Az Egyesült Államokban két, egymástól markánsan különböző kulturális tábor alakult ki, amelyek nem csupán a közvélemény alakításában versengenek, hanem a végrehajtó, a törvényhozó és a bírói hatalomban is aktívan próbálják érvényesíteni meggyőződésüket. Tanulmányában Benjamin Dahlke, az Eichstätt–Ingolstadti Katolikus Egyetem dogmatika- és dogmatörténet-professzora az amerikai kultúrharc történetét követi nyomon Donald Trump második, 2024. november 5-i választási győzelméig, és elemzi a keresztény egyházak szerepét, kitekintve az elnök hivatalba lépése utáni első intézkedéseinek megítélésére is. Az írás az Egyházfórum 2025/1. számában jelent meg.
2023 elején a republikánus kormányzó, Ron DeSantis (*1973) átalakította a New College of Florida kuratóriumát. Az újonnan kinevezett kuratóriumi tagok azonnal felmentették a főiskola addigi elnökét, majd helyére ideiglenesen DeSantis egyik párttársát nevezték ki. Az volt a cél, hogy az igen liberálisnak tartott kis állami főiskolát teljesen új pályára állítsák. Ebben a minta a klasszikus bölcsészettudományi irányultságú, és kifejezetten a keresztény értékek felé orientálódó Michigan állambeli Hillsdale College volt. A főiskola új vezetősége egyik első intézkedéseként megszüntette a társadalmi nemek tanulmánya (gender studies) képzést. Emellett több olyan oktató nem kapott végleges kinevezést, akik már hosszú ideje dolgoztak ezért. Mások elviselhetetlennek találták a megváltozott körülményeket, és önszántukból mondtak fel. Sok hallgató is elhagyta a New College of Floridát.
Minderről az amerikai nyilvánosságban feszült, rendkívül eltérő véleményeket felszínre hozó vita bontakozott ki, megjelenítve az úgynevezett kultúrharcok egyik közelmúltbeli példáját. Ez a kifejezés az Egyesült Államokban azoknak a hatvanas évek óta zajló heves konfliktusoknak a leírására szolgál, amelyekben a vallás és a politika összefonódik. Mindezek a feszültségek az amerikai társadalomban az utóbbi időben végbement mélyreható változások tükrében értelmezendők: először a polgárjogi mozgalom fordult az afroamerikaiak folyamatos diszkriminációja ellen, majd a vietnámi háborúval szembeni tiltakozás következett, később pedig a Legfelsőbb Bíróság a Roe kontra Wade perben széleskörűen engedélyezte a terhességmegszakítást. Ezek és más kérdések azonban annyira megosztották a lakosságot, hogy aligha lehetett azokat tárgyilagosan megvitatni. Ennek eredményeképpen súlyos polarizáció alakult ki, amely máig érezteti hatását. Ez jellemezte a 2024-es választási kampányt is, amelyből a Donald Trump (*1946) vezette Republikánus Párt került ki győztesen.
Az Egyesült Államokban idővel két, egymástól élesen elkülönülő tábor alakult ki, amelyek nemcsak a közvélemény befolyásolásáért versengenek, hanem aktívan igyekeznek érvényt szerezni meggyőződésüknek a végrehajtó, a törvényhozó és a bírói hatalmi ágakon belül is. Az egyik oldalon a magukat liberálisnak, progresszívnek, illetve szekulárisnak tekintő amerikaiak állnak, a másik oldalon pedig a konzervatívak, tradicionalisták vagy vallásosak. Mindkét tábor a 20. században szövetségi és tagállami szinten is domináló pártokhoz, nevezetesen a demokratákhoz vagy a republikánusokhoz tagozódott. Azáltal, hogy ezek a pártok bizonyos társadalmi–politikai nézeteket elfogadtak, és ezáltal megnyíltak egy bizonyos választói réteg előtt, jelentősen megváltoztak. A lazán összekapcsolódó, regionálisan specifikus, pozíciókban sokszínű hálózatból ideológiailag szoros, szinte homogén, egymással kibékíthetetlenül szembenálló szervezetek lettek. Míg korábban a párthatárokon átívelő megértés természetes volt, addig ez ma már a polarizáció miatt rendkívül nehéz. Egyes megfigyelők az Egyesült Államokban ma már úgy vélik, hogy maga a demokrácia is veszélyben van, mert a kompromisszumkészség – amely alapvető fontosságú ebben a kormányzati formában – látszólag szinte teljesen megszűnt. Emiatt a kultúrharcok vizsgálata korántsem csak történelmi szempontból érdekes, hanem az Egyesült Államok jelenlegi helyzetének megértéséhez is elengedhetetlenül szükséges.
A kultúrharcok magját egy önmagát erősítő dinamika képezi: egyrészt a vallás átpolitizálódott, másrészt a politika vallási töltetet kapott. Mindez olyan heves, máig tartó konfliktusokat eredményezett, amelyek a társadalom egészére kihatottak. Ebben a tekintetben az USA jelentősen különbözik a legtöbb nyugati országtól, ahol a vallást általában magánügynek tekintik, és amennyire csak lehet, távol tartják a közélettől.
Mindazonáltal a Názáreti Jézus által hirdetett, és általa személyesen megjelenített Isten országa nem túlvilági entitás, hanem térben és időben valósul meg anélkül, hogy valóságos állammá válna. A háttérben Izajás könyvének ígéretei állnak, amelyek már itt és most egy jobb valóságot hirdetnek, amely azonban az embernek adatik, és nem ő maga hozza létre. Ha tehát Isten országa megváltoztatja a világot, akkor természetesen adódik a kérdés, hogy ez konkrétan mit jelent egy adott helyzetben. Erre aligha létezik egyértelmű válasz, hiszen túl sok szempontot kell figyelembe venni. Ha azonban komolyan vesszük Isten országának hirdetését, akkor legalábbis érdemes megkísérelni a választ.
A különböző felekezetű keresztények az 1960-as évek óta ebben a szellemben cselekedtek az Egyesült Államokban. A polgárjogi mozgalom (Civil Rights Movement) csak egy példa erre. Célja az volt, hogy véget vessen az afroamerikaiakkal szembeni – a rabszolgaság eltörlése ellenére is fennmaradt – diszkriminációnak, különösen a déli államokban, ahol a mindennapi életben egyértelmű faji szegregáció volt. Cselekedni kellett.
Martin Luther King (1929–1968) baptista lelkész prédikációiban és felszólalásaiban Izrael
sorsát – vagyis az egyiptomi elnyomást – párhuzamba állította az afroamerikaiak sorsával.
Számára egyértelmű volt, hogy Isten a gyengék és az elnyomottak oldalán áll, és végül a
szabadságba vezeti őket.
Híres, „Van egy álmom” című beszédét, amelyet 1963 nyarán tartott a polgárjogi csoportok által szervezett, mintegy kétszázötvenezer résztvevőt számláló washingtoni tiltakozó felvonuláson, bibliai motívumok hatották át. A baptista King mellett több más felekezet lelkészei és papjai is részt vettek a menetben, köztük Washington katolikus érseke is. A polgárjogi mozgalom váratlan helyi ökumenikus szövetségeket hozott létre, mindenekelőtt azonban arra késztette a politikusokat, hogy lépjenek fel a meglévő diszkrimináció ellen. Lyndon B. Johnson elnök (1908-1973) először a polgárjogi törvényt (Civil Rights Act, 1964), majd a választójogi törvényt (Voting Rights Act, 1965) írta alá. Ettől kezdve – hogy csak két példát említsünk – nem lehetett külön iskolákat fenntartani a feketék és a fehérek számára, és nem lehetett korlátozni a választójogot sem, amely addig szándékosan távol tartotta az afroamerikaiakat a politikától.
A demokrata Johnson, aki maga is Texasból származott, állítólag azt mondta akkoriban, hogy pártja zzel egy generációra elvesztette a déli államokat. Bár ez nem egy bizonyított legenda, a kijelentés igaznak bizonyult. A republikánusok fokozatosan a legerősebb politikai erővé váltak az USA déli részén, ahol idővel minden szövetségi és tagállami választást megnyertek. Pedig a 19. században a republikánusok határozottan a rabszolgaság eltörléséért dolgoztak, sőt háborút is vívtak érte. Emiatt a legyőzött Konföderáció területein népszerűtlenek voltak, ami sokáig a demokratáknak kedvezett. Mostanra azonban a republikánusok kerültek előnybe.