Megjelent az Egyházfórum 2010/6. számában
A magyar származású holland történész, Kees Teszelszky nem semleges témát választott történettudományi doktori értekezése témájául, amikor a magyar Szent Korona jelentéseit, szimbolikáját és ezeknek a nemzeti identitáshoz való viszonyát vizsgálta, hiszen a Szent Korona és a hozzá társított tan Magyarország alkotmányos közgondolkodására máig ható hagyományként tűnik fel időről-időre a politikai közbeszéd legkülönbözőbb színterein, hogy azután a körülötte dúló vitára a Magyar Köztársaság leendő Alkotmányában a rá való hivatkozás tehessen látszólag pontot. Egy történésznek azonban, főként ha munkájának tétje a szakmájába történő beavatás, nem a múlttal való azonosulás a fő motivációja, s így alapelvei közé tartozik, hogy elválassza egymástól a múltat és a jelent. A hagyományt tehát nem élő kulturális örökségként, hanem objektiválva, leletként kezeli.[1] „Az ismeretlen korona”, Teszelszky 2006-ban Groningenben megvédett disszertációjának átdolgozott, bővített magyar fordítása ilyen értelemben felel csak meg a várakozásoknak. Vagyis történészi szakmunka, amelynek még a magyar korona történetéhez kapcsolódó reflexióiban sincsen köze sem a napjaink legitimációs hatalmi válságában a koronát újrahasznosító politikai szándékokhoz és retorikákhoz, sem ezek 19–20. századi eredetű romantikus gyökereihez. Aki tehát a Szent Korona körül zajló spiritualizáló megközelítések elemzésére vagy a korona mint nemzeti fétis mitikus erejét latolgató kérdésekre keresi a választ, az csalódik benne. „Az ismeretlen korona” ugyanis ellenáll a történészi munkák politikai felhasználására irányuló kísérleteknek. Persze semmit nem von le Teszelszky könyvének értékéből, hogy a könyv által „szakértővé” váló történész-író a jövőben milyen mértékben lesz képes magát és témáját kívül tartani a politikán és a médián, hiszen az a politikai kontextus, amelyben élünk, a hitek és tévhitek eligazító támpontot nélkülöző kavalkádjában messzemenően rá van szorulva a tiszta beszédre, a történetírás értelemgondozó missziójára, s könyve ezzel szolgál számunkra. Mindezek előrebocsátásával tarthatjuk árnyalatnyit bombasztikusnak és félrevezetőnek „Az ismeretlen korona” címet, hiszen azt ígéri, hogy a korona „valódi” történetével ismerteti meg olvasóját. Egyfajta tudományos leleplezést vagy felfedezést ígér tehát, ám a kötet tartalma szerint a szerző szándéka voltaképp arra korlátozódott, hogy egy, a magyar történetírás által nem kellően feldolgozott téma szakmai integrálására tegyen kísérletet, függetlenül e téma egyébként létező aktualitásától. Ezt a kitűzött célt pedig sikerrel teljesíti is. A könyv olvasása közben mindvégig szem előtt kell tartanunk a vállalkozás horribilis nehézségét, a kivitelezés nyugat-európai színvonalú minőségét és történetírásunknak azt a hiányosságát, amelyet érzékelve Teszelszky e téma mellett döntött. Így nem is kell engedményeket tennünk, a könyv nem „ahhoz képest jó”, hogy szerzője külföldi, hanem mindvégig örülhetünk annak, hogy Teszelszky szerencsésen ötvözi magyar kulturális kompetenciáját a nyugat-európai tudományos sztenderdekkel: mondhatni jótékonyan, hátrányok nélkül egyesíti a külső és belső nézőpontokat.
Kees Teszelszky a cambridge-i kora újkori eszmetörténészi iskola módszereit alkalmazva elemzi a jórészt 17. századi magyar és magyar vonatkozású politikai írásokat, amelyeket a konstruktivista nacionalizmuselmélet segítségével illeszt tágabb kontextusba. Elemzéseivel azt igyekszik bizonyítani, hogy a modern magyar nemzettudatnak – a rigid modernista nacionalizmuselméletek állításával szemben – vannak kora újkori elemei, s hogy ezek hangsúlyos elemek. Ennél tovább azonban nem merészkedik: amit Szűcs Jenő a modern magyar nemzettudattal kapcsolatban a 19. századot a kora újkorral, illetve a középkorral összekötő „nagyívű ideológiai hídként” jellemzett, azt Teszelszky nem vizsgálja.[2] Úgy is mondhatnánk, megelégszik a híd két pillérének vizsgálatával. Ám így is a magyar történelem jó kilencszáz évét kell átlátnia, megmozgatnia és állandóan rakosgatnia, hiszen hol az Árpád-házi királyok ország- és koronafelfogásait rekonstruálja – úgy, ahogy azt a 17. században érteni vélték –, hol pedig a 20. század első felében kialakult Szent Korona-tant elemzi. Teszelszky azonban nincs egyformán otthon az említett híd két oldalán. Szűkebb kutatási területe érzékelhetően a 17. századi politikai írások világa, míg a 19–20. századról ritkábban tájékozódik primér forrásokból, és ismeretei sem olyan mélyek és tévedhetetlenek, mint a kora újkorral kapcsolatban.
A cambridge-i eszmetörténeti iskola megközelítése szerint nem csupán a kanonizált nagy művek segítségével tudjuk rekonstruálni egy kor politikai gondolkodását, mivel ezek a kánonok doktrínák formájában sokszor a történész-kutató előfeltevései közé is beépülnek,[3] hanem az adott kor összes írásos forrásából következtethetünk a korszak eszmetörténeti arculatára, akár a politikai pamfleteket, újságcikkeket is beleértve. A 17. század elejének virágzó politikai irodalma eszerint szinte kincsesbánya egy kutató számára. Teszelszky ugyan csak a 216. oldalon tesz említést arról – vagyis már javában benne vagyunk a politikai írások elemzésében –, hogy a cambridge-i nagyok (a már idézett Skinner, valamint Pocock) módszerét alkalmazza magyar forrásokra. „A történelem politikai teóriává vált” – idézi itt tehát Skinnert[4], és rendkívül világosan fejti ki, hogyan adja át helyét „az Istentől származó hatalom eszméje a hatalom legitimációjának alapjaként felfogott államérdek (raison d’état) fogalmának” (216. old.), s ez milyen módon teszi szükségessé a Szent Koronára történő hivatkozást. Ám miközben a Machiavelliével analóg módon jellemzi Révay Péter koronaőr pályafutását, s Révay 1613-ból származó koronatörténetén bemutatja a virtus, az államférfiúi bölcsesség (prudentia), a fatum és a fortuna kora újkori fogalmait, Skinner Machiavelli-könyvének fogalmi hálóját már nem idézi, csak használja.[5] A Révay művére húzott értelmezési sablon így egy kicsit iskolásra vagy kényszeredettre sikerül. Annál is inkább, mivel Machiavellihez képest Révay jámborabb gondolkodása mély keresztény elkötelezettséget tükröz, így nem csupán a hasonló jegyek, de a különbségek számbavétele is indokolt lett volna. Ezek a zökkenők relativizálják Teszelszky forráselemzéseinek értékét, miközben a kora újkori politikai írások integrációja a magyar eszmetörténeti kánonba igazi pozitív hozadéka könyvének, főként mivel a függelékben közölt forrásainak némelyikét először veheti kezébe magyarul az olvasó. A könyv bőséges szövegelemzéseit olvasva Bocskai szerencsi kiáltványa vagy Berger Illés és Révay Péter írásai kapcsán elgondolkodhatunk azon, vajon a kora újkor vonatkozásában nem éppen hogy kánonképzőek-e ezek az írások? Ugyanis még későbbi korszakokkal kapcsolatban is felvetik eszmetörténészek, hogy a magyar politikai gondolkodásnak tulajdonképpen nincsen kánona, és ezért teljesítményeiről sincs folyamatos gondolkodás.[6] Pedig például Révay koronatörténete nagymértékben meghatározta a magyar rendi és ezen keresztül a modern magyar nemzeti identitást is. Hiszen az övé volt az első olyan politikai teória, amely a koronát gyakran a királlyal szemben a rendek közösségeként, egyfajta nemesi demokráciáként értelmezte, s így a modern nemzetszuverenitási gondolat előzményének is tekinthető. Ő és nem Werbőczy a Szent Korona-tan protoelbeszélésének megalkotója, miként azt valószínűleg a legtöbben hiszik Magyarországon (287. old.), s ez olyan fontos belátás, amely egy ilyesfajta szöveget méltán helyezhetne a kanonizált, „nagy művek” virtuális polcára.
Teszelszky a közelmúltban elhunyt angliai magyar történész, Péter László nyomdokain haladva vizsgálja, vajon mi az oka annak, hogy koronafelfogás tekintetében Magyarország eltért az európai trendektől. Egyfelől ugyanis „a Magyar Királyságban a korona sokkal később kapott politikai jelentést, mint a keresztény világ többi országában. Másodszor: a hagyomány a középkor folyamán végig fennmaradt. Harmadszor: (…) nemcsak a középkorban virágzott, hanem a Magyar Királyság megszűnése óta is elevenen él tovább” (29. old.). Ezért formátumos ötlet az is, hogy a 17. századi politikai írások vizsgálatának eredményét Teszelszky a nemzeti identitás kialakulásáról szóló nacionalizmuselméleti iskolák különböző felfogásai között igyekszik elhelyezni. Ma már könyvtárnyi irodalma van a modern nemzettudat és nacionalizmus történeti kialakulását elemző újabb megközelítéseknek, s a modern magyar nemzettudat kialakulása valóban kitűnő például szolgálhat arra, hogy mi módon kapcsolódott a romantikus nemzettudat a vélt múltbelihez, vagy fordítva: hogyan ért el a premodern nemzettudat a modernhez. Ennek oka – megengedhetetlen leegyszerűsítéssel – az, hogy a modern magyar nemzettudat a rendi nemzettudat demokratizálása révén vált modernné a 19. században. A modern nemzettudat a középkori magyar államiságban és a nemesi nemzet eszméjében gyökerező rendi nemzettudatot tudta felhasználni, és ezáltal a nemesi nemzet jogkiterjesztéssel való kibővítését tette meg a modern kori magyar demokrácia formájává.[7] Teszelszky azonban, miután a nacionalizmuselméletek között elhelyezte magát és vizsgálatának tárgyát, a kötet végén már nem tér vissza rá, hogy akkor mi következik a Szent Korona-eszmére nézve abból, hogy egy rendies-feudális nemzetfelfogás modernizációjaként megszülető nemzeti identitás használja fel saját hatalmi legitimációja számára. A naprakész nyugat-európai történetírói megközelítések közül így kiaknázatlanul hagyja a politikai írások narratívájának evidensen fikciós karakterét és az ebből származó képzeteket vizsgáló diskurzuselemzési lehetőségeket, amelyek pedig egy ilyen mértékben a fikció irányába elmozduló eszmetörténeti jelenség esetében sok mindent megvilágíthattak volna az olvasó számára.
Teszelszky a Korona-tradíciót mesterséges hagyománynak, Eric J. Hobsbawm kifejezésével élve „invented tradition”-nek tartja[8] – amelyet a 19. század talált fel újra, ám más kor más szükségletéről lévén szó más tartalommal töltött meg, mint a 17. század eleje (120. old.) –, ezt azonban közelebbről nem vizsgálja. A „tradíció feltalálása” a modern nemzettudat alapvető jellegzetessége, amellyel Hobsbawm szerint „vélhetően akkor találkozunk gyakrabban, amikor egy társadalom gyors átalakulása meggyengíti vagy lerombolja azokat a társadalmi mintákat, amelyekért a ’régi’ hagyományokat kitalálták.”[9] Így viszont kérdés marad, hogy vajon az azonos formát (Szent Korona) megtöltő fluktuáló tartalmak valódi eszmetörténeti kontinuitást fejeznek-e ki. Ha valóban létezik a Korona-tradíciót illető történeti folytonosság, akkor szükséges lett volna megvizsgálni, hogy a 19. század nemzetépítése a 17. századi hagyomány mely elemeit milyen céllal használja fel saját értelemkonstrukciójában, és mit hagy elfeledni, veszendőbe menni.
Ha a modern magyar nemzeti identitás kialakulását tartjuk szem előtt, és elfogadjuk a szerző konstruktivista felfogását, akkor telitalálatnak értékelhetjük, hogy a témával foglalkozó egyetlen nemzetközi léptékkel mérhető magyar történész munkáit is figyelembe veszi. Természetesen Szűcs Jenőről van szó, akinek a korai magyar nemzeti identitásra vonatkozó kutatásai tulajdonképpen a nyugat-európai történetírói trendektől függetlenül alakultak, ám ugyanabba az irányba mutattak és mutatnak.[10] Magyar vonatkozású doktori értékezés írásakor számba jöhető magyar forrást és szakirodalmat felvonultatni elengedhetetlen, s ebben Teszelszky lelkiismeretesen használja történeti és nyelvi ismereteit. Szűcs Jenő bevonása ezért is fontos. Ám Teszelszky Szűcs Jenő írásai közül szinte teljesen figyelmen kívül hagyja a magyar nemzeti identitással kapcsolatosakat – például csak egyetlen egyszer hivatkozik Szűcs „Nemzet és történelem” című munkájára, arra is egy német kiadásból. Ez pedig Szűcs életművét ismerve eléggé szelektív válogatásnak nevezhető, és ez nem csupán azért problematikus, mert kihagyott valakit, akit nem lett volna szabad, hanem elsősorban azért, mert nem támaszkodik azokra a belátásokra, amelyeket Szűcs a magyar nemzettudattal kapcsolatban már megfogalmazott.
Teszelszky talán azért sem tér ki sehol a magyar nemzeti identitás népi-etnikai gyökereire, mert számára a nemzettudat evidensen eszmei konstrukció, amelyet adott kulturális-szellemi miliőben különbözőképpen fogalmazhatnak meg. Ezt a viszonyulást természetesen indokolja a politikai eszmetörténeti megközelítés. Ám mégis érdemes lett volna kitérni a modern magyar állam genezise mellett – akár csak Szűcs munkáinak felhasználásával is – a modern magyar nemzet etnogenezisére, mivel így válhatott volna nyilvánvalóvá, hogy a rendi-organikus nemzettudathoz képest a 19. században milyen irányban tudott nyitni a modern nemzetfelfogás, illetve melyek voltak ennek esetlegesen súlyos, Magyarország nemzetiségi viszonyaiból adódó korlátai. Hiszen a nép beemelése a nemzetbe, a jobbágyság megszüntetése, valamint a polgári jogegyenlőség különböző aspektusainak az 1848-as áprilisi törvényekben elsőként megtestesült kinyilvánítása úgy alakíthatta a modern magyar nemzettudatot, hogy ennek etnikai arculatát erősítette fel, s az ezeréves kontinuitást önmagában szinte perszonifikáltan kifejező korona mellett az etnikai folytonosság tételezése is ugyanúgy beépült az ezeréves magyar állam történetének mesterelbeszélésébe, amely a későbbiekben a Szent Korona-felfogásra is visszahatott. Ennek említésére a Szent Korona későbbi története és a köréje hivatkozott tan miatt lett volna szükség: a korona országterületre vonatkoztatott jelentése ettől az etnogenezistől származtatott magyarság általi vélt kitöltés révén nyert tartalmat, és ez tette a koronát államnemzeti hivatkozás alapjává. Sőt, Szűcs tovább is megy ennél, amikor azt írja: „A ’Szent István-i állameszme’ lényege nemcsak abban állt, hogy a ’Szent Korona teste’ territoriális kereteinek örökérvényűségét sugallta, hanem egyidejűleg az ezzel összefüggő konzervatív-arisztokratikus uralmi forma örök érvényét igazolta ’történeti’ érvekkel egy olyan korban, amikor modern alkotmányjogi érvekkel egy ilyen uralmi formát már nem lehetett alátámasztani.”[11] Vagyis megérkeztünk az örök Korona-problematikához, s noha ez abszolút eszmetörténeti jelenségként is felfogható, Teszelszky még csak nem is érinti.
Szűcs kihagyása tehát nemcsak azért problematikus, mert így Teszelszkynek tulajdonképpen elölről kellett végiggondolnia valamit, amit már más végiggondolt, hiszen ezt a mai nacionalizmuselméleti iskolák segítségével végül is valamilyen szinten meg lehet tenni. Eljárása így azonban teljesen szándékolatlanul is kortünet: a modernitás nagy eredményeit zárójelbe tévő, azokat fel nem használó mű a posztmodernben a vélekedések pluralizmusa helyett tulajdonképpen premodern ideológiáknak szolgáltatja ki a szerző diskurzusát akkor is, ha szerzője ezt nem akarja, vagy nem is tud róla. Ezek miatt is végeredményben azt gondolom, Teszelszky könyve voltaképp nem egy, hanem két mű, s ugyan mindkét témájában magas szakmai minőséget nyújt, a kettő még sincs azonos színvonalon. Mert miközben a 17. századi politikai írások elemzésében és a korabeli politikai kontextus bemutatásában a szerző kitűnő vezetőnk, addig ugyanez a 19–20. századról nem mondható el.
Írásom végére apróságokat hagytam, hiszen például Teszelszky abban tán csupán nyelvbotlásszerűen téved, amikor 1867-hez a rendi Magyarország létrejöttét társítja (41. old.). Az olvasóra bízom annak eldöntését, apróság-e, hogy a tehát nem rendi, hanem polgári Magyarország létrejötte kapcsán 1867-et említve még érintőlegesen sem utal az 1848-as forradalomra. És végül remélem, nem a rosszindulat, a tudatlanság vagy a nemzeti gőg mondatja velem, hogy Corvin Mátyás magyarul Hunyadi Mátyás.
„Az ismeretlen korona” a Bencés Kiadó gondozásában, szép kiállítású, jól megszerkesztett, egyébként korrekt magyar fordításban áll a magyar olvasók rendelkezésére. Minden problematikussága ellenére általa a magyar történettudomány óriási lépést tett afelé, hogy nyugat-európai színvonalon közelítsen meg egy rendkívül összetett eszmetörténeti jelenséget.
Bencés Kiadó, Historia pro futuro, Pannonhalma, 2009.
PETRÁS ÉVA
[1] Gyáni Gábor: A kollektív emlékezet két formája: hagyomány és történelmi tudás. In: Uő: Az elveszíthető múlt. Budapest, 2010. 85-103. old.
[2] Szűcs Jenő erről így ír: „Az ősiség mitikus legitimáló ereje nagyívű ideológiai hídként kötötte össze a nép és az állam origóját a jelen valóságával vagy igényével.” In: Szűcs Jenő: Történelmi „eredet”-kérdések és nemzetiségi tudat. In: Valóság, 1985/3. 31. old.
[3] Quentin Skinner: Jelentés és megértés az eszmetörténetben. In: (Szerk.) Horkay Hörcher Ferenc: A koramodernkori eszmetörténet Cambridge-i látképe. Pécs, 1997. p. 7-53. old.
[4] Quentin Skinner: The Foundations of Modern Political Thought. Vol. I. Cambridge, 1978. 208. old.
[5] Pedig fordítása magyarul is elérhető, így kivételesen közismert. Vö. Quentin Skinner: Machiavelli. Budapest, 1996.
[6] Takáts József: Modern magyar eszmetörténet. Budapest, 2007. 11. old.
[7] Petrás Éva: Nacionalizmus és politikai romantika. Vázlat a magyar nacionalizmus romantikus elemeiről és a politikai romantikáról Magyarországon. Budapest, 2006. 31-35. old.
[8] Eric J. Hobsbawm – Terence Rangers (szerk.): The Invention of Tradition. Cambridge, 1983.
[9] Eric J. Hobsbawm: Introduction: Inventing Traditions. In: Eric J. Hobsbawm – Terence Rangers (szerk.): Im. 4. old. (ford. PÉ)
[10] Erről lásd: Gyáni Gábor: Szűcs Jenő, a magányos történetíró. In: Forrás, 2008/6. 3-18. old.
[11] Szűcs Jenő: A nemzet historikuma és a történetszemlélet nemzeti látószöge. In: Uő: Nemzet és történelem. Budapest, 1984. 39. old.