Megjelent az Egyházfórum 2005/4. számában
„Eligazítás” ürügyén Wildmann János komoly erőfeszítéseket tett az MSZP-SzDSz kormány álláspontjának megmagyarázására és az egyház(ak) eláztatására. (Kultúrharc. Egyházi közoktatás állami pénzen. Egyházfórum 2005.3.14-18.o.). Többször elmondja ugyan, hogy egyik félnek sincs igaza, a cikk mégis azt sugallja, hogy (a) a kormány gazdasági lehetőségeihez képest a legmegfelelőbb álláspontot képviseli, ugyanakkor – bármit mondjon is az Alkotmánybíróság, vagy a Vatikáni szerződés – (b) mégiscsak elfogadhatatlan az iskolafenntartó egyház „pozitív diszkriminációja”, konkrétan az, hogy (szerinte) „az egyházi fejpénz valóban magasabb”.
Számadataival és dokumentációjával a szerző az alaposság benyomását kelti. Néhány az Egyháznak címzett oldalrúgás („az egyházi iskolák előnyösebb helyzetben vannak”, „pozitív diszkrimináció”, „a szakértők éppúgy nem adtak hitelt a – különösen a katolikus – egyház által publikált adatoknak”; a Katolikus Egyház „nem kívánt közfeladatot finanszírozni” stb.) és a kormány álláspontja melletti hangulatkeltés („Nem kell különösebb empátia ahhoz, hogy megértsük, mennyire kellemetlen a kialakult helyzet az állam képviselőinek.”) miatt pedig a cikk inkább politikai apológiának, semmint az érvek kiegyensúlyozott bemutatásának tűnik.
A cikknek már a címe is manipulatív. Mintha az Egyház olyan pénzekre pályázna, melyeknek az állam a tulajdonosa. Mintha alkalmi kegy lenne, hogy „egyházi közoktatás” folyhat „állami” pénzen! Nos, annak a pénzen mindnyájan, hívő emberek is, az Egyház tagjai is tulajdonosai vagyunk. A keresetünk, a mi adónk is benne van. Legfeljebb a hívektől és egyházaiktól többet vettek el az előző évtizedekben az állam erősítésére, mint másoktól. Mindenesetre nem ajándék, ha az állam bizonyos feladatok ellátását biztosítja! Az állam egyszerűen szétosztja azt, ami a miénk. Szerepe csak annyi, hogy a szétosztás igazságos legyen!
Három fő állítás bontakozik ki a cikkben. Wildmann szerint (1) az egyházi intézmények többet kapnak, mint az államiak; (2) a felekezeti és az alapítványi iskolákat egyformán kellene kezelni; és (3) az Egyháznak sok a pénze (– tehát fizessen!). Mindhárom állítás hibás. Ugyanis az egyházi intézmények nem többet, hanem kevesebbet kapnak! Az alapvető emberi jogokat tételbe foglaló magyar jogrend szerint egyház és alapítvány két lényegileg különböző dolog. És az Egyháznak feladataihoz mérten nem sok, hanem kevés a pénze.
A cikk írójával ellentétben számomra a kiinduló pontot nem az állami költségvetési problémák megoldásának, hanem a demokráciának, a polgárok egyenlőségének és a világnézeti szabadságnak (s ezzel együtt az állam világnézeti semlegességének) követelése képezi. A legalapvetőbb követelménynek tekintem, hogy az állam ne diszkrimináljon, hanem minden polgárának ugyanazokat a lehetőségeket biztosítsa. Ennek a szellemében született az a rendezés, ami szerint az egyházi iskolába járó tanuló pontosan ugyanolyan állami támogatást kell, hogy kapjon, mint az állami iskolában tanuló. Ez alapvető alkotmányos jog, amivel szemben elfogadhatatlan az olyan számbűvészkedés, ami szerint (a kormány által megszabott tartalmú) normatív támogatás igen, egyéb támogatás nem; vagy a kötelező oktatási feladattal kapcsolatos támogatás igen, egyéb nem; vagy költségvetési támogatás igen, önkormányzati nem járna. A támogatási formák differenciált kezelése könnyen olyan ügyeskedéssé válik, amely megakadályozza az egyenlő elbánás alapelvének érvényesülését. Ez a jelen vita lényege.
Felfogását a szerző egy napilap idézésével fejezi ki. A helyzettel való visszaélés és a pozitív diszkrimináció értelmezéseként panaszolja, hogy „az egyház úgy harcol diákjaiért, hogy ne kelljen egy fillérrel se többet intézményeire fordítania”. Hát igen, az egyházak egyszerűen egyenlőséget követelnek, a kormány viszont (és úgy tűnik, Wildmann is) csak bizonyos területeken, tehát csak részben adná meg az egyenlőséget, más területeken nem. Azt az eddigi gyakorlatot pedig, miszerint az önkormányzatok iskolatámogatási hozzájárulásának átlagát a kormány megtéríti az egyházaknak, Wildmann úgy ítéli, hogy „az egyházi fejpénz valóban magasabb” és emiatt „az egyházi iskolák előnyösebb helyzetben vannak az önkormányzati és alapítványi iskolákhoz képest”. Ezt a meggyőződését egy látszólag perdöntő adattal is alátámasztja: „az elmúlt évben a felekezeti iskolák a költségvetésből gyermekenként átlagosan mintegy 70 ezer forinttal kaptak többet, mint az önkormányzati iskolák.” Sőt, „mivel az önkormányzati kiegészítés az országos átlagot tükrözi, a szegényebb helyhatóságok esetében ez a különbség ennél jóval nagyobb is lehet”.
A szerző érvelése súlyosan megtévesztő. Tény, hogy az önkormányzati és a felekezeti iskoláknak azonos normatíva jár. Ehhez az egyházak állami kiegészítésképpen azon összeg országos átlagát kapják, amit az önkormányzatok iskoláiknak kifizetnek. Első látásra ez az egyenlőség biztosítása. Mivel azonban az egyházaknak most elszámolt összeg az 1-2 évvel korábbi önkormányzati kiegészítések átlaga, az időközben bekövetkezett pénzromlás az egyházak vesztesége. Ezen túl a kormány megkülönböztet kötelező oktatási feladattal kapcsolatos és egyéb normatívákat. Az utóbbiakat – a bejárói normatívát, a kistelepülési normatívát, a korai fejlesztési és fejlesztő felkészítési normatívát stb. – elvonja az egyházaktól (pontosabban: a leginkább rászoruló tanulóktól). Tehát „az egyházi fejpénz” csak akkor magasabb, és a felekezeti iskolák csak akkor kaptak többet, ha nem minden támogatási formát számolunk. Ez aligha elfogadható „elszámolás”!
Igaza van Wildmannak, hogy a pillanatnyi rendszer nem oldja fel a szegény és a gazdag önkormányzatok különbségét. Az önkormányzati iskolatámogatás tanulónkénti mértéke nagyon különböző lehet egyik és másik kategóriában, miközben az egyházi iskolák a gazdag önkormányzatiaknál kevesebbet, a szegényeknél többet kapnak. A települések fejlettségi és financiális eltérései valóban országos problémát jelentenek, amivel a kormánynak foglalkoznia kell. Tisztességtelen azonban ezt a gondot az egyházakra hárítani, vagy éppenséggel a szektorsemleges finanszírozás elvét erre hivatkozva megkérdőjelezni. A költségvetés sírhat, hogy a felekezeti iskolákban tanulók, illetve az egyházi intézmények esélyegyenlőségének biztosítása őreá – az iskolatámogatás megosztott, központi költségvetési és önkormányzati rendszere miatt – jelentős terheket hárít, de ez a rendszer hibája, aminek megoldását nem szabad az alapvető emberi jogok felfüggesztése és a felekezeti intézmények hátrányos megkülönböztetése irányában keresni.
(Az az állítás pedig, hogy „2005-ben még akkor is mintegy 6000 forinttal többet kaptak volna az egyházi iskolák diákjai, ha az ismertetett miniszteri javaslatban felsorolt elvonásokat a parlament elfogadta volna”, egyszerűen képtelenség. A kiegészítő állami támogatás mértékét az OM az önkormányzatok másfél évvel korábbra vonatkozó adatai alapján számítja. AZ OM számítja és nem más! Ez a támogatás egy adott évben csak akkor lehetne több, mint az állami iskoláknak ugyanekkor juttatott támogatás, ha időközben a támogatási összeg névértéke csökkent volna. Az ellenkezője történt.)
Külön kérdés a felekezeti és az alapítványi iskolák támogatásának összehasonlítása. Hivatalos szövegekben általában ezzel kapcsolatban (és nem valamilyen, az állami iskolákénál magasabb támogatás jelzésére!) használják a „pozitív diszkrimináció” kifejezést. Itt arról van szó, hogy a világnézet választása alapvető emberi jog és az állam kötelessége annak biztosítása, hogy ebből senkinek hátránya ne származzon. Ennek érvényesítésére kell az oktatásügyben, az egészségügyben stb., a világnézetnek megfelelő tanulásra, ellátásra intézményes lehetőséget teremteni, és azt anyagilag biztosítani. Egyéb csoportérdekekkel, ízléssel, speciális pedagógiai módszerek alkalmazásával, szakmai irányultsággal, vagy egyszerűen a magasabb színvonalú oktatás utáni vággyal kapcsolatban ugyanilyen jog nem létezik. Tehát az állam feltétlen kötelessége az állami és a felekezeti iskolák egyenlő finanszírozásának biztosítása, míg ugyanilyen kötelezettség a pusztán személyes preferenciákat kielégítő alapítványi iskolákkal kapcsolatban nem létezik. Úgy tűnik, hogy Wildmann ezt a különbséget annak ellenére nem ismeri (f)el, hogy idézi az ezzel is foglalkozó 1997. évi alkotmánybírósági határozatot.
A vitatott cikk harmadik gócpontja az egyház(ak) feltételezett anyagi jóléte és az ezzel járó kötelezettségek tagolása. Mindenekelőtt kár, hogy a szerző hol általában egyházakról, hol a Katolikus Egyházról beszél. Így néha kideríthetetlen, hogy kire gondol. A rossz hírbe hozás mintapéldája az a nem részletezett állítás, miszerint „az egyházak számláin csak a közoktatásban 2003 során közel kétmilliárd forint ’ragadt bent’, vagyis ennyi nem jelent meg a kiadási oldalon. Ezáltal az egyházak valószínűleg az egyetlen olyan fenntartók, amelyek közfeladat ellátása során ’tőkefelhalmozásra’ is képesek.” Milyen egyházakról van szó? S tényleg vannak az egyházaknak az OM-nél, vagy más állami szervnél számlái? Erről jó lenne az egyházakat is értesíteni! Ami meg a „tőkefelhalmozást illeti”, hát ez inkább úgy néz ki, hogy az egyház(ak)nak járó pénzek egyre növekvő részét az illetékes tárcák egyre lassabban, s esetenként csak hosszú viták s talán csak pereskedés után fizetik ki. Az agrártámogatás, az ÁFA-visszatérítés, a 13. havi fizetés történetéből ismert, hogy a jelen kormány másutt is azzal javítja pénzügyi helyzetét (és mérlegét), hogy kötelezettségei teljesítését elhalasztja. Tehát legalább időlegesen „bent ragadt” pénzek valóban vannak, de nem azért, mert azok az egyház(ak)nak nem kellenének, netán „tőkefelhalmozásra” fordíthatók lennének!
A Katolikus Egyház 2003. évi bevételével kapcsolatos 22 milliárdos adatát is a szerző alighanem afféle mellbevágásnak szánja. Csökkent volna az egyházkritikus lendület, ha jobb megértés érdekében megjegyezte volna, hogy a központi intézmények működtetésén túl egyebek közt ebből kell fedezni 3000 templom fenntartásának; mintegy 2200 plébánia, 2500 pap és 1600 egyéb szerzetes egyházi (azaz nem polgári) tevékenységének és alkalmasint nyugellátásának; az egyház bel- és külföldi karitatív vállalásainak, az ifjúsági, kulturális, tömegkommunikációs és egyéb egyházi feladatok ellátásának és nem kevés egyéb kötelezettségnek személyi és dologi költségeit. S érdemes lett volna észrevenni, hogy közfeladatot lát el az Egyház, amikor erkölcsre és társadalmi felelősségvállalásra nevel. Közfeladatot lát el, amikor gondot visel az öregekre és támogatja a – korántsem csak saját hívei közé tartozó – rászorulókat. Közfeladatot lát, amikor felelősséget vállal a menekültekért és a határon túli magyarokért. Közfeladatot lát el, amikor mindenki előtt nyitva tartja, alkalmasint nyilvános kulturális rendezvényre is rendelkezésre bocsátja és a település díszeként ápolja a templomot és annak környékét. Viszont ugyancsak kérdéses, hogy jó lenne-e, ha állami feladatokat vállalna magára. A közoktatás egységes biztosítása állami (és amennyiben közpénzek fölött rendelkezik és területi felelősséget vállal, önkormányzati) feladat. Akkor is az marad, ha az előbb felsorolt indokok alapján egyházak is vállalkozhatnak részleges ellátására. A szocialista-liberális kormány igyekszik kibújni az állami feladatokkal járó felelősség alól. Ez aligha helyeselhető. Még furcsább, ha valaki az állam és a kormány kötelességét az Egyházon kéri számon.
Végül Wildmann az egyház jó hírével érvel. „Hiteles-e az egyház ’társadalmi szolgálatáról’ beszélni, ha ez az egyházat anyagilag ’pozitívan diszkriminálja’?” – kérdezi. Nem mellékes kérdés! A II. Vatikáni Zsinat egyenesen azt ígéri, hogy az Egyház „le is fog mondani bizonyos törvényesen szerzett jogainak gyakorlásáról, mihelyt kiderül, hogy ezeknek a jogoknak a gyakorlása miatt kétségbe vonható: őszinte-e a tanúságtétele” (Az Egyház a mai világban 76.). De végül is mit reklamál Wildmann? Azt, hogy az Egyház minősítse magát azonosnak bármilyen alapítvánnyal és iskolafenntartó kezdeményezéssel? (Hiszen „pozitív diszkrimináció” ezekkel szemben érvényesül.) Ezt talán szerzőnk sem gondolta komolyan. Viszont ha valóban szívén viseli az Egyház hitelességét, talán nem kívülről kellene bírálnia azt, hanem célszerű lett volna cikke megírása előtt egyházi forrásból is tájékozódnia, és érdemes lenne egy felelős egyházi vezető helyzetébe képzelnie magát. Alig kétséges, hogy a dolgokért (az esélyegyenlőségért, a demokráciáért, a vallásszabadságért, a diákjaiért) való felelősségvállalás és az egyházakat is jellemző pénztelenség szorításában más következtetésre jutna, mint a „független” értelmiségi karosszékéből!
Tomka Miklós
Vallásszociológus, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanszékvezető tanára
Az abaligeti csoda
Az Egyházfórum 2005/3. számában megjelent a „Kultúrharc. Egyházi közoktatás állami pénzen” című cikk kiemelt helyen említi az abaligeti iskolát, mint annak példáját, hogyan lehet sikeresen újraéleszteni egy kis létszámú falusi iskolát.
Helybeli lakosként úgy látom, az abaligeti sikertörténetnek, vagy mentőakciónak van egy szépséghibája: az újraalapított nyolc osztályos egyházi iskolában ugyanannyi vagy talán néhány fővel kevesebb is a gyerek (az önkormányzati iskolában 47 fő volt). Ha egy, elsősorban az alacsony gyermeklétszám miatt haldokló falusi kisiskolát meg lehet menteni azzal, hogy egyházi, továbbá gyakorlóiskolát csinálunk belőle, akkor esélyegyenlőségre oly érzékeny társadalmunkban joggal merül fel a kérdés: más település miért ne csinálhatná ezt meg? És hogyan lehetne tipizálni a dolgot, hogy a mentőöv mindenhová eljusson, ahol szükség van rá?
Az egyházi iskola az alapnormatíván felül, annak közel felét kitevő kiegészítő állami támogatást kap, tekintettel arra, hogy az egyházaknak nincsenek adóbevételei. Joggal kérdezheti bármely állampolgár: a működőképesség határán fuldokló önkormányzatok, ahol a falu fele munkanélküli, másik fele nyugdíjas vagy segélyen él, így annyi adóbevételük sincs, amiből a közvilágítást fedezhetnék, mennyivel kevésbé jogosultak kiegészítő költségvetési támogatásra iskolájuk fenntartásához, mint egy egyház ugyanannak az iskolának a fenntartásához? A kistelepülési önkormányzatnak mégsem jár az alapnormatíván felül – legfeljebb bonyolult pályázatok dzsungelében, és sohasem az igényelt teljes összeg – az állami költségvetésből, ami az egyházat alanyi jogon megilleti. Pedig ugyanazt az iskolát működtetik.
Tovább haladva az abaligeti titok mentén: ha ugyanaz az intézmény egyházi gyakorlóiskolává avanzsál, ezzel további dupla normatívát kap. Ez a helyzet sem tipikus. Melyik kistelepülés iskolája képes arra, hogy szűk két hónap alatt, hiszen június közepéig szó sem volt e megoldásról, egy rangos egyházi főiskola gyakorló iskolájává nője ki magát, annak minden szellemi és spirituális hátterével? Ugyanez igaz a művészeti alapoktatásra. Csak elhatározás kérdése, és ismét megvan egy dupla normatíva. Ehhez jön még az eladósodott, és intézményei – főként iskolája fenntartása – érdekében mindenét felélt önkormányzattól kicsikart évi hétmillió forint további támogatás. Hogy miből fogja fizetni, hisz úgy hírlik, a nyári hónapokban már bérhitelből tudott csak alkalmazottainak fizetést biztosítani, azt még senki nem tudja. Ha a falunak van egy céltudatos, a közoktatási szabályozás tengerében remekül eligazodó plébánosa, aki egyben a közeli nagyváros hittudományi főiskolájának főigazgatója, akkor minden lehetséges. Még az is, hogy a mentőakció egyetlen kényelmetlen terhét, a volt önkormányzati iskola pedagógusainak átvételét megtagadja. Ennek egy útja volt: az önkormányzati iskolának jogutód nélkül kellett megszűnnie. Persze ez nem akadályozta meg azt, hogy az egyházi iskola a volt tanári kar egy részét újra alkalmazza. Kis szépséghiba, hogy ezt megelőzően a tanári kar nagyobb hányada, köztük az egyházi iskolában újra alkalmazott pedagógusok beperelték az önkormányzatot, éppen a jogutód nélküli megszűnés tényét vitatva, annak érdekében, hogy a végkielégítésen felül felmentési pénzt is kapjanak. Szerencsére a faluban kibontakozó közfelháborodás miatt – úgy tudjuk, a szülők aláírásgyűjtést is indítottak – vagy ki tudja mitől vezérelve, az újra alkalmazott pedagógusok (de csak ők) a tanévnyitóra a pertől elálltak. Persze, csak miután végkielégítésüket kézhez vették.
Mindezeket azért kívántam elmondani, hogy elejét vegyem a híresztelésnek, miszerint csoda történt Abaligeten.
Név és cím a szerkesztőségben
BESCANNELT LEVÉL
Egy szerkesztőségünkbe eljuttatott levél, amely borzolta a kedélyeket.
Ki tartja a mentőövet?
A „Kultúrharc. Egyházi közoktatás állami pénzen” című cikkben (Egyházfórum 2005/3) említett, az abaligeti iskolának dobott mentőövvel kapcsolatban annyit kívánok hangsúlyozni, hogy ezt a mentőövet az abaligeti önkormányzat tartja, hiszen a képviselőtestület az újra alapított egyházi iskolának három tanéven át megszavazott évi hétmillió forint önkormányzati támogatást. A törvényalkotó logikája szerint az egyházak iskoláik fenntartásához azért kapnak a normatíván felül költségvetési támogatást, mert ők nem kapnak önkormányzati kiegészítő támogatást. Abaligeten nem így alakult. Itt a központi és a helyi költségvetésből is támogatják az iskolát. Mindezt csakis az iskola megtartása érdekében tette a falu. Egy forráshiányos, állandó költségvetési hiánnyal küzdő önkormányzatnak az évi hétmillió forint fel fogja emészteni a teljes egyéb bevételeit, és megint nem jut majd járdaépítésre, falukép korszerűsítésre. Ráadásul erre az összegre nem tud pályázni sem a működésképtelen önkormányzatok számára nyitva álló forrásból, sem egyéb módon.
Szeretném tudni, hogy a megmentőként fellépő Római Katolikus Egyház az állami költségvetésből kapott normatív és egyéb támogatások mellett, saját bevételeiből mennyivel járul hozzá az abaligeti Szent Mária Magdolna Általános Iskola fenntartásához? E nélkül azt kell hinnem, hogy a falu mentette meg a saját iskoláját, az Egyház pedig gyakorló iskola alapításához ingyenes, tartós használatra kapott egy költségvetési pénzből, és pályázati pénzekből épült, közel százmilliót érő ingatlant.
Baritz István, polgármester
Abaliget
„Az országban a törékeny falvak…”
Ha már az Egyházfórum (Tomka csavarintásán felbátorodva: Egyházfúrom?) épp az abaligeti iskolát szemelte ki az egyházi iskolák kiegészítő támogatásának elrettentő példájául, mielőtt a minket érő szurkapiszkára igyekeznék válaszolni, sietek leszögezni, hogy nem jó példát választott: a mi iskolánk egyetlen fillér kiegészítő támogatásra sem jogosult, finanszírozása pontosan ugyanolyan szerkezetű, mint az állami felsőoktatási intézmények gyakorló iskoláinak ellátása. Ha valahol, itt teljesen megvalósul a szektorsemlegesség.
Lássuk ezután az „Isten ürügyén” történő kufárkodás mintáját, az abaligeti iskola esetét.
Először is adva van egy erdőktől körülvett hatszázharminc lelkes falu Pécstől tizennyolc kilométerre. Itt található Magyarország öt gyógybarlangjának egyike (ezzel az asztmás gyerekek terápiájának ritka lehetősége). Ez Abaliget, ahol békességben együtt élnek a kitelepítéstől megmenekült svábok, a környékbeli erdőkből közel hatvan éve beköltözött cigányok, ide telepített felvidékiek, Alföldről jöttek, városokból kiköltözött, elővárosi életet élő emberek. Ebben a (divatos szóval) multikulturális környezetben az iskola természetes módon integrált közösség, a tanulók falusias vagy városias módon élő, jómódú vagy szegény családok gyermekei, a teljes létszám egyharmada cigány. Abaligeten tehát létezik az a társadalmi modell, amiért másutt küzdeni kell.
Adva van egy komoly állami támogatással felépített, szép és korszerű iskolaépület, és adva van egy önkormányzat, amely főállású polgármestert, önálló jegyzőséget és komoly hivatalt tart fenn, és mivel ettől megválni nem akar, inkább az iskoláját építené le (értelmetlenné téve ezzel az iskolaépületre adott sokmilliós költségvetési támogatást – kéretik a társadalom igazságérzetének felhorgadni!).
A leépítés nyomán ez a természetes közösség felbomlik: a módosabb családok Pécsre járatják a gyermekeiket iskolába, a szegényebbek (túlnyomórészt cigányok) egy szomszéd településre, ahol már így is magas a cigány gyerekek aránya. A kényes egyensúly ott felborul, a cigányok egyre növekvő száma miatt az ottani jobb módúak a gyerekeiket elviszik máshová, és létrejön egy szegregált iskola.
„Mellesleg” a Pécsre járó gyerekek napi két órát buszoznak, kilenc-tíz évesen bolyonganak a nagyvárosban, „mellesleg” az iskola tucatnyi dolgozója munka nélkül marad, „mellesleg” a falu elveszíti a fejlődéséhez szükséges humán infrastruktúra zászlóshajóját, elindítva ezzel egy olyan láncreakciót, ami hosszabb távon a lakosságot is szegregálja..
Adva van továbbá egy kb. százhatvan hallgatót oktató főiskola, amely igyekszik komolyan venni, hogy az evangéliumot segítse eljutni a világ végére, ami alatt a Dél-Dunántúlon – úgy vélem – elsősorban nem az eszkimókat és a tűzföldieket kell érteni, hanem a Hegyhát, az Ormánság és Belső-Somogy nagy szegénységben élő, kilencven százalékos munkanélküliségtől sújtott zsákfalvait. A főiskola ezért a jövendő hittanárokat fel akarja készíteni a hátrányos helyzetű gyerekek nevelésére és oktatására is. Ehhez az abaligeti iskola kiváló gyakorlóhelynek ígérkezik: méretében illik a főiskolához, Pécs közelsége lehetővé teszi a kijárást, a falu és az iskola társadalmi összetétele pedig reprezentatívnak minősíthető.
Látván, hogy az önkormányzat le fogja építeni az iskoláját, a főiskola felajánlja, hogy ha használatra megkapja az épületet, fenti oktatási céljai érdekében gyakorló iskolát alapít benne. (Jelzem: nem kicsavarja az önkormányzat kezéből, hanem felveszi, amit épp a szemétdombra készülnek hajítani. Jelzem továbbá, nem tudom, az alapcikk honnan veszi azt a sületlenséget, hogy az egyházi fenntartó kedvére bocsátgatja el a tanárokat. Mi új iskolát alapítottunk, ahova felvettünk tizenöt munkanélküli dolgozót. Hogy pontosan kiket, azt – ó, irgalom ezért a merészségért! – a feladat ismeretében önállóan választottuk meg.)
A szándékok tehát találkoztak, és mindenki jól járt: a főiskola a képzéséhez illő intézményhez jutott, az abaligetiek és a környékbeliek továbbra is helyben járhatnak iskolába, tizenöt ember munkát talált, a falu vonzó marad az oda költözni vágyó fiatal családoknak, és akkor a dolog tágabb társadalmi hasznáról még nem is beszéltünk.
Na most, mi ebben az üzlet? (Vö. Isten ürügyén üzletelő egyházak…) Ha netán valaki rájön, szóljon, engem is érdekelne. A főiskola fenntartója (a pécsi püspök) és tanárai ugyanis úgy fogadták el az iskolaalapítás tervét, hogy tisztában voltak vele, dupla normatíva ide vagy oda, saját intézményi költségvetésünkből komoly összeget kell elvonnunk a gyakorló iskola működtetésére és fejlesztésére. Mégis mindannyian felismerték a benne rejlő oktatási és társadalmi értéket, csakúgy, ahogy a falu lakói, a pécsi egyetem, a megyei önkormányzat (nota bene: szocialista vezetésű) és az Oktatási Minisztérium (nota bene: liberális vezetésű). Mindegyiküktől végtelenül sok jóindulatot és segítőkészséget tapasztaltunk, amit ezúton is köszönök nekik.
Ezután tisztelettel kérdem: helyes-e, ha valaki a fentebb vázolt társadalmi értékek érdekében igyekszik cselekedni, és élni kíván azokkal a jogi és anyagi eszközökkel, amelyeket a törvényhozók éppen e célokhoz rendeltek? Ha ez anomália, akkor mi a normális? Az az érzésem, itt inkább a van sapka – nincs sapka esetéről van szó. Ha azt, amit mi tettünk, egy állami egyetem vagy valami világbéke alapítvány főiskolája tette volna, e lapban ma dicsérőleg szólnának róla, felróva az egyháznak, hogy az bezzeg … (az esedékes mantrával folytatható).
A helyből érkezett maliciózus hozzászólások megválaszolásával nem kívánom untatni az olvasókat. Hogy kié a dicsőség, meg hogy csoda történt-e, meg hogy kinek a szépérzetét mi bántja – vessenek meg érte –, nem különösebben érdekel. Tudom, honnan fúj a szél, és a fanyalgásokra tehetnék pár pikírt megjegyzést, de minek. Akikért az iskola van, azok örülnek neki. Engem az érdekel, hogy Orsós Zoli és a társai ott maradhattak és együtt maradhattak, továbbá, hogy a mi hallgatóink és a pécsi egyetemisták találkozni fognak velük. Remélem, hogy a találkozásból barátság, a barátságból a periférián élők iránti elkötelezettség születik bennük.
Egyetlen visszatérő motívumra kívánok reagálni, mert az érinti az eredeti cikk alapkérdését, ti. a „kikövetelt”, „kicsikart” hétmilliós önkormányzati támogatásra (amely egyébként a létszámtól függően sávosan csökken, hetven tanulótól pedig megszűnik). Ebbe az iskolába – akárhogy is nézzük – zömmel abaligeti gyerekek járnak, akikkel szemben az önkormányzatot közoktatási kötelezettség terheli. E terhet a főiskola az önkormányzattal kötött közoktatási megállapodás keretében átvállalta, ehhez járul hozzá önkéntes szerződés alapján az önkormányzat. Kedves levelezőik elfelejtették megírni, miért is szavazták meg ezt a képviselők (hat igennel, egy tartózkodással, és nem álltam mögöttük kalasnyikovval): mert az önkormányzatnak bármely egyéb konstrukcióban kellene gondoskodnia a helyi gyerekek közoktatásáról (saját iskola, összevont alsó tagozat, más településre történő szállítás), az a falunak ennél csak több pénzébe kerülne.
Végül pedig én is azt kérdezem, amit Tomka Miklós: biztos, hogy az szolgálja az esélyegyenlőséget, ha az egyháziaktól elvesszük a (nekünk egyébként nem járó) kiegészítő támogatást, és nem inkább a szegényebb önkormányzatoknak is meg kellene adni azt? Biztos, hogy itt az önkormányzati és az egyházi iskolák finanszírozása közötti ellentétről van szó, és nem inkább a gazdag és a szegény önkormányzatok problémájáról? Nem lehet, hogy az egyházi iskolák itt egy sokkal komolyabb társadalmi kérdésben a bűnbak szerepét töltik be? Nem kellene inkább azzal a kérdéssel foglalkozni?
Cziglányi Zsolt
a Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskola főigazgatója