Az alábbi tanulmány a családon belüli vallási szocializáció lehetőségeit, hatását, eredményeit vizsgálja a hatodik németországi egyháztagsági vizsgálat tükrében. Hagen Findeis tanulmánya az Egyházfórum 2025/2. számában jelent meg.
1. Bevezetés
A család a szocializáció kulcsfontosságú színtere. Különösen fontos az értékek, a kulturális gyakorlatok és mentalitások kialakulása szempontjából, ami magában foglalja a megfelelő minták átadását is. A vallás is része a családon belül továbbadott mintáknak és értékorientációknak. Számos tanulmány bizonyítja, hogy a család milyen fontos szerepet játszik a vallás átadásában.
Jelen tanulmány azzal foglalkozik, hogy a családok miként képesek átadni a keresztény és más értékorientációkat a következő generációknak. Az írás alapjául a családok és tagjaik vallásosságról alkotott személyes nézőpontjai szolgálnak. Először a család mint társadalmi csoport szociológiai megközelítését vázoljuk fel, hogy megvizsgáljuk a vallásosság családi átadásának meghatározó tényezőit. Ezután a KMU VI kutatás vallási szocializációval kapcsolatos megállapításait tárgyaljuk, majd egy további lépésben bemutatjuk egy, a keresztény vallásosság kelet-németországi családi átadásával foglalkozó kvalitatív kutatás első eredményeit. Végül a következtetés összefoglalja a családi és az egyházi szocializációs tényezők kölcsönhatását.
2 . A család mint társadalmi metszéspont
Általánosságban elmondható, hogy a kérdőíves felmérések magasra értékelik a család fontosságát. A család iránti felelősségvállalás nagyobb fontossággal bír Németországban, mint a szakmai siker vagy az anyagi jólét. Ennek megfelelően kiemelt jelentőséget tulajdonítanak a család szocializáló képességének is. Ennek pontosabb feltérképezéséhez fontos megérteni a családok belső orientációjának sajátosságait, azaz a tagjaik által követett hiedelmeket és szokásokat.
Ugyanakkor a belső kapcsolatokra vonatkozóan korlátozó tényezőnek kell tekinteni a családtagok külső orientációját, annak sokrétű, területspecifikus funkcionális elvárásaival együtt. Kettős kérdésről van itt szó: milyen mértékben és milyen erőfeszítések árán képes a család arra, hogy egyfelől a külső elvárásokat és a család belső preferenciáit a kommunikációban összehangolja, másfelől hogy a családra jellemző nézeteket egyik generációról a másikra továbbadja.
Ha a család társadalmi funkciója az, hogy tagjait „teljes értékű személyként (Vollperson)” integrálja a társadalomba, akkor a következő kérdés az, hogy a keresztény vallásosság hogyan járulhat hozzá ehhez. A család egy társadalmi rezonanciatér a teljesség és az elkötelezettség igényével. Mint ilyen, ellenpontot képez a társadalom funkcionális differenciálódásával szemben. Más társadalmi területekkel, például a gazdasággal, a kormányzással vagy a vallással ellentétben a családi kommunikáció végső soron mindig a tagok „teljes viselkedéséről” szól.
Míg egy cég alkalmazottjának teljesítményértékelése szempontjából a világnézeti preferenciái éppoly irrelevánsak, mint az, hogy betartja-e a közúti közlekedési szabályokat, hogyan tölti a szabadidejét stb., addig „a családban a nem családdal kapcsolatos viselkedést a személyhez kötik, és legitim kommunikációs témát képez. Elbeszélhető, sőt kérdések útján felderíthető.”
A családon belüli elvárások kommunikációját tehát ezáltal mindig befolyásolják külső tényezők is: hogy mennyire sikeresek a szülők a karrierjükben, világnézeti értelemben érvényesülni tudnak-e egymás és utódaik előtt, járnak-e templomba, milyen médiumokat fogyasztanak, de különösen az, hogy miként tárgyalják ezeket a dolgokat a családban. Mindezek hatással vannak a család habitusának kialakulására. Ilyen értelemben a családi kommunikáció strukturálisan függ a mindenkori környezetétől, ugyanakkor bizonyos függetlenséggel is bír a családra jellemző orientációk kialakításában.
Létezik egy másik szempont is, ami a családot különleges szocializációs térré teszi. A modern társadalom sokrétű problémái az egyén énjének széttöredezéséhez vezetnek. Ennek folyományaként a családdal mint privát térrel szemben érzelemmel telített elvárásként fogalmazódik meg, hogy kompenzálja azt az alkalmazkodást és elidegenedést, amit az egyénnek az egyes társadalmi szerepeiben meg kell tapasztalnia. Ulrich Beck szerint a család „egy elérhető alternatív világ gyengéd szimbóluma. A családi közelség szűkössége és kívánatossága kölcsönösen meghatározzák egymást, és – paradox módon – az individualizáció vágyaival és kényszereivel együtt nőnek.” A családi összetartozásnak, és ezáltal a család kultúrateremtő képességének egyre erőteljesebb külső megkérdőjeleződése miatt növekszik a családon belüli koordinációhoz szükséges erőfeszítés, valamint a családon belüli kölcsönös érzelmi figyelem iránti igény.
A tagok közötti kölcsönös egymásra utaltságnak ez a „totalizáló igénye” a család mint társadalmi paradoxon sajátos komplementer jellegét jeleníti meg. Minél erősebbek és változatosabbak a tagok külső orientációi, annál nehezebben jön létre a család belső kohéziója, és minél erősebb a család belső orientációja, annál nehezebben alakul ki a családi nézetek társadalmi kompatibilitása. Ez különösen igaz akkor, amikor a külső és a belső orientációk feszültségben állnak egymással. Ezáltal tehát a család belső differenciáltságának mértéke is strukturálisan releváns. Minél nagyobb a család taglétszáma és minél sokszínűbb a tagok életmódja, annál változatosabbak a belső differenciálódás lehetőségei. Ugyanakkor a családon belüli koalíciók potenciális módon gyengíthetik is a család mint rendszer egészét, mivel ellentmondanak a „személyek közössége” eszméjének. Végül, de nem utolsósorban a családi orientációk stabilitása attól függ, hogy a családi kommunikáció milyen mértékben teszi lehetővé a kontingenciát, azaz a bizonytalan következményekkel járó nyitott helyzeteket.