Megjelent az Egyházfórum 2006/6. számában
Az Egyházfórum és a Párbeszéd munkacsoport által egy évvel ezelőtt feltett négy kérdésre komoly és továbbgondolandó válaszokat kaptunk mind a honlap látogatóitól, mind pedig a folyóirat olvasóitól. Az alábbiakban kísérletet teszek arra, hogy összefoglaljam, milyen véleményeket fogalmaztak és osztottak meg velünk együttműködésre kész katolikus, protestáns, zsidó és vallási közösséghez nem tartozó hozzászólóink.
Körkérdések – válaszok
Összegzés
Első kérdésünk
azt firtatta, hogy az olvasó/látogató véleménye szerint van-e számottevő előrelépés a keresztény ökumené dolgában, az elmúlt néhány évtizedben közeledett-e egymáshoz a különféle keresztény csoportok tanítása, liturgiája és a vallás hétköznapi megélésének módja.
A válaszadók között vannak optimisták. Egy vegyes házasságban élő háromgyermekes édesanya például fontosnak tartja megjegyezni, hogy ma már nem divat egymás ellen prédikálni, egymás tanításából, szokásaiból gúnyt űzni, és ez jó. Mások úgy vélik, hogy vannak értékelhető kezdeményezések mind a laikus hívek között, akik igyekeznek kapcsolatot találni és tanulni egymástól/egymásról, mind pedig felsőbb szinten, de nem megfelelő a kommunikáció: a püspökök és a teológiai professzorok nem értesülnek arról, mi folyik „odalent”, a mezei egyháztagoknak pedig senki sem mondja meg, hogy „odafönt” a hivatalosok hány pozitív lépést tettek már egymás felé. Nagyon kevesen ismerik pl. a néhány évvel ezelőtt aláírt Augsburgi dokumentum szövegét, amely leszögezi, hogy a hitről, a kegyelemről és a megigazulásról szóló tanítás a katolikus és a lutheránus egyházban lényegében nem különbözik. Ezt az anyagot – noha magyarul is megjelent – papjaink, lelkészeink többsége a hozzászólók szerint nem olvasta, tehát népszerűsíteni sem tudja. De ugyanez a helyzet a Charta Oecumenica c. dokumentummal, valamint az ökumenikus házasságkötési liturgiával, ami sok, házasságra készülő magyar fiatalnak könnyíthetné meg az életét.
Mindent egybevetve a nyitás mértékét az optimisták is kevésnek, a haladás tempóját pedig lassúnak találják. Véleményük szerint ennek oka a többoldali bizalmatlanság: a klerikusok nem bíznak a laikusokban, a katolikusok a protestánsokban, az idősek a fiatalokban – és viszont. Egy jól informált hölgy mindenkinek azt ajánlja, hogy ismeretanyagért forduljon a Világhálóhoz – így gyorsabban kerülhet képbe, mintha a hagyományos forrásokra támaszkodik.
A hozzászólók többsége ugyanakkor az eddig ismertetett véleményeknél borúlátóbb álláspontot képvisel. Szerintük Nyugat-Európában talán van e tárgyban mérhető előrelépés, de nálunk aligha – illetve ha mégis, az csak az emberi kapcsolatok szintjén érzékelhető, olyan gesztusokban, mint amilyen pl. a közös templomhasználat. A felső egyházi vezetés hazánkban nem keresi a párbeszéd lehetőségét a többi keresztény egyházzal, így azután az alulról jövő kezdeményezőkészség is elbizonytalanodik. Egyik protestáns hozzászólónk pl. nehezményezi, hogy a Katolikus Püspöki Kar úgy hirdette meg a nemzeti imaévet, hogy sem a magyar ortodoxokat, sem a magyar protestánsokat, sem a magyar zsidókat nem jutott eszébe felhívni a csatlakozásra – mintha a magyar nemzethez kizárólag katolikusok tartoznának.
Többen fájlalják azt is – felekezeti hovatartozástól függetlenül –, hogy nálunk ma az ökumené kimerül az állami támogatásért való közös versenyfutásban, amelynek során pénzt talán lehet kaszálni, alulról jövő támogatottságot azonban annál kevésbé. Több levélíró azt is szóvá tette, hogy a hagyományos keresztény egyházak egységesen elköteleződtek a politikai jobboldal mellett, ami csökkenti bennük az önkritikára való hajlamot, viszont tágabb teret biztosít a hagyományos keresztény antijudaizmus számára. Ebben az összefüggésben az a vélemény is megfogalmazódik, hogy a keresztények megosztottsága a választott nép elutasításának következménye. A hozzászóló nem tartja elégségesnek a különféle bocsánatkérő gesztusokat – szerinte nem kerülhető meg a keresztény világnak a múlttal való komoly szembenézése és bűnbánata mindazért, amit a zsidósággal szemben elkövetett.
Egy katolikus egyháztanácstag és jegyespárokkal foglalkozó hitoktató úgy látja, hogy az egyházakban az ökumenével kapcsolatban minden szinten érdektelenség uralkodik. A vezető teológusok tárgyalgatnak, találkozgatnak, de a munkájuknak már régóta nincs gyakorlati hatása. A templomi hitoktatás négyéves anyagában összesen két óra szól az ökumenéről, ami a semminél is kevesebb. Ha pedig egy pap tenni, vagy mondani szeretne valamit a januári egyhetes kötelező penzumon túl, aligha van erre ideje és módja a kritikus méretű paphiány miatt.
Többen – mind katolikus, mind pedig protestáns részről – elmarasztalják a közelmúltban napvilágot látott Dominus Jesus kezdetű enciklikát. Szerintük ez óriási visszalépés a II. Vatikáni Zsinat Nostra Aetate című dokumentumához képest.
Második kérdésünk
arra vonatkozott, hogy olvasóink, látogatóink szükségesnek tartják-e mai világunkban a keresztény missziót. Hozzászólóink ebben a kérdésben egységesebb állásponton vannak, mint a keresztény-keresztyén párbeszéd dolgában. A többség úgy gondolja a világnak szüksége van a keresztény értékrendre, és ha erről nem beszélünk a kívülállók számára nem lesz világos, mit miért teszünk, mondunk, gondolunk. Szinte mindenki hozzáteszi azonban, hogy a misszionálás régi módszerei ma már nem javasolhatók, és a kizárólagosságra való törekvés többet árt, mint használ. Egyenrangú félként kell beszélgetni a másikkal, akinek hitét, meggyőződését tiszteljük. Nincs értéke továbbá annak az evangelizációnak sem, ahol a tanítást, a szavakat a megfelelő tettek nem támasztják alá.
Egy pszichológiában jártas hozzászóló véleménye a fentiektől némileg eltér. Szerinte a misszió szükséges, de minden egyháznak és egyházi közösségnek önmagán kell azt elkezdenie. Úgy véli, rossz a hagyományos egyházakhoz tartozó keresztények lelki állapota. Sok a felesleges önmarcangolás, az örömben élő emberek iránt érzett megvetés, a frusztráltság, az evilági eszközöktől várt megoldás stb. Feldolgozatlan a múlt, az egyházak szerepvállalása a náci és a kommunista diktatúrában – ezt is ellentmondásosan élik meg az egyes közösségek. E belső megtérés, megtisztulás tevékenység után van csak értelme missziót kezdeni.
Harmadik kérdésünk
az iszlámmal folytatható/folytatandó párbeszéddel volt kapcsolatos. Itt a vélemények rendkívül széles skáláját vonultatták fel a hozzászólóink. Egy idős református lelkész óva int az iszlámtól és a vele folytatott párbeszédtől. Szerinte nem a közeledésen kellene törnünk a fejünket, hanem a védekezésen.
Több levélíró – még ha elutasító, vagy tartózkodó is – ennyire nem kategorikus. Van, aki az iszlám tanítását hibáztatja azért, mert „agymosott szegények tömege válik eleven bombává”, és olyan is, aki nehezményezi, hogy sok iszlám országban a keresztények vallásgyakorlata nincs engedélyezve, miközben Európában sorra épülnek a mecsetek.
Van, aki szerint a kommunizmus összeomlása nagy csapást mért az iszlám világra. Enélkül ugyanis nincs reményük arra nézve, hogy a nyugati típusú fogyasztói civilizációval szemben fel tudnak mutatni egy használható alternatívát. Nem ad az iszlám perspektívát az egyén számára sem – ezért gondolja sok muzulmán, hogy az egyedüli kitörési lehetőség a terror alkalmazása.
A hozzászólók többsége ugyanakkor szorgalmazza az iszlámmal folytatandó párbeszédet, bár némelyek bevallják, nem tudják, miképpen kezdhetnének hozzá. Mások szerint szükséges a kíváncsiság és a személyes kapcsolatok keresése, így meg lehet teremteni az egymástól való tanulás bizalmi légkörét.
Egy vallásos zsidó humán értelmiségi úgy látja, hogy muzulmán személyekkel, civil szervezetekkel humanitárius, vagy akár politikai kérdésekben szükséges a dialógus, vallási kérdésekben azonban nem feltétlenül. Véleménye szerint a zsidóság és a kereszténység ugyanannak a történetnek a két főszereplője, az iszlám viszont egy másik történeté. A béke érdekében ismernünk és tisztelnünk kell egymást, de ez minden.
Negyedik kérdésünk
a katolikus egyház helyzetére vonatkozott. A vélemények itt is erősen eltérnek, bár többségük erősen kritikus.
Van, aki dicséri a II. Vatikáni Zsinat szellemében működő közösségeket, papokat, szerzeteseket – név szerint a pannonhalmi bencéseket, Barsi Balázs, Jelenits István és Kozma Imre atyákat. Olyan is akad, aki szerint a katolikus egyház liberális intézmény, amennyiben ragaszkodunk a szó eredeti értelméhez. Sok lelkiségi mozgalom virágzik az eretnekség vádjától sem tartva. Sok közösen vállalt érték is van – ugyanakkor az egyháznak fel kellene fedeznie önmaga valóságát, értékeit, és el kellene határolódnia attól, ami Jézustól idegen. Ebben az összefüggésben többen is említik egyes papok és más egyházi személyek politikai szerepvállalását.
Az erősen kritikus hozzászólások a megcsontosodott hierarchiát és az ok nélkül is tekintélyt követelő, konzervatív papokat marasztalják el. Van, aki kitér a „slágertémák”-ra, modernebb gondolkodást követelve a nők pappá szentelése és a fogamzásgátlás dolgában. Mások a helyi közösségek infantilizmusát is szóvá teszik mondván, hogy sok mindent lehetne csinálni papok és püspöki körlevelek nélkül is, de a laikus hívek semmit nem mernek kezdeményezni.
Köszönjük mindenkinek, hogy kérdéseinken elgondolkodott, és a véleményét megosztotta velünk. A jövőben igyekszünk a javasolt szempontokat figyelembe venni a szerkesztésnél.
Balogh Judit