„FIDENTIA PRO ECCLESIA” emlékplakett az alapító okirat szerint „olyan személyeknek adható, akik keresztény hitükből fakadó szabadsággal és bátorsággal nem mindennapi lépésre szánták el magukat valamelyik magyarországi keresztény egyház megújulása, megtisztulása és hitelének helyreállítása érdekében”. Az Egyházfórum Alapítvány kuratóriuma ebben az évben dr. Tímár Ágnes ciszter nővérnek, ny. apátnőnek, és Szabó Gyula katolikus plébánosnak ítélte oda az érmét, mert „áldozatkész, alapvető, hiánypótló és színvonalas egyháztörténeti kutatómunkájukkal segítették egyházunkat abban, hogy szembenézhessen közelmúltjával, és olyan minőségű önismerettel és önértelmezéssel rendelkezhessen, melyre megújulását építheti”. Tímár Ágnes nővér több évig raboskodott a kommunisták börtönében, majd a rendszerváltás után Lénárd Ödön piarista atyával kezdte kutatni a közelmúltat. Szabó Gyula plébános a hivatalos egyházi eltussolások láttán jóval a rendszerváltás után vágott neki a múlt kutatásának. Az emlékplakettek és oklevelek átadására 2012. november 17-én került sor Budapesten. Alább dr. Ungváry Krisztián laudációját és az azt követő kerekasztal-beszélgetés szerkesztett változatát közöljük.
(A Szerk.)
Az igazság szabaddá tesz
A múlttal való szembenézés mindenütt egy nagyon nehéz és fájdalmas dolog. Általában generációkon keresztül zajlik. Így van ez Magyarországon is. Tekintettel arra, hogy még csak 22 év telt el a rendszerváltás óta, a szocialista múlt feldolgozása nálunk még csak gyerekcipőben jár. Minden lépés, amely ebben a gyerekcipőben történik, igen fájdalmas. Helyes ezért, ha megemlékezünk azokról, akik ennek ellenére vállalkoznak ezekre a lépésekre. Hogy mit mondanak a többiek a hátuk mögött, azzal ők nem foglalkoznak, ők bátran mennek előre.
A Lénárd Ödön atyával közösen írt könyvetek, az „Utak és útvesztők” olvasása közben az volt a legnagyobb élményem, ami azután a veletek való személyes találkozás során csak megerősödött, hogy hatalmas belső szabadságotok van. Az igazság szabaddá tesz. Ez a szabadság belül van, de kifelé is sugárzik, más is kap belőle, a közösség is, mi. Ágnes nővér, egyik visszaemlékezésedben írod, hogy amikor Lénárd atyával találkoztál, meg szeretted volna csókolni a bilincsét. Ez az első alkalommal nem sikerült, a második alkalommal sem, de a harmadik alkalommal megcsókoltad azt a bilincset. Ennek nagyon nagy szimbolikus jelentősége van. Más elítéltek talán némi iróniával mondták, hogy létezik egy nyolcadik „szentség”, a börtön szentsége. Mivel az igazság szabaddá tesz, ezért a szabad ember lelkét börtön nem korlátozhatja akkor sem, ha testét bezárják oda.
A kereszténység önmagában nem teszi különbbé az embert. A kereszténység csak egy meghívás, csak egy hatalmas lehetőség. Tőlünk függ, hogy ezzel a lehetőséggel hogyan élünk, hogy van-e merszünk követni az Igazságot. Az a tény, hogy az Egyházfórum Alapítvány kuratóriuma idén nektek ítélte a „FIDENTIA PRO ECCLESIA” emlékérmét, azt mutatja, hogy más is észreveszi: ti elfogadtátok a krisztusi meghívást, nektek sikerült elköteleződni az igazság mellett. Az igazság történelmileg nagyon nehezen megragadható fogalom, hiszen sokak szerint a történelemben nincsenek igazságok, hanem csak interpretációk, ezért ugyanannak a dolognak sokféle magyarázata lehetséges. Elég csak megnézni a magyar katolikus sajtót, vagy elolvasni egyházi férfiak megnyilatkozásait, és láthatjuk, hogy egészen másképpen interpretálják ugyanazokat a dolgokat, amelyekről ti írtok, legyen szó a rendszerváltozás előtti negyven évről, vagy a katolikus egyházi vezetés mozgástereiről és kényszerpályáiról vagy akár az erkölcsi felelősségről vagy más egyébről. Így van ez a történelemben is. Egy történelmi csatát egészen másképp él meg az egyik fél, és másképp a másik. Waterloora nem ugyanúgy emlékezett a francia és az angol katona. Nem azért, mert két különböző dolog történt, hanem azért, mert mind a ketten emberek, és emberként élték át az ütközetet. Az emberek nem tudják fölfogni az események teljességét, hanem mindig a maguk oldaláról értelmezik azokat.
Az az igazság azonban, amiről itt ma szó van, nem interpretáció kérdése. A ti igazságotok, amely mellett elköteleztétek magatokat, erkölcsi természetű. Morális értelemben pedig csak egy igazság van. Egy emberi magatartás, egy emberi tett vagy erkölcsös, vagy nem. Nem lehet így helyes, úgy helytelen. Ti az erkölcsi igazság mellett döntöttetek, és ezt az életetekben példásan is követtétek. Ez tett szabaddá tett titeket az igazságra. Gratulálok nektek, és Isten éltessen titeket!
Ungváry Krisztinán
Katolikus egyházi múltfeldolgozás (Kerekasztal-beszélgetés)
Ungváry Krisztián (a beszélgetés vezetője): Sajnáljuk, hogy Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát megbetegedett, és nem tudott eljönni. Ő mint katolikus főpap nagyon sokat tesz a múlt feltárása érdekében, és ebben nem minden püspök társa követi azonos sebességgel. Távolmaradásának annyi előnye van, hogy nem hozzuk őt kellemetlen helyzetbe azzal, ha püspöktársai mulasztásairól beszélünk. Mindannyian tudjuk, hogy hol tart a magyar katolikus egyház múltfeldolgozása, ezért erre nem igen érdemes szót vesztegetni. Érdekelne viszont, hogy ti ezt az állapotot hogyan élitek meg.
Tímár Ágnes: Nagyon egyszerű a helyzetem, mert én 85 éves vagyok, nemsokára meg fogok halni. Amit csinálok, azt igyekszem becsületesen csinálni. Korábban sem féltem, de most már igazán nincs mitől félnem. A múlt feltárását nagyon fontosnak tartom. Tudjuk, hogy a Krisztus utáni első három században keresztényüldözés volt. Az egyház a következő évszázadokban Európa és világszerte mindig emlékezett a hitvallók és mártírok hűségére és halálára, mert az ő bizonyságuk következtében az egyház új erőre kap. Mi is nyugodtan támaszkodhatunk a 20. század magyar hitvallóira és vértanúira. Az én dolgom nem az, hogy bármiről is lerántsam a leplet, hanem, hogy segítsek megőrizni a hűségesek hűségét, és föltárjam, hogy mi hogyan zajlott le. Csak erre az igazságra épülhet a jövendő magyar kereszténység. Ezt a munkát közvetlenül a rendszerváltáskor Lénárd atya kezdte el, aki javaslatot tett a Püspöki Karnak, hogy hogyan lehetne létrehozni egy kutatóbizottságot. Javaslatából semmi nem lett, így ő maga kezdte el a munkát. Majd négy-öt fős kis csoportok alakultak, ilyen volt Szabó Gyuláéké is, ezek hetente mentek be az Országos Levéltárba, és kértek ki a dobozokat, dolgozták fel az anyagokat. Tulajdonképpen számomra teljesen mindegy, hogy most hogyan fogadja a magyar társadalom mindezt, mert a jövő számára fontos, hogy a hitvallók hűségére, halálára vagy néhányan családjuk szenvedésére emlékezhessenek. Ez olyan kincs, amely hosszú századokra az egyház megújulásának forrása lehet.
Szabó Gyula: Én nem az 56-os nemzedékhez tartozom, hanem egy kicsit későbbihez, de azt azért megtapasztaltam, hogy nálunk elég kemény diktatúra és egyházüldözés volt. Még 1989-ben is úgy vélekedett a hármas csoportfőnök, hogy ha átmenetileg nem is lesz a bíboros szigorúan titkos állományi tisztjük, hosszú távon mégsem mondhatnak le erről. Tudjuk, hogy Lékai bíboros az volt. Én azt gondoltam 1990-ben, hogy az egyházban alapvető változás következik be, de a rendszerváltozás – és nem rendszerváltás – a folyamatosság fönntartását biztosította, nem csak egyházi tekintetben. Nagyot csalódtam. Megmondom őszintén, hogy nekem úgy 7-8 év kellett, amíg ezen érzelmileg túljutottam. Persze, nagyjából sejtettük, hogy mi és hogy történt a szocializmusban, de más dolog sejteni, és más dolog mindezt a dokumentumokkal alátámasztva látni.
1999-ben volt egy kispapunk Győrben, aki egyszer csak azzal jött haza, hogy egyházi elöljárói szerint az egyházat a volt kollaboránsok és a békemozgalom mentették meg. Nekem egészen más tapasztalataim voltak. Ekkor öten összeálltunk, és amint Ágnes nővér említette, az Országos Levéltárban az Állami Egyházügyi Hivatal adattárát néztük át. Ha jól emlékszem, innen mintegy harmincezer oldalnyi anyagot másoltunk le, és hoztunk ki. Majd folytattuk a munkát az Állambiztonsági Levéltárban. Többé-kevésbé megmaradtak a dokumentumok. Sok minden még most sincs feldolgozva. Megfordult viszont a helyzet, mert most azt kell bebizonyítani azoknak, akik a folyamatosságot képviselték, hogy ezek a dokumentumok nem hitelesek. Senkit nem akarok bántani, csupán azt szeretném, hogyha elindulna végre egy párbeszéd az ötvenes évek és a Kádár-rendszer egyházáról, és akikről bebizonyosodik, hogy érintettek voltak, azoknak vissza kell vonulniuk. Nem szabad boszorkányüldözést csinálni, de a jövő egyházát hiteles embereknek kell építeni. Várszegi főapát úr egyszer azt mondta, hogy az elmúlt 22 év sok tekintetben elpazarolt idő volt az egyház megújulása szempontjából. Az a tény, hogy az ún. történelmi egyházak semmi komoly társadalmi problémához nem tudtak érdemlegesen hozzászólni az elmúlt két évtizedben, önmagáért beszél. Ennek oka a rendszerváltozás előtti években keresendő, illetve abban, hogy nem volt meg a szükséges tisztázás. Ez szomorúsággal tölt el, de mi folytatjuk a munkát, és ezzel szeretnénk egy kicsit hozzájárulni ahhoz, hogy egyszer legyen újrakezdés.
Tabajdi Gábor (történész, az egyházüldözést kutató Fehér Hollók munkacsoport tagja): Fiatal kutatóként én nagyon felemásan élem meg ezt az egész dolgot, hiszen nekem ez nem volt egzisztenciális kérdés, ezért személyesen nem is nyomaszt a múlt. Úgy nyolc-tíz éve járok az állambiztonsági és egyéb levéltárakba, és nem kételkedem a dokumentumok hitelességében, azokat adottnak veszem. Mégis azért élem meg felemásan ezt a dolgot, mert egyfelől döbbenetesnek tartom, hogy állítólag nagyon sokan nagyon sok mindent tudnak, erről beszélnek félig nyilvánosan, baráti körben, de mégsem jelennek meg olyan visszaemlékezések, publikációk, amelyekre az ember tudományos kutatóként hivatkozhatna. Másfelől azonban azt mondhatom, hogy egyre gyorsuló ütemben fognak megjelenni tudományos, szakmai publikációk a témában, mert egyre többen kutatnak a fiatalabb évjáratok közül is. Van, aki csak ügynöklistát kutat, más a rendszer működését vagy az egyházak üldözési mechanizmusát. Egy-egy csoport nem is tudja magát átrágni ezen a hatalmas adatmennyiségen, és bizony vannak olyanok is, akik abbahagyják a kutatást, mert nem tudnak elegendő időt rászánni, vagy megcsömörlenek tőle.
Ungváry Krisztián: Ágnes nővérnél és Gyulánál nem kérdés, hogy miért érdekli őket a dolog, de miért érdekel téged, akinek az egészhez semmi, de semmi köze?
Tabajdi Gábor: Én egy meglehetősen apolitikus és a 20. században kevésbé szenvedő családból származom, és amikor ezt a munkát elkezdtem, először én is azt gondoltam, hogy nem sok közöm van hozzá, de amikor beleástam magam, és a plébánosomról és az engem bérmáló püspökről találtam iratokat, akkor azért izgalmas lett a dolog.
Ungváry Krisztián: Azt nem mondtad el, hogy bár családod tényleg apolitikusként ismert, de rokonaid között is találtál olyan személyt, aki áldozata volt a rendszernek. Én már nem foglalkozom ezzel a témával, de néha mégis beleütközöm. Nem is olyan rég egy nagyon kedves és szimpatikus, nekem sokat segítő, most hetven valahány éves személlyel beszélgettem annak kapcsán hogy a hírszerzés történetét kutatom. Beszélgetőpartnerem 1962-től hírszerző tisztként szolgált a Belügyminisztériumban, és az első korszakát az egyházi elhárításnál töltötte, ahol újoncként „novíciusnak” hívták. Elbeszélte, hogy páncélszekrényében reverendát és bibliát tartott, mert ezekkel tudott a legkevésbé feltűnően közlekedni, ha templomba ment, és a gyóntatószékben ügynökeit, adott esetben a püspököt, beszámoltatta. Mindezt magától mondta el, nem kérdeztem, és nem is készültem ilyen beszélgetésre. Ilyenkor én is elgondolkodom a téma mélységeit illetően. Tudjuk, hogy az üldözés nem csak a katolikus, sőt nem is csak a keresztény felekezeteket érintette, hanem minden vallást. Tudtok-e arról, hogy létezik-e valamifajta együttműködés Magyarországon a vallások és felekezetek között ebben az ügyben?
Tímár Ágnes: Némiképp az evangélikusokkal van ilyen, de igazából mindenki a saját szakállára kutat, mindenki elszeparáltan végzi a dolgát, és fél attól, hogy kapcsolatba kerüljön másokkal. Ez általános, nem csak az egyházi ügyekre vonatkozik. A Fehér Hollók talán az egyetlen kivétel. Huszonkét év nagyon rövid idő történelmi szempontból. Hosszú időre van még szükség ahhoz, hogy kihalljanak az érintettek és az ő barátaik, és egy tényleges jóakarattal és igazságkereséssel lehessen dolgozni.
Szabó Gyula: Az evangélikus egyház egészen a legutóbbi időkig példamutatóan kezelte ezt a kérdést, de hogy a legutóbbi püspökváltás után hogy fog menni, azt nem tudom. A határon túl, Erdélyben, a protestáns egyházak között nagyon jó együttműködés alakult ki. A római katolikus egyház ebben nem partner, akárcsak Magyarországon sem. Egyes kutatók között jó személyes kapcsolatok vannak, de hiányzik egy ökumenikus háttérszervezet megfelelő, az egyházakkal nem ellenséges, de a vezetéstől független szakemberekkel, akiket nem lehetne egyszerűen utasítani vagy leállítani.
Ungváry Krisztián: Gábor, két kérdéssel fordulok hozzád. Először, mi lehet az oka annak, hogy a különböző felekezetek eltérően közelítenek a kérdéshez. Másodszor az érdekelne, hogy hogyan írnád le a különböző attitűdöket, amely a katolikus, a református és az evangélikus egyházakat, valamint a zsidó felekezetet jellemzik.