Megjelent az Egyházfórum 2007/3. számában
Illyésnek van egy szép verse: „Kéz a ködben”. Az alaktalan, folyton áramló ködből lassan, homályosan, mégis kivehetően kezd valami kéz, áldás, afféle kibontakozni, ha el is tűnik a következő pillanatban. A vers végén ez áll:
Kigomolyog a szentek és
költők várta és védte ország.
Ady s a Boldogasszony arca
villog a pára-lobogásban.
A bibliai reményt se lehetne jobban kifejezni képben: a történelem, evolúció nemegyszer félelmetesen áramló, kavargó ködein át ki-kitűnik, majd megint eltűnik, hogy újra, egyre jobban, felismerhetőbben kigomolyogjék valami „arc”, egy igazi „szív”, egy élő „Személy”, maga az Isten. Ez így nem Illyés meglátása, hanem a jezsuita paleontológus Teilhard de Chardiné. Dióhéjban benne van a keresztény remény, a megváltás.
Eszembe jut egy élmény: még mindig frissen bennem van. Alig voltunk még Németországban néhány hónapja, árva magyarok, fiatal jezsuiták 1948-ban. Egy viharos esős nap után, délután elsétáltunk St. Blásienből a közeli Höhenschwandtba, kb. ezer méter magasan a tenger szintje fölött. Az eső már elállt, de az égen még egymást kergették a szakadozott viharfelhők. Egyszer csak előcsillannak a sötéten fényes felhőfoszlányok közül a svájci Alpok hófödte csúcsai, mint valami káprázatos látomás. Alföldi magyarnak szokatlan valami, még a szánk is tátva maradt a csodálkozástól. Ám ahogy nézzük, már el is takarták a gyorsan száguldó viharos felhők, és máshol, ahol nem is sejtettük, más, új hegycsúcsok csillogtak-villogtak a lemenő nap sugarában. Így tartott ez egy jó ideig. Akármeddig elnéztük volna, de már indulni kellett visszafelé, nehogy ránk esteledjen. Ekkor értettem meg a prófétákat egy kicsit. Olvasásukkor egymást váltogatják a szívderítő látomások, ígéretek, vigasztalások sötét vészkiáltásokkal, rémképekkel, az ítélet borzalmaival. Ennél többet itt a földön ne várjunk még a Bibliától se. A teljes látás, az örökkévalóságra van fenntartva. Ám az is elég, ami már látható, ha nem is biztosan, egységben. Csak „kigomolyog”-va. S lassan összeáll a kép a kitartó nézőnek, keresőnek, vágyódónak: egy arc, egy szív, egy Személy.
Ilyen élményt ad, kínál pl. Ágoston olvasása, Dante, Prohászka, Teilhard. Ez a keresztény hit látomása, a „visio pacis” (békelátomás), „gustus spei” (ízlelt remény), ahogy a himnuszok mondják. Hasonló valamit kíséreltek elénk varázsolni a szocialisták, kommunisták hazug ígéretei is. Újabban a kapitalizmus, a New Age festegeti szivárványszínekkel csalóka földi mennyországát. A bökkenő csak ott van, hogy az arc helyett álarc, maszk, kamuflázs vigyorog ránk. S a szív helyén az erotika pornográf női pecsétjét találjuk száz meg száz formában: maga a szívtelenség, mert nincs benne szeretet, csak cinikus, csalóka kéj. A személyt is hiába keressük a globalista, vadvörös kapitalista, materialista ködgomolygásban. Nincs személytelenebb valami, mint a szabadverseny, szabadkereskedelem, liberális erkölcstelenség. Igaza van Simon Weilnek: a gonosz, a Sátán nem személy. Kollektív, „légió”, se arca, se szíve. Mint a diktatúrának, legyen akár zöld vagy vörös.
Az úgynevezett „nemzeti” és „keresztény” értékek másról szólnak, ha helyesen értelmezzük őket. Akárcsak a „személyes” Isten, a „személy” maga (istengyermekség), „szeretet” stb. Csupa ismerős, keresztény, talán elcsépelt, kigúnyolt szavak. De ez semmit se von le értékükből, ahogy a virág színe, illata, szépsége se kisebbszik azzal, hogy lenézzük, kigúnyoljuk, leszakítva eldobjuk.
Erre a titokra (és veszélyre) kellene felhívni a figyelmet: felfedni az emberek előtt, hogy két merőben ellentétes látásmód, világnézet áll itt egymással szemben. Világviszonylatban és nemzeti síkon egyaránt. Új Prohászkákra, új „diadalmas világnézet” megírására van szükség. Ehhez azonban merni kell szembenézni az apokaliptikus gomolygással, ismerni kell annak buktatóit és réseit, szakadásait. Érteni kell ahhoz, hogy éppen ebből a zavaros-csábos kavargásból tudjuk kihámozni, felcsillantani nem ennek vagy annak az embernek az arcát (legyen az még oly vonzó is), hanem a krisztusi Arcot, Isten arcát. Vagy ahogy Szent Pál mondja: „hogy felragyogjon nekünk Isten dicsőségének ismerete Jézus Krisztus arcán” (2Kor 4,6).
A pokol ufósai is többször érintették, meglátogatták már földünket. Nem egyszer nehéz döntő bizonyítékokkal ezt kimutatni. Néhány esetben azonban kétségen kívül áll: csakugyan a pokol érintette a földet. Ilyen volt Auschwitz és a Gulágok a legújabb időben. Nem véletlenül mondta egy Gulág-tapasztalt, orosz fogoly: most már hisz a pokol, az ördög létezésében.
A pokol is elkezdődött, már van, létezik, bennünk, velünk érik, beteljesedik (gyűlölet, igazságtalanság, hazugság, erkölcstelenség stb.) „bennetek, köztetek van”. Isten Országának visszája, kifordított, torz mása. Itt van, jelen van, mint lehetőség és állandó veszély is.
Dante Infernójában Lucifernek hármas arca van (a Szentháromság torzképe). A szín is jellemző: vörös, fehér-sárga, fekete (34, 37). Az Apokalipszis vészhozó lovasainak színe is elgondolkoztató: vörös, kénsárga, fekete (9, 17).
De vessük tekintetünket inkább Isten Igéjének Fehér Lovasára, Jézusra. Benne felismerhetjük a Szerető Atya Arcát, személyét, Szívét.
Béky Gellért SJ