Két reformátor: Luther Márton és Pázmány Péter

Megjelent a Egyházfórum 2017/3. számban

A protestánsok ebben az évben emlékeznek a Luther Márton (1483–1546) által elindított reformáció kezdetének 500. évfordulójára.1

1516–1517-ben Albert mainzi érsek búcsúcédulák segítségével próbálta összegyűjteni a szükséges források rá eső részét a római Szent Péter-bazilika felépítéséhez, illetve saját adósságai kifizetéséhez. Luther 1517. október 31-én levelet írt neki, amelyben tiltakozott a búcsúcédulák árusítása ellen. A levélhez csatolta a búcsúcédulák erejét és hatékonyságát kétségbe vonó vitairatát, amely később „95 tétel” néven vált ismertté. (A reformátornak ekkor még nem állt szándékában szakítani a római katolikus egyházzal.) Ezt a dátumot tekintik a reformáció kezdetének, és ünneplik minden év október 31-én, a reformáció napjaként.

A II. Vatikáni Zsinat után a katolikusok és a lutheránusok között elindult ökumenikus párbeszéd mára jelentős eredményt hozott: 1999. október 31-én, a reformáció napján írták alá Augsburgban a katolikus–evangélikus közös nyilatkozatot a megigazulás értelmezésről. Az ökumenikus párbeszéd ezen állomását II. János Pál pápa az aznap déli Úrangyala alkalmával „történelmi eseménynek” minősítette.

 

REFORMÁCIÓBÓL HITÚJÍTÁS

A reformátorok kezdetben nem akartak új egyházat alapítani, csak „reformálni”, megtisztítani a régit, visszaállítani eredeti tisztaságát, egyedül a Szentírásra támaszkodva. „Ecclesia semper reformanda” – hangoztatták. És ebben igazuk volt.2Ám – ahogy Yves Congar domonkos, a protestantizmus kiváló ismerője hangsúlyozza – a reformátorok végül hitújítókká lettek.3Amikor 1517. október végén Luther megfogalmazta 95 tézisét a búcsúk ellen, Yves Congar szerint ez még nem volt a „reformáció” programja. A „reformátori” fordulat a Johannes Eckkel az egyházi és zsinati tekintélyről folytatott, 1519-es lipcsei hitvita lett, amikor Luther tagadta a pápai primátust. A reformátor tulajdonképpen e lipcsei vita után gondolta végig alaposabban az Egyházról alkotott teológiáját. Ráeszmélt arra, hogy szubjektív hitélménye, Krisztus iránti teljes, bizakodó odaadása nem tűr meg semmiféle közvetítőt. A „tettek általi megigazulás” (szentségek, vallásos gyakorlatok és egyházi élet) akadályozza abban, hogy a kegyelemnek engedje át a teret. Az egyházi intézményt elvetette, a pápát az Antikrisztussal azonosította.

1520-ból származik három fő reformátori műve: „A kereszténység állapotának megjavításáról a német nemzet nemességéhez; „Az egyház babiloni fogságáról”; „A keresztény ember szabadságáról.” Egész tanítása a hiten alapul: az ember hittel válaszol az Evangélium hirdetésére, amelynek üzenete: „Krisztus az egyedüli Üdvözítő számomra.” Katolikus szemszögből negatív elemei: az Egyház közvetítő szerepének leértékelése, a külső vallási gyakorlatok elvetése, minden megkeresztelt egyenlő papsága; egyedül a keresztség és az Úrvacsora biztos szentség; nincs szentségi püspökség, sem pápaság.

X. Leó pápa 1520-as, Exsurge Domine kezdetű bullájában elítélte Luther tanait, 1521. január 3-án pedig kiközösítette őt. A Wormsban tartott diétán (1521 áprilisában) Luther megtagadta tanai visszavonását. A Trienti Zsinat (1545–1563) megvizsgálta és elítélte a hitújítók eretneknek minősített tanait.4

Magyarországon a reformáció hihetetlenül gyorsan elterjedt.5A töröktől megszállt Alföldön a lakosságnak szinte száz százaléka csatlakozott az újhitűekhez. Luther eszméit itthon – elsősorban Melanchthon Fülöp tolmácsolásában – a Wittenbergben tanuló magyar diákok terjesztették. E mérsékelt iránnyal szembefordult a Münzer Tamás-féle népi reformáció, az anabaptizmus (1530 körül). A lutheri irány hegemóniáját Magyarországon a Zwingli tanait tükröző szakramenárius irány, majd a 16. század közepétől a kálvini  reformáció döntötte meg, amely két évtized alatt a magyar lakosság körében szinte kizárólagossá lett.6

 

PÁZMÁNY PÉTER „ELLENREFORMÁTOR”?

Pázmány Péter (1570–1637) egész életében – apostoli munkájával, szóban és írásban – az „isteni igazságra” akarta kalauzolni az embereket. Ezt célozták térítései, vitairatai és főműve, a Kalauz, továbbá prédikációi, egyházszervezése és kultúrpolitikája. A Trienti Zsinat által kívánt reformot akarta megvalósítani Magyarországon, vagyis a római katolikus egyházba akarta elvezetni és abban megtartani az embereket, mert meggyőződése szerint ez volt Krisztus igaz Egyháza, az üdvösség útja.7

Az 1588-tól jezsuita, 1616-ban esztergomi érsek, majd 1629-ben bíboros életművéből jól tudjuk, hogy éppen a megigazulás kérdése foglalt el központi helyet a katolikus-protestáns hitvitákban.8Ezzel függ össze a lutheri három „Sola”. Leegyszerűsítve: Sola Sciptura (egyedül a Szentírás a kinyilatkoztatás forrása, az apostoli tradíció nem számít); Sola fides (egyedül a hit üdvözít, a jócselekedetek érdemei nem jönnek számításba); Sola gratia (egyedül a kegyelem: az ingyen felajánlott üdvösség elnyeréséhez a „rabszolga-szabadság” nem járul hozzá). Természetesen e tételek a hitvitákban kiéleződtek; az újabb ökumenikus párbeszédben azonban mindkét fél igyekezett árnyaltabban megismerni a másik álláspontját. Napjainkban elsősorban azt tekintik, ami egyesít, nem pedig azt, ami szétválaszt.

Az ellenreformátornak tartott Pázmány Péter ökumenizmusát kevesen ismerik. A grazi jezsuita professzor, aki alaposan tanulmányozta és megvitatta a hitújítók tanítását, már egyes magyar vitairataiban is, de főleg az évek során átdolgozott, összegző Kalauzban meglepő ökumenikus nyitottságról tesz tanúságot.9

 

PÁZMÁNY POLITIKAI PÁLYAKEZDÉSE

Pázmány Péter négy évig (1603–1607) teológiát tanított a jezsuiták által vezetett grazi egyetemen. Amikor 1607-ben végleg hazatért Magyarországra, nem kívánta követni a Grazban (Stájerországban) látott és Felső-Magyarországon, Forgách nyitrai püspök, majd (1607-től) esztergomi érsek által is szorgalmazott erőszakos ellenreformáció módszereit, hanem a szellem fegyvereivel, az igazság erejével akarta meggyőzni az „újhitűeket”, elsősorban a nemeseket.10

Pázmány teológus volt, ám egyben reálpolitikus is. A protestáns történész, Benda Kálmán11és utána más szakemberek megmutatták, hogy Pázmány Péter már 1608 körül (a pozsonyi országgyűléstől kezdve) eltávolodott Forgách politikájától. Akkori véleményét és későbbi magatartását is jól jellemzi 1608-as Emlékirata. Ebben érvei és ellenérvei mérlegeléséből világosan kikövetkeztethető II. Mátyás főherceg kérdésére – biztosítson-e vallásszabadságot a protestánsoknak – adott válasza: igen!

Pázmány latin Emlékirata1221 (gyakorlati) érvet sorol fel a vallásszabadság engedélyezése mellett és 11 (elvi) érvet ellene. Már itt is megsejthetjük benne a későbbi reálpolitikust. Igaz ugyan – fejti ki Pázmány a nemleges elvi érvek között –, hogy az eretnekség súlyosabb, mint a török csapás, mert ebből remélhető a szabadulás, de a lelki rabságból, amely a kárhozatra visz, nincs menekülés. A fejedelem felelős azért, hogy alattvalói az igaz vallást kövessék, neki kell megakadályoznia őket, hogy a hamis valláshoz pártoljanak. De – és ezek a gyakorlati érvek között szerepelnek – nemcsak azt kell figyelembe venni, mi a jogos, hanem azt is, amit a józan ész (a realitásérzék) tanácsol. Pázmány történeti példákat idéz: a csehországi királyok megtűrték a huszitákat, Spanyolország hatalmas uralkodója vallásszabadságot engedélyezett a németalföldi protestánsoknak.

Pázmány egyébként megkülönbözteti az új, tehát a kezdődő, illetve a már elterjedt és meggyökeresedett eretnekségeket (a protestantizmust ez utóbbihoz sorolja). Kiemelem Pázmány legelső érvét a vallásszabadság mellett: Magyarország különleges helyzetben van. A protestáns rendek szoros szövetségben állnak a törökkel, és inkább alávetik magukat a török uralomnak, mint hogy lemondjanak vallásuk szabad gyakorlásáról. Így tehát azt kell nézni, mit lehet ténylegesen megvalósítani.

II. Mátyás mások véleményét is kikérte; köztük volt például Khlesl bécsi püspök, Millino bíboros, a pápai követ, egy teológus és egy ismeretlen főpap: az ő válaszuk nemleges volt, tehát egyedül csak Pázmány javasolta – gyakorlati meggondolásokból – a vallásszabadság engedélyezését.

Világos, hogy Pázmány korában a mai értelemben vett tolerancia, vallási türelem azonos lett volna a vallási közömbösséggel, a relativizmussal. Erről hasonlóképpen vélekedtek a protestánsok is. A felvilágosodástól a II. Vatikáni Zsinatig hosszú az út a tolerancia, a vallásszabadság elismerésében és teológiai megokolásában.

 

PÁZMÁNY VITÁI ÉS PÁRBESZÉDE A PROTESTÁNS HITÚJÍTÓKKAL

Fentebb említettem már, hogy a hitviták középpontjában a Szentírás tekintélye és értelmezése, a protestáns Sola Scriptura elv áll. Ezért Pázmány Péter életművében – a korai vitairatoktól a Kalauzon13át 1626-os kis ikerkönyvéig (A Szentírásról és az Anyaszentegyházról) – gyakran és alaposan elemzi a kérdést.

A Kalauz VI. könyvének jó része a Sola Scriptura körül forog; a VII. könyv pedig azt fejtegeti, hogy a „római Ecclesia az ítélőbíró” a Szentírás helyes értelmezésében. Pázmánynak a VI. könyv elején gondja van arra, hogy felsorolja azokat a pontokat, „mellyekben, ha értelemmel nem-is, de szóval minden közbe-vetés-nélkűl eggyet értenek minnyájan, valakik keresztyén nevet viselnek”14:

Az igaz hit nem emberi vélekedésen, hanem Isten szaván és tanúbizonyság-tételén alapul;

a Szentírás, Isten Szava méltósága és normatív szerepe a hitben; 3. ha valamely vallás ellenkezik a Szentírással, nem eredhet Istentől; 4. a Szentírás igaz értelmét kell követni, nem szabad önkényesen „kitekerni” jelentését.

A másik két protestáns „Sola”: Sola fide, Sola gratia, a hit és jócselekedetek, illetve a kegyelem és emberi szabadság viszonya a hit általi üdvözülésben, tehát a megigazulás központi kérdésénél került terítékre. Pázmány főműve, a Kalauz XII. könyvét teljesen a megigazulásnak, a hit–kegyelem–jócselekedetek viszonyának szenteli. Szent Ágostonnak egy híres mondatával foglal össze mindent: „Quum Deus coronat merita nostra, nihil aliud coronat quam munera sua.” (’Amikor Isten érdemeinket megkoronázza, megjutalmazza, igazában nem mást, mint saját ajándékait koronázza meg.’) Majd Kálvint is idézve, (kijelentését magáévá téve):

Én-is azért azt mondom, hogy a Christus érdemével nem ellenkezik a mí érdemünk: mert ez amabból árad. És valamint a szőlő-tőt nem gyalázza, hanem böcsűletessé teszi a gyümölcsöző vessző: úgy a Christus érdemét magasztallya, hogy annak erejéből az erőtlen veszsző gyümőlcsözik. Elégséges azért a Christus érdeme, mert ebből ered a mí érdemünk.15

Pázmány a Rövid tanúságban16már 1606-ban összefoglalta a hitvitákban alkalmazott érvelése lényegét. Hangsúlyozta a Szentírás – Isten Szava normatív szerepét abban a hitben, amelyben a keresztények egyetértenek. Természetesen álláspontja szerint a Biblia, Isten Igéje igaz értelmét tévedésmentesen az Anyaszentegyház tanításából ismerhetjük meg.

Ezután következik a legfőbb vitakérdés, a Sola Scriptura protestáns elve: „Mibe legyen gyökere minden visszavonásnak?” Pázmány hangsúlyozza: „abba vagyon minden külömbözés, honnan és mi módon kelljen az Irásnak igaz értelmét megismernünk.”17

Az egyedül a Szentírás kizárólagos elvéről évszázadokig tartott a vita, egészen napjainkig, amikor a II. Vatikáni Zsinat kinyilatkoztatásról szóló (Dei Verbum kezdetű) dokumentuma már a legtöbb protestáns teológus számára is megnyugtató megoldást fogalmazott meg a Szentírás és az apostoli hagyomány viszonyáról. Nem a kinyilatkoztatás két forrásáról beszélünk, hanem annak két csatornájáról. Pázmány lépten-nyomon a – ma is vitatott – kánonképződésre utalva hangsúlyozza: az apostoli/egyházi hagyomány kizárásával azt sem tudhatjuk, milyen sugalmazott könyvek tartoznak a Szentíráshoz, továbbá az írásértelmezésben is szükség van az Anyaszentegyház tekintélyére.

 

HITVITÁK ÉS ÖKUMENIKUS PÁRBESZÉD

Most kitérek Pázmány „ökumenizmusára”, bár e fogalom anakronisztikusnak tűnik. A jezsuita hitvitázó általában kemény szavakat használ a tévtanítók ellen, főleg, amikor visszavág a „pápistákra” szórt rágalmaikra, de szelíden szól a lutherista és kálvinista hívőkhöz, az egyszerű olvasókhoz.

Elsőnek megírt magyar munkája, a Tíz Bizonyság (1605)18  ajánlásában Pázmány így fordul a lutherista és kálvinista olvasóhoz:

Ércs meg jól először mind az te vallásodat, s mind az mi tudományunkat: azután szidalmazd, a’ mit káromlásra méltónak alítasz [’vélsz’]. De minek-előtte olvasni kezdgyed ez könyvecskét, röviden KÉT dologrúl akarlak inteni.

ELŐSZÖR arrúl: hogy valamit ez könyvbe elő-hozok az Új tanító Atyafiak írásaiból, azt én magam az önnön saját könyvökből írom-le. […] Mert ugyanis sok üdőtül-fogva olvasom az Új tanítók írásit: a végre, hogy minden tudományoknak és róka-lyukoknak végére mehessek.

MÁSODSZOR: jó lelkiismérettel tudománt tészek, hogy senkit akaratom-szerént nem igyekezém írásomban szidalmazni és gyalázni. Mivelhogy nem az Lutherista és Calvinista Atyafiak személye-ellen: hanem az ő tudományok és vallások-ellen írtam, valamit írtam, csak e végre, hogy az hamisságrúl levonassék az áll orcza, és az üdvösségnek úttya megesmértessék.19

Pázmány a Tíz bizonyságban – utalva Magyarival folytatott vitájára – megmagyarázta, hogy a tévelygések tanítói ellen ugyan „keményen szólott”, de azért tette, mert mindenféle szidalmat, igazságtalan vádat szórtak a pápistákra.

Azok-közzűl, kik Magyar országba az régi keresztyén vallás-ellen írtak, alég olvastam, ki mértékletesbnek téttetné magát Magyari Istvánnál: de hogy megércsed, mely tisztességesen szoktak nekünk szóllani még azokis, kik csendesbeknek téttetik magokat, halhadsza, mely böcsülletes neveket és titulusokat ád őis az Régi hiten való keresztyéneknek.20

És itt Pázmány majd egy oldalon át sorolja azokat a jelzőket, amelyekkel a „mértékletes” Magyari illette a pápistákat:

Az Pápisták, úgymond, Evangéliom ellenségei és igasságnak gyűlölői. Az Pápisták fóltos hitirűl a Szent Írás semmi böcsűlletes emlekezetet nem tészen. […] Az Pápa Antichristus. Az Pápistaság tellyes Istentelenséggel, szentség töréssel, fertelmességgel, árulósággal és sok töb czégéres vétkekkel […].21

Majd hozzáfűzi:

Illyen szép böcsűlletes nevekkel ékesget minket fejenként egy tudatlan Colosvári taligás. És efféle, mind édes méz az Újító Atya-fiaknál. Ha penig mí egy nehéz szót ejtünk, mindgyárt füstölög sokaknak az orrok, és azt akarják, hogy mint az Úr emberének, nékik minden szabad légyen, mí pedig csak vállal vonícsunk.

De jóllehet azokat, kik egyűgyűségek-miat megcsalattak, gyengén kel és keresztyéni szeretettel, In spiritu lenitatis [Gal 6,1] tanítani és szelídeden dorgálni [Tim 2, 25]: mindazonáltal az tévelygések tanítóit tartozunk Szent Pál Apostol parancsolattya szerént Keményen megfeddeni” [Tit 1,14].22

Pázmány a továbbiakban megjegyzi, hogy a régi egyházatyák is keményen szóltak az újító eretnekek ellen, hogy az emberek felismerjék a veszedelmes tanítókat, „az tévelygések csaplári csalárdságát”. Erre több példát idéz Szent Iréneusztól. Így folytatja:

Ezt a végre hozom-elő szerelmes Atyámfia, hogy ne csudálkozzál, ha néha míis megélesíttyük az penna orrát, megmelegíttyük az téntát, mikor ez mostani Új tanítókrúl szóllunk: és kerek szóval az hamisságot hamisságnak, az hazugságot hazugságnak nevezzük. De ha tanító nem vagy, magadra ne végy effélét.23

Figyelemre méltó, amit Pázmány főműve, a Kalauz III. könyvének végén arról ír, „mint kell hasznoson beszélgetni a hit dolgairúl”:

Isten segítségét kell kérnünk, „hogy nyelvünket az eltántorodtak oktatására vezérellye, azon kel lenni, hogy keresztyéni szelídséggel, mértékletességgel és szeretettel szólva, szidalom, boszszú-beszéd és rágalmazás ne elegyedgyék a beszélgetésben”.

Figyelni kell az újítók két csalárdságára. Az egyik: nem fejtik ki a lényeget, csak rágalmaznak, „rút hamisságokat kennek és kérődnek ránk”. A másik: nem maradnak a vitatott témánál, hanem egyik témáról a másikra csúsznak át; „csak alig vészed eszedbe, hogy az igazúlásrúl kezdetett beszélgetést az úrvacsoráján kel végezned.”

Végül a „gyümőlcsös” beszélgetéshez fontos az, hogy ne engedjük a Szentírás helyes értelmét kiforgatni. Pázmány kulcskérdésnek tartja a Szentírás értelmezését, amelynél (a Sola Scriptura protestáns elvével ellentétben) figyelembe veszi az apostoli hagyományt és az egyházatyákat (a volt ágostonos szerzetesnek leggyakrabban Szent Ágostont idézi); végső döntőbírónak pedig az Anyaszentegyházat tartja.24

 

ZÁRSZÓ HELYETT

Ferenc pápa Lutherről és az ökumenizmusról

Tanulmányom elején megemlékeztem arról, hogy 1999. október 31-én Augsburgban a katolikusok és lutheránusok egyezséget írtak alá a megigazulás értelmezéséről. Ez is jelzi, hogy katolikusok és lutheránusok már jelentős utat tettek meg az ökumenizmus útján. II. János Pál „mérföldkőnek” nevezte az eseményt „a keresztények egysége felé vezető úton”.

Ferenc pápa is igen jelentősnek tartja ezt az állomást az ökumenizmus igencsak hosszú útján, amint ez kiderül abból az interjúból, amelyet az ARD újságírója, Tilmann Kleinjung számára adott.25Az újságíró arról érdeklődött, hogy mivel a pápa el fog látogatni négy hónap múlva Lundba,26a reformáció ötszázadik évfordulójának megünneplésére, talán ez a megfelelő alkalom arra is, hogy ne csak a két fél sebeiről emlékezzenek meg, hanem elismerjék a reformáció ajándékait, és talán még arra is, hogy eltöröljék vagy visszavonják Luther Márton kiközösítését, vagy valamiképpen rehabilitálják őt.

Ferenc pápa erre a következőket felelte:

Azt hiszem, Luther Márton szándékai nem voltak tévesek: ő egy reformátor volt. Talán bizonyos módszerek nem voltak helyesek, de abban a korban, – ha például olvassuk Pastor egyháztörténetét: aki német lutheránus volt, s miután látta annak a kornak a valóságát, áttért, és katolikus lett –, látjuk, hogy az Egyház nem volt éppen utánozni érdemes példakép: az Egyházban korrupció volt, világiasság volt, ragaszkodás a pénzhez és a hatalomhoz. És emiatt Luther tiltakozott. Mivel okos volt, tett egy lépést előre, és meg is indokolta, miért tette ezt. Ma pedig, lutheránusok és katolikusok, minden protestánssal egyetértünk a megigazulásra vonatkozó tanban: ezen az oly fontos ponton ő nem tévedett.

Luther „orvosságot” készített az Egyháznak, aztán ez az orvosság a dolgok egyfajta állapotává szilárdult, fegyelemmé, hitmóddá, cselekvésmóddá, liturgikus szokássá. De nem volt egyedül: ott volt Zwingli, ott volt Kálvin… Mögöttük pedig kik álltak? A fejedelmek, a cuius regio eius religio elv gyakorlata (’akié a föld, azé a vallás’). Bele kell helyezkednünk abba a történelmi korba. Nem könnyű, egyáltalán nem könnyű megérteni azt a kort. Aztán haladtak tovább a dolgok. Ma a párbeszéd nagyon jó, és azt hiszem, hogy az a megigazulásról szóló dokumentum az egyik leggazdagabb és legmélyebb ökumenikus dokumentum. Igazam van? Vannak egyet nem értések, de ez az egyházaktól is függ. Buenos Airesben két lutheránus egyház volt: az egyik így gondolkodott, a másik amúgy. Magában a lutheránus egyházban sincs egység. Tisztelik egymást, szeretik egymást… Talán a különbözőség az, ami oly sokat ártott mindannyiunknak, most pedig szeretnénk újraindulni, hogy találkozzunk ötszáz év után. Azt hiszem, imádkoznunk kell együtt, imádkoznunk. Fontos az imádság. Második: dolgoznunk kell a szegényekért, az üldözöttekért, a tömérdek szenvedőért, a menedékkérőkért… Együtt dolgozni és együtt imádkozni… A teológusoknak pedig a közös megvitatás a feladatuk… De ez az út hosszú, nagyon hosszú. Egyszer azt mondtam viccelődve: „Én tudom, mikor jön el a teljes egység napja!” „Mikor?” „Az Emberfia eljövetelének másnapján!” Nem tudjuk ugyanis… A Szentlélek fogja megadni nekünk ezt a kegyelmet. De addig is imádkoznunk kell, szeretnünk egymást, együtt kell dolgoznunk, főleg a szegényekért, a szenvedőkért, a békéért és sok másért, az emberek kizsákmányolása ellen… Sok olyan dolog van, amelyért együttesen dolgozunk.27

 

SZABÓ FERENC SJ
teológus, költő, újságíró,
a Vatikáni Rádió magyar adásának volt főszerkesztője