–12; 1Kor 7,7), aki ezzel kívánta cáfolni Bickellnek a papi nőtlenség apostoli eredetét állító tézisét. Lásd Funk, Franz Xaver von, Der Zölibat keine apostolische Anordnung, Theologische Quartalschrift 61(1879), 208–247; és Bickell, Gustav, Der Zölibat eine apostolische Anordnung, Zeitschrift für Katholische Theologie 2 (1878), 26–64. A két német teológus közötti, híressé vált vitáról részletesebben lásd Cochini, Christian, Il celibato nella tradizione primitiva della Chiesa, in Pittau, Giuseppe–Sepe, Crescenzio (edd.), Identità e missione del sacerdote, Roma, Città Nuova Editrice, 1994, 169–171.

[11]      
Jáki, Szaniszló, A papi cölibátus teológiája, Bp., Agapé-Ecclesia, 1998, 91–92.

[12]      
Cochini, Christian, Apostolic Origins of Priestly Celibacy, San Francisco, Ignatius Press, 1990, 161. E kánon szövegéből is hiányzik mindenfajta igazolás, ami csak azzal magyarázható, hogy azok, akikre a törvény vonatkozott, tudatában voltak ősiségének és kötelező erejének, amelynek alapja íratlan törvény.

[13]      
I. m., 177.

[14]      
Az unius vir uxoris értelme Euszebiosz szerint abban áll, hogy akiket felszenteltek és az istentisztelet szolgálatában állnak, a jövőben ehhez illően a feleségükkel való kapcsolattól tartózkodjanak. Lásd Stickler, Alfons M., A klerikus cölibátus története és teológiai alapja, Bp., Budapesti Központi Papnevelő Intézet, 1994, 44.

[15]      
De demonstratione evangelica, I. 9, PG 22, col. 82., in Jáki, i. m., 94.

[16]      
Can. 7. (§ 10); DS 185.

[17]      
Cochini, Apostolic Origins, 267.

[18]      
Jáki, i. m., 97.

[19]      
A nem egyetemes Trullói Zsinat törvénykezését, hátterét és hatástörténetét lásd Cholij, Roman, Clerical Celibacy in East and West, Herefordshire, Flower Wright Books, 1989.

[20]      
Jáki, i. m., 144–175.

[21]      
Can. 3; DS 711.

[22]      
Stickler, i. m., 46–47.

[23]      
A kötelező cölibátus körüli vita elsősorban I. Ferdinánd német-római császár (1556–1564) reformterve miatt éleződött ki, mely szerint a kehely használata és a papi nősülés engedélyezése elegendő lenne, hogy a protestánsok visszatérjenek az igazi nyájba. Lásd Fliche, Augustin–Martin, Victor, Storia della Chiesa, XVII, La Chiesa all’epoca del Concilio di Trento (1545–1563), Torino, San Paolo, 1977, 589–590.

[24]      
Can. 9; DS 1809. A papszentelés utáni nősülést egyébiránt a keleti egyházjog sem támogatja. Mindazonáltal a görög katolikus rítusban – pápai engedéllyel – van erre mód, amennyiben egy elhalt anya kicsi gyermeket hagy hátra (a gyermek érdekében, pápai felmentéssel a pap újranősülhet). Ez viszont azt jelenti, hogy ez nem lehetetlen dogmatikailag, vagyis a szabályozás nem teológiai, hanem egyházfegyelmi kérdés.

[25]      
Can. 10; DS 1810.

[26]      
Pius X, Adhortatio apostolica. Haerent animo, in Acta Apostolicae Sedis [a továbbiakban AAS] 41 (1908), 555–577.

[27]      
Jáki, i. m., 133.

[28]      
Benedictus XV, Epistula ad Franciscum Kordac Archiep. Prag., in AAS 12 (1920), 57–58.

[29]      
Pius XI, Litterae encyclicae. Ad catholici sacerdotii, in AAS 28 (1936), 24–30.

[30]      
XI. Piusz pápa Apostoli körlevele a katolikus papságról, Bp., Szent István Társulat, 1936, 36.

[31]      
Pius XII, Litterae encyclicae. Sacra virginitas, 25 Mart. 1954, in AAS 46 (1954), 176; DS 3912.

[32]      
Ioannes XXIII, Litterae encyclicae. Sacerdotii nostri primordia, in AAS 51 (1959), 554–556.

[33]      
Wiltgen, Ralph M., A Rajna a Tiberisbe ömlött, Bp., Szent István Társulat, é. n., 271; Jáki, i.m., 15, 119.

[34]      
Concilium Vaticanum II (XXI Oecum.), Presbyterorum ordinis 16. Ami viszont egyértelműen új elem a megelőző századok egyöntetű gyakorlatához képest, az a nős diakonátus elismerése, amely szerint a római pápa hozzájárulásával diakónussá lehet szentelni érettebb korú házasembereket is, akik a paphiánytól szenvedő vidékeken értékes lelkipásztori szolgálatot nyújthatnak az illető megyéspüspöknek.

[35]      
PO 16.

[36]      
Concilium Vaticanum II (XXI Oecum.), Optatam totius 10.

[37]      
Paulus VI, Litterae encyclicae. Sacerdotalis caelibatus […] de sacerdotali caelibatu, 24 iunii 1967, in AAS 59 (1967), 657–697. Az enciklika a következőképpen foglalja össze a cölibátus melletti teológiai érvek ezeket (nn. 19–34): Mindenekelőtt van egy krisztológiai magyarázat: Az Atya és az emberi nem között megtett közvetítőként Krisztus nőtlen maradt, hogy teljességgel Isten és az emberek szolgálatának szentelje magát. Akinek az a sorsa, hogy részesülhet Krisztus méltóságában és küldetésében, az arra is meghívást kapott, hogy ezt a teljes önátadást is ossza vele. Van azután egy egyháztani érv is: Krisztus úgy szerette Egyházát, hogy teljes lényét fölajánlotta érte, hogy dicsőséges, szent és szeplőtelen jegyesévé tegye. A cölibátus melletti döntéssel a kiválasztott szolga Krisztusnak ezt a szűzi szeretetét teszi magáévá az Egyház iránt, a lelki termékenység természetfölötti erejét merítve belőle. Végezetül egy eszkatologikus érv: a halottak a feltámadás után, ahogy Jézus mondta: „nem nősülnek, férjhez sem mennek, hanem úgy élnek, mint Isten angyalai a mennyben” (Mt 22, 30). A papi nőtlenség az üdvösség végső idejének eljövetelét hirdeti, és valamiképpen Isten országának beteljesülését elővételezi, amikor felmutatja mindenek fölött álló értékeit, amelyek majdan Isten minden gyermekében felragyognak.

[38]      
Synodus Episcoporum, Ultimus temporibus. De sacerdotio ministeriali, 30. 11. 1971, pars altera, 4b; EV 4, 1207–1212. A Szinódus a cölibátus törvényét illetően is állást foglalt: „A papi cölibátus jelenleg érvényben lévő törvényét a latin Egyházban továbbra is érintetlenül meg kell őrizni.” A szavazás eredménye: placet: 168; non placet: 10; placet iuxta modum: 21; tartózkodott: 3 fő. Vö. Synodus Episcoporum, Ultimus temporibus, 4e; EV 1219. A nős férfiak szentelésének kérdését illetően két formula közül választhattak az atyák. A: „Mindig érintetlenül hagyva a Római Pápa jogát, a nős férfiak szentelését nem kell megengedni még kivételes esetekben sem.” B: „Egyedül a Római Pápa joga az, hogy kivételes esetekben – lelkipásztori szükségből és szem előtt tartva az egyetemes Egyház javát – megengedje érett korú és erényes életű nős férfiak pappá szentelését.” Az A formulát 107, a B formulát 87 atya választotta; ketten tartózkodtak a szavazástól, két szavazat pedig érvénytelen volt. Vö. i. m., 4f; EV 1220.

[39]      
Giovanni Paolo II, Lettera Novo incipiente ai sacerdoti, n. 8. IGP/I 872.

[40]      
János Pál, Keljetek föl, menjünk!, Bp., Új Ember, 2004, 98.

[41]      
Ioannes Paulus pp II, Adhortatio apostolica postsynodalis Pastores dabo vobis de Sacerdotum formatione in aetatis nostrae rerum conditione, 25 martii 1992, in AAS 84 (1992) 654–803; EV 13/1154–1553; II. János Pál pápa Pastores dabo vobis apostoli buzdítása a püspökökhöz, a papokhoz és a katolikus egyház híveihez a papképzésről, Bp., Szent István Társulat, 1995.

[42]      
Petrà, Basilio, Preti sposati per volontà di Dio? Saggio su una Chiesa a due polmoni, Bologna, Dehoniane, 2004, 127.

[43]      
I. m., 131.

[44]      
I. m., 130–131, 199–200. Petrà a cölibátus és szentelés közötti, a PDV 29-ben megfogalmazott köteléket (vinculo) mint connessione intrinsecát, vagyis két, egymáshoz bensőleg kapcsolódó valóság közti kötelékként értelmezi, megkülönböztetve más kötelékformáktól, mint például a connessione estrinseca vagy connessione di convenienza. Connessione intrinseca: amikor a kötelék nem a szentség létére vonatkozik, hanem arra a viszonyra, amely a szentség felvevőjének személyében a szentség okozta valóságos, ontológiai változás és az ő dinamikus konfigurációja, illetve cselekvési rendje között jön létre; az ontológiai változás ugyanis új erkölcsi kötelezettségekhez vezet. Minden, a szentségi átalakuláshoz bensőleg kötődő ilyen valóság jellemzője, hogy hiánya ellentmondást képez a szentséget felvevő személy új ontológiai valóságával szemben, a létéhez való egyfajta hűtlenséget, s így radikális erkölcsi ellentmondást is. Conessione estrinseca: olyan köteléket jelöl, amelynek hiánya nem érinti a szentség érvényességét, és nincs ellentmondásban a szentség által a személyben végbemenő ontológiai változással sem. Conessione di convenienza/espressiva: olyan kötelék, amely egy bizonyos tulajdonságra, minőségre vagy jellegzetességre vonatkozik, amely különösképpen megfelel a szentségi átalakulás létértelmének; olyan minőség, amely még teljesebb módon kifejezi a szentségi cselekmény jelentését a hívő személy valóságát illetően. Vö. Petrà, i. m., 191–193.

[45]      
Ranke-Heinemann, Uta, Eunuchi per il regno dei cieli. La chiesa cattolica e la sessualità, Milano, Rizzoli Libri, 1991, 119–120.

[46]      
Duby, Georges, A lovag, a nő és a pap. A házasság a középkori Franciaországban, Bp., Nagyvilág, 2006, 122–138.

[47]      
Cochini, Christian, La legge del celibato sacerdotale nella Chiesa latina. Compendio storica, in Sepe, Crescenzio–Piacenza, Mauro (a cura di), Celibato e magistero. Interventi dei Padri nel Concilio Vaticano II e nei sinodi dei vescovi del 1971 e 1990, Cinisello Balsamo, San Paolo, 1994, 103.

[48]      
Stickler, i. m., 47–48.

[49]      
Petrà, i. m., 152, 170–172.

[50]      
Petrà polimorfnak, vagyis nem egyöntetűnek tartja II. János Pálnak a cölibátusra vonatkozó teológiai megfogalmazásait. Így szerinte az egyházi rend szentsége és a cölibátus közötti kapcsolat a CIC (Codex Iuris Canonici) megfogalmazásai alapján a „connessione intrinseca”, a CCEO (Codice dei canoni delle Chiese orientali), alapján a „connessione di convenienza”, a KEK (Konferenz Europäischer Kirchen) alapján a „connessione estrinseca”, illetve a „connessione di convenienza”, míg a PDV alapján a „connessione intrinseca” kategóriába sorolhatók. Lásd Petrà, i. m., 194–200.

[51]      
Petrà, i. m., 234.

[52]      
Ranke-Heinemann, i. m., 121–122, 126–129.

[53]      
Clément, Olivier, Kérdések az emberről, Bp., Bizantinológiai Intézeti Alapítvány, 2004, 113–114.

[54]      
Morone nuncius írása Farnese bíboroshoz, in Laemmer, Hugo (ed.), Monumenta Vaticana historiam ecclesiasticam saeculi XVI illustrantia, Freiburg im Bresgau, 1861, 412.

[55]      
Ranke-Heinemann, i. m., 135–137.

[56]      
Nigg, Walter, Søren Kierkegaard, Bp., Kairosz, 2007, 149–152.

[57]      
Így például Saumur 1253, Albi 1254, Köln 1260 és 1310, Bécs 1267, Ofen 1279, Bourges 1280, St. Pölten 1284, Würzburg 1287, Grado 1296, Rouen 1299 és 1313, Penafiel 1302, Bergamo 1311, Bologna 1317, Valladolid 1322, Prága 1349, 1365 és 1381, Padova 1350, Benevento 1378, Palencia 1388 stb.

[58]      
Ranke-Heinemann, i. m., 134–135.

[59]      
Ranke-Heinemann, i. m., 140–141.

[60]      
II. Vatikáni Zsinat, Lumen gentium 11, Sacrosanctum concilium 10, Presbyterorum ordinis 5–6.

[61]      
II. János Pál, Ecclesia de Eucharistia enciklika, 1. 3. 22. 33.

[62]      
II. Vatikáni Zsinat, Lumen gentium 28; II. János Pál, Ecclesia de Eucharistia 41–42, illetve Pastores gregis apostoli buzdítás 37.

[63]      
Kräutler, Bischof, Zölibat nicht Pflicht für Eucharistie, https://diepresse.com/home/panorama/religion/3806271/Bischof-Kraeutler_Zoelibat-nicht-Pflicht-fuer-Eucharistie. (Letöltve: 2019. 11. 30.)

[64]      
Carretto, Carlo, Ho cercato e ho trovato, Assisi, Cittadella–Brescia, Queriniana 1984, 125–129.

[65]      
II. Vatikáni Zsinat, Ad gentes határozat, 16–17. 29. 31. 38.

[66]      
https://www.lifesitenews.com/news/cardinal-burke-relaxing-priestly-celibacy-for-amazon-region-would-affect-univeral-church. (Letöltve: 2019. 11. 30.)

[67]      
Ratzinger, Joseph, A föld sója. Kereszténység és Katolikus Egyház az ezredfordulón, Bp., Szent István Társulat, 1997, 158–163. Pápaként is rendre kiállt a papi nőtlenség eszménye mellett, lásd 2007. február 22.: Sacramentum caritatis kezdetű apostoli buzdítás, n. 24.; 2008. augusztus 10.: papokhoz intézett beszéd; 2009. nagycsütörtöki krizmaszentelési homília; 2010. június 10.: papság évének lezárásakor mondott beszéd.

[68]      
Cölibátus és pedofília: van összefüggés?, HírExtra, 2010. 05. 13., http://www.hirextra.hu/2010/05/13/colibatus-es-pedofilia-van-ossze. (Letöltve: 2019. 11. 30.)

[69]      
McQuillan, Cornelius Niel, Amit minden papnak, klerikusnak és püspöknek tudnia kell a pedofíliáról, Mérleg, 2010/1–2, 142–143.

[70]      
„Hamarabb lesz valaki várandós egy csóktól, mint pedofil a cölibátustól”. Interjú Hans-Ludwig Kröber bűnügyi pszichiáterrel, Magyar Kurír, 2010. 04. 16., http://www.magyarkurir.hu/en/node/3144. (Letöltve: 2019. 11. 30.)

[71]      
Magyar Kurír, 2010. 04. 30., http://www.magyarkurir.hu/it/node/2934. (Letöltve: 2019. 11. 30.)

[72]      
Magyar Kurír, 2010. 07. 24., http://www.magyarkurir.hu/it/node/1809. (Letöltve: 2019. 11. 30.) Az amerikai megállapításokat támasztják alá a pedofil ügyek kivizsgálásával megbízott Hittani Kongregáció nyilvánosságra hozott adatai is. Vö. Magyar Kurír, 2010. 03. 18., http://www.magyarkurir.hu/hirek/mit-tesz-az-egyhaz-szexualis-buncselekmenyek-uegyeben-interju-hittani-kongregacio-uegyeszeve-0?quicktabs_1=0. (Letöltve: 2019. 11. 30.)

[73]      
Efebofília: nemileg már érett, de még nem nagykorú, azonos vagy ellenkező nembéli szexuális társ keresése, a szexualitás patologikus formájának minősülő szexuális deviáció vagy perverzió.

[74]      
Valójában egy mélyebb kérdésről van szó: ha a normál társadalomban a homoszexualitás nem implikál nagyobb arányban pedofíliát, mint a heteroszexualitás, az Egyházban viszont igen, akkor valószínűleg az egyházi rendszer (környezet, kontextus) nagyon súlyos – és nem pusztán szexuális – zavaraival van dolgunk (a hierarchikus rendszer átláthatatlansága és egyéb, a rendszerből forrásozó személyiségtorzító hatások). Vö. https://en.wikipedia.org/wiki/Societal_attitudes_toward_homosexuality#Association_with_child_sexual_abuse_and_pedophilia. (Letöltve: 2019. 11. 30.)

[75]      
Magyar Kurír, 2010. 07. 24., http://www.magyarkurir.hu/it/node/1809. (Letöltve: 2019. 11. 30.)

[76]      
Somfai Béla, Szexuáletikai jegyzetek, Bp., Új Ember, 2003, 119.

[77]      
Bertone bíboros megerősítette a homoszexuális hajlamú személyek pappá szentelésének tilalmát, Magyar Kurír, 2008. 05. 23., http://www.magyarkurir.hu/hirek/bertone-biboros-megerositette-homoszexualis-hajlamu-szemelyek-pappa-szentelesenek-tilalmat (Letöltve: 2019. 11. 30.); „Nagyon megfontoltan kell kiválasztani a papjelölteket. A legnagyobb figyelemmel kell eljárni e téren, nehogy a végén a pap nőtlensége a homoszexuális hajlammal legyen úgymond azonosítható”, in XVI. Benedek, A világ világossága, Bp., Duna International–Új Ember, 2010, 171.

[78]      
Papa Francisco, La fuerza de la vocación. La vida consagrada hoy. Una conversación con Fernando Prado, Publicaciones Claretianas, 2018, https://www.periodistadigital.com/cultura/religion/20181127/papa-ministerio-o-vida-consagrada-lugar-homosexuales-noticia-689401936157/. (Letöltve: 2019. 11. 30.)

[79]      
Schwarz, Johannes Maria, Lehet-e a cölibátus a szexuális visszaélések oka az ilyet elkövető papok esetében?, in Cattaneo, Arturo–Piacenza, Mauro (szerk.), Nős papok? Harminc égető kérdés a cölibátusról, Bp., Szent István Társulat, 2014, 74, 75.

[80]      
I. m., 76.

[81]      
Benedikt im Wortlaut. Die Kirche und der Skandal des sexuellen Mißbrauchs, https://de.catholicnewsagency.com/story/die-kirche-und-der-skandal-des-sexuellen-missbrauchs-von-papst-benedikt-xvi-4498. (Letöltve: 2019. 11. 30.) Benedek pápának ezt a Klerusblattban 2019 áprilisában megjelent írását a német püspöki konferencia híroldalán (katholisch.de) megjelent több véleménycikk is élesen bírálta.

[82]      
https://panamazonsynodwatch.info/articles/eclesiology/amazon-missionary-bishop-synod-plans-miss-the-real-problems/. (Letöltve: 2019. 11. 30.)

[83]      
A szinódus záródokumentuma, a Relatio finale 91–95. pontjai a világi hívek, férfiak és nők társfelelősségét és szolgálatvállalását erőteljesen hangsúlyozzák az amazóniai egyház életében és missziós küldetésében, mégpedig a keresztségből eredő közös méltóság és egyenlőség jegyében, vö. http://www.sinodoamazonico.va/content/sinodoamazonico/es/documentos/documento-final-de-la-asamblea-especial-del-sinodo-de-los-obispo.html. (Letöltve: 2019. 11. 30.)

[84]      
A nők szerepéről a páli közösségekben részletesebben: Lohfink, Gerhard, Milyennek akarta Jézus a közösséget? A keresztény hit társadalmi dimenziója, Luzern, Egyházfórum, 1990, (Egyházfórum Könyvei), 497–100.

[85]      
Csiszár Klára, Nők az Egyházban, Vigília, 2019/9, 672.

[86]      
http://www.sinodoamazonico.va/content/sinodoamazonico/es/documentos/documento-final-de-la-asamblea-especial-del-sinodo-de-los-obispo.html. (Letöltve: 2019. 11. 30.)

[87]      
Vértesaljai László, Ferenc pápa a női szerzetes elöljárókhoz: a misszió szolgálat, nem szolgaság, https://www.vaticannews.va/hu/papa/news/2019-05/papa-noi-szerzetesrend-eloljaro-talalkozo-szolgalat-diakonus.html. (Letöltve: 2019. 11. 30.)

[88]      
Clément, i. m., 125–126.

[89]      
A nyugati Egyházban sohasem létezett női diakonátus, csak Keleten, de ott sem a papi rend alsó fokának értelmében, hanem a szegények, kitaszítottak, betegek gyógyítására irányuló cselekvő szeretet önálló intézményeként. Vö. Lohfink, i. m., 97.; Csiszár, i. m., 673.

[90]      
Clément, i. m., 126. 117.

[91]      
http://www.sinodoamazonico.va/content/sinodoamazonico/es/documentos/documento-final-de-la-asamblea-especial-del-sinodo-de-los-obispo.html, (Letöltve: 2019. 11. 30.) Mindazonáltal azt is látnunk kell, hogy a szinódusi záródokumentum 120 pontja közül messze a legtöbb elutasító szavazatot a női diakonátusra és a házas férfiak pappá szentelésére vonatkozók kapták.

[92]      
Amennyiben a diakonátus intézményét a II. Vatikáni Zsinat szellemében az egyházi hierarchia sajátos és állandó fokozatának tekintjük, amely a szolgálatra és nem a papságra irányul (LG 29), ellentmondásosnak tűnik, ha az ebben részesülő házas férfiakat mégis pappá szentelnék.

[93]      
A házasságon belüli papi önmegtartóztatás törvénye a 4. század elejétől bizonyíthatóan, az apostoli kortól pedig feltételezhetően létezett (lásd az Ókor, középkor, újkor című alfejezetet); a gregorián reformot követően pedig a latin Egyház számára idegen a nős férfiak pappá szentelésének a gyakorlata, csak kivételes esetekben – például a családosként katolizált anglikán lelkészekében – fogadja el és engedi meg azt; vö. XVI. Benedek, Anglicanorum coetibus apostoli konstitúció, 2009. november 4.

[94]      
II. János Pál, Ecclesia de Eucharistia 32. Latin-Amerikában igen hosszú a papképzés ideje (8–12 év), éppen a kellő alapot jelentő, előzetes tanulmányok hiánya miatt.

[95]      
„L’ordination d’hommes mariés risque de renforcer le cléricalisme”, https://www.la-croix.com/Religion/Catholicisme/Monde/Lordination-dhommes-maries-risque-renforcer-clericalisme-2019-06-17-1201029425. (Letöltve: 2019. 11. 30.)

[96]      
Zukunftsweg der Katholischen Kirche in Oberösterreich. Den Wandel aktiv mitgestalten, https://www.dioezese-linz.at/news/2018/11/17/zukunftsweg-der-katholischen-kirche-in-oberoesterreich-den-wandel-aktiv-mitgestalten. (Letöltve: 2019. 11. 30.)

[97]      
Burke and Brandmüller say Amazon synod challenges deposit of faith, https://www.catholicnewsagency.com/news/burke-and-brandmller-say-amazon-synod-challeges-deposit-of-faith-15090. (Letöltve: 2019. 11. 30.) Hasonlóképpen fogalmazza meg ez irányú aggodalmát Robert Sarah kuriális bíboros is: Sarah, Robert, Esteledik, a nap már lemenőben, Bp., Szent István Társulat, 2019, 112–113.

[98]      
Vö. Ferenc pápa sajtótájékoztatója: A cölibátus ajándék, nem értek egyet, hogy választható legyen, https://www.magyarkurir.hu/ferenc-papa/ferenc-papa-sajtotajekoztatoja-colibatus-ajandek-nem-ertek-egyet-hogy-valaszthato-legyen. (Letöltve: 2019. 11. 30.)

[99]      
A témát részletes tárgyalja: Lobinger, Fritz–Zulehner, Paul Maria, Preti per domani. Nuovi modelli per nuovi tempi, Bologna, EMI, 2009. Sarah bíboros szerint a „kétszintű papság” javaslata „teljesen abszurd”, illetve a II. Vatikáni Zsinat tanításának fényében „teológiai visszafejlődés”; lásd Sarah, i. m., 115–116.

[100]    
A papi önmegtartóztatás, illetve a papi nőtlenség törvényével szemben hivatkoznak egyesek az 1Kor 9,5 igehelyre. Mindazonáltal az itt szereplő görög adelphén günaika kifejezés legkorábbi időktől ismert latin fordítása ’mulierem sororem’, vagyis az önmagában többértelmű günaikát (’nő, asszony, feleség’) a mulier (’asszony’) és nem az uxor (’feleség’) értelmében fordították; az eredeti görög kifejezés értelme tehát: ’hívő asszony’, ’női hittestvér’, ’keresztény munkatársnő’. Vö. Rossano, Pietro (a cura di), Le lettere di San Paolo, Cinisello Balsamo, San Paolo, 1994, 146. Ezt az értelmet adják vissza a katolikus magyar fordítások: „Nincs jogunk, hogy valamely asszonyt mint nővérünket magunkkal vigyük, mint a többi apostol és az Úr testvérei, Kéfás is teszik?” (Békés–Dalos); „hogy asszony nővért magunkkal vigyünk” (Szent István Társulat); „asszonytestvért magunkkal vinni” (Káldi-Neovulgáta) – olyan hívő asszonyokról lehet szó, akik segítségükre voltak az apostoloknak, gondoskodtak róluk, ahogyan Jézus körül is voltak ilyen asszonyok.

[101]    
A lapzártát követően, 2020. február 12-én jelent meg Ferenc pápa Querida Amazonia kezdetű apostoli buzdítása. Az Amazóniában tapasztalható rendkívüli paphiány enyhítésére a Szentatya – a papi hivatásokért való imádság mellett – buzdítja a latin-amerikai püspököket, hogy küldjenek nagyvonalúan missziós elköteleződésű papokat egyházmegyéikből a térségbe, így biztosítva a szentségek kiszolgáltatását, illetve a szentmisén való nagyobb részvétel lehetőségét. Továbbá szorgalmazza az ott szolgálatot vállaló nős diakónusok és szerzetesnők számának növelését, valamint a világiak, különösképpen is a nők még nagyobb egyházi szerepvállalását új, női szolgálatok megteremtésével, elutasítva ugyanakkor a nők klerikalizálását (pappá vagy diakónussá szentelését).

         
Az előzetes várakozásokkal ellentétben a pápa a házas férfiak pappá szentelésének kérdésében nem irányoz elő változtatásokat, nem fogalmaz meg kivételeket az érvényben lévő egyházi rendelkezésekben már előírtakon túl. Apostoli buzdítása elején ugyanakkor az egész szinódusi záródokumentumot – amelyet nem kíván sem megismételni, sem helyettesíteni, és amely egyértelmű ajánlást tesz a kipróbált életű férfiak (viri probati) pappá szentelésére – olvasásra ajánlja, hiszen általa az egész Egyház gazdagodhat és olyan impulzusokat kaphat, amelyeket az amazóniai helyi egyháznak alkalmaznia kell. Mindez azt is sejteti, hogy a nős férfiak pappá szentelésének régóta vitatott kérdése nyitott maradhat, illetve a jövőben vitatják meg, minthogy a teljes és tökéletes önmegtartóztatás, amint azt a II. Vatikáni Zsinat leszögezte, nem a papság természetéből fakadó kívánalom.