Megjelent az Egyházfórum 2007/6. számában
2005 karácsonyára a Royal Travelling Company – a háromkirályokra emlékeztetve – betlehemi társasutazást hirdetett királyok és királynők részére. Mivel nem tudták betölteni a keretet még nagyhercegekkel és koronahercegekkel sem, a fennmaradó helyeket felajánlották vezérlő fejedelmeknek, államelnököknek, és amikor még mindig maradt néhány üres hely a mindenféle extrával felszerelt fenséges távolsági buszon, miniszterelnökök, pártvezérek, és fontosabb tárcák élén álló miniszterek jelentkezését is elfogadták.
London, Párizs, Bécs, Budapest, Zágráb, Athén, Isztambul, Bejrut: úgy ment minden, mint a karikacsapás, és a méltóságok a legnagyobb rendben, királyi pontossággal érkeztek Jeruzsálembe. Itt érte őket az első, méghozzá meglehetősen kellemetlen, mondhatni botrányos meglepetés, ugyanis egyetlen szállodába sem fogadták be őket, mint annak idején Máriát és Józsefet szülővárosukban. No persze ez a kis közjáték része volt a mókának, és amikor mindössze fél órás késéssel megérkeztek kijelölt fejedelmi helyükre, a Royal Palace Hotelbe, minden képzeletet felülmúló parádéval fogadták őket. Másnap délelőtt bevásárlással, plázázással, fogadásokkal, kaszinózással és élményfürdőzéssel telt el, s a Júda tizenkét törzsére emlékeztető tizenkét fogásos ebéd után került csak sor a Betlehembe indulásra. Legalább is azok számára, akik kizárólag saját felelősségükre vállalkoztak arra, hogy a további utat teveháton teszik meg, ugyanis az autóbuszokat, különösen az ilyen elegánsakat előszeretettel robbantgatták föl az ilyen-olyan gerillák és Heródesek. Így aztán már csak heten – három király, egy koronaherceg, egy szociáldemokrata miniszterelnök, egy liberális pártvezér, valamint egy konzervatív belügyminiszter – vállalkoztak a Betlehembe menetelre. A többieknek maradt a shoppingolás, az élményfürdő és a látványpékség, a Jeruzsálem by night program, valamint a UPC százhúsz csatornáján elérhető tévéadások.
– Nem harapnak? – kérdezte a burnuszos (alatta golyóálló mellényt viselő), pásztornak álcázott kísérőktől a legnagyobb király.
– Csak a gerillákat – nyugtatta meg az alezredesi rangot viselő pásztor, és libatepertőt kínált körbe.
– Mikor érünk oda ezekkel? – kérdezte homlokát ráncolva a középső király.
– Éppen karácsonyra! – hangzott a biztató válasz, majd a válaszoló biztonsági kecsketúrót kínált körbe, de ebből már csak a bátrabbak vettek.
– Akkor mi most úgy vagyunk, akár a régi háromkirályok – jegyezte meg a legkisebb király, aki fekete volt és nő, akit a másik kettő (ezért vagy másért, nem tudni) még csak nagyhercegszámba sem vett.
– Nem egészen – javította ki a szociáldemokrata miniszterelnök -, ugyanis mi heten vagyunk, és több mint negyven százalékunk demokrata.
– Én is annak vallom magam, hölgyeim, uraim! – jelentette be ünnepélyesen a koronaherceg, aki valóban az első perctől kezdve igazi demokrataként viselkedett, olyannyira, hogy még a közös zsolozsmán sem vett részt. Ezt fel is rótta neki most a legnagyobb király.
– Önök, demokraták, nem szoktak imádkozni?
– Már hogyne szoknánk – méltatlankodott a demokrata koronaherceg.
– Csak a közös ima nem smakkol, igaz? – kérdezte a középső király csípősen.
– Már hogyne smakkolna – méltatlankodott a demokrata koronaherceg.
– Hát akkor? – kérdezte kíváncsian a legkisebb király, aki szurokfekete volt és ízig-vérig nő.
– Csak annyi a különbség, hogy mi mindig szépen megszavazzuk a közös imát – közölte büszkén, de cseppet sem fennhéjazva a demokrata koronaherceg.
– Én viszont a zarándok háromkirályok alázatával indulok Betlehembe, hogy tiszteletemet tegyem a világ világossága előtt – közölte a konzervatív belügyminiszter, majd hozzátette – És azt is elárulhatom, hogy nem jövök üres kézzel.
– Én a magam részéről aranyat hozok – közölte a legnagyobb király.
– Hát ez nagyon érdekes – jelentette ki a középső -, én ugyanis tömjént.
Mindenki a legkisebb királyra nézett, aki szurokfekete volt és ízig-vérig nő, és persze nagy megkönnyebbüléssel hallották, amint azt mondta:
– Én meg szokás szerint mirhát.
– Az én mobiltelefonom pedig tizennégy karátos – közölte a szociáldemokrata miniszterelnök.
– Az én karórám meg húszmillióra van biztosítva – tette hozzá a liberális miniszterelnök.
– És ön? – kérdezte a biztonságiak vezetője a demokrata koronaherceget.
– Én egy verset hoztam – felelte.
– Mibe kötve? – kérdezte a konzervatív belügyminiszter.
– Semmibe. Még annak idején hittanórán tanultam – felelte a demokrata koronaherceg.
– Akkor, hölgyem és uraim, mindenki hagyja itt drága ajándékát, ne adjunk semmi esélyt a fosztogatóknak. A vers maradhat.
– Hát akkor mit vigyünk? – kérdezték a hoppon maradtak kétségbeesve.
– Hát például, hallották, egy verset, egy éneket, egy produkciót: bukfencet, kártyatrükköt, madárhang-utánzást – javasolta az aludttejet körbekínáló biztonsági.
– Háromperces parlamenti felszólalást is szabad, csupa e-betűvel? – kérdezte reménykedve a szociáldemokrata miniszterelnök.
– Bravó! – rikkantotta egy nyakában kisbárányt hordozó biztonsági.
Valamennyi biztonsági pásztor kifogástalanul beszélt angolul, de ha kellett a franciával is elboldogultak. Egyikük oroszul is tudott, de erre nem volt szükség, így aztán ő lett az, aki sáskával és erdei mézzel kínálta őket, de ebből csak a legkisebb király vett, a sáskát azonban végül is a ridiküljébe dugta.
Betlehem közelében palesztin pásztorok állították le a tevéket, a biztonságiak azonban megnyugtatták a tekintélyes küldöttséget, hogy csupán arra kérik őket, ami méltánylandó, hogy a hátralévő, nem túl hosszú utat a barlangistállóig gyalog tegyék meg. Körbefogták őket, és el is indultak a barlangistálló felé.
– A prospektus szerint nekünk a születés templomába kellene… – próbálkozott a konzervatív belügyminiszter.
– De mi biztonsági okokból a csillag után megyünk – figyelmeztette a kisbárányos biztonsági.
– És ez stílszerűen egy Dávid-csillag! – magyarázta a középső király.
– Különben is ma már semmi sem szent, a templomokat is elfoglalják vagy felrobbantják a gerillák vagy a gerillavadászok -, magyarázta a kecsketúrós biztonsági, majd hozzátette: De itt semmi bántódásunk sem lesz.
Egyszerre csak ott állt előttük az Úr angyala, és beragyogta őket. Nagyon megijedtek. De az angyal megnyugtatta őket:
– Ne féljetek! Mert nagy örömet adok tudtul nektek, és majd az egész népnek. Ma megszületett a megváltótok, Krisztus, az Úr, Dávid városában Ez lesz a jel: találtok egy jászolba fektetett, bepólyált gyermeket.
– Szóról szóra – suttogta a legkisebb király.
– Ez valóban eredeti? – kérdezte a liberális miniszterelnök.
Egyszeribe mennyei seregek sokasága vette körül az angyalt, és dicsőítette az Istent e szavakkal: „Dicsőség a magasságban az Istennek, és békesség a földön az Istennek tetsző embereknek”.
– Ezek meg mi lennénk – mutatott körbe a demokrata koronaherceg.
– Ez akkor teljesen a forgatókönyv szerint megy – ismerte el a konzervatív belügyminiszter.
Mihelyt az angyalok visszatértek a mennybe, a palesztin pásztorok így szóltak egymáshoz:
– Menjünk Betlehembe, hadd lássuk, ami történt, amit az Úr tudtunkra adott.
– Tudunk valami szép karácsonyi éneket? – kérdezte aggodalmasan a legnagyobb király.
Ketten tudták a Stille Nachtot, a szociáldemokrata miniszterelnök a Jingle bellt, a görög koronaherceg, akinek a nagymamája osztrák-magyar őrgrófné volt, a Kiskarácsony, nagykarácsonyt, a középső király pedig a My beautiful ladyt, mert hogy a Szűzanyának is jár valami. Mindegyiket megpróbálták, egyik sem akaródzott igazán, mert közben mindegyiküknek az zakatolt a fejében, hogy „mitadjakmitadjakmitadjak”. De már késő volt, mert megtalálták Máriát és Józsefet és a jászolban fekvő gyermeket. Pontosan a forgatókönyv szerint. Mária kiköpött zsidó volt, Józsefről ordított, hogy arab. A Kisjézus – legalábbis a legkisebb király szerint, aki nemrégen még hittanra is járt – édesanyjára és a Szentlélekre hasonlított.
– Hogyhogy a Szentlélekre? – kérdezte a liberális miniszterelnök.
– A forgatókönyv szerint őtőle fogant – nyugtatta meg a demokrata koronaherceg.
Eközben jöttek-mentek a küldöttségek. Az El-Fatah egy csupor juhtúrót, az Al-aksza mártírjai aszalt gyümölcsöt, a Hammasz egy gomolyasajtot hozott. Ment minden a forgatókönyv szerint, mindössze egyetlen kis intermezzo akadt. Egy suhanc furfangosan és – meg kell hagyni – gyönyörűen cikázó mozdulatokkal áttörte a barlangistállót körülvevő biztonságiak kordonját, és egy szempillantás alatt a sziporkázó kisded előtt termett, egy rántással felnyitotta burnuszát, és mielőtt bárki bármit tehetett volna, az övéhez kapott, s megnyomott egy gombot. Egyelőre csak hatalmas csend lett, aztán megszólalt az övére szerelt zenélődoboz: „Békesség a Földön az embernek”.
Most ők kerültek sorra, de meg sem tudtak szólalni. Lefoszlott róluk a rang, a méltóság, de vele együtt lefoszlott róluk a méltatlanság is, és megmaradt csupasz emberi méltóságuk. Ekkor a konzervatív belügyminiszternek eszébe jutott egy régi-régi dal, amit még a nagymamájától hallott, és egy mindannyiuk számára ismeretlen nyelven énekelni kezdte, hogy „Fel nagy örömre Úr született, aki után a Föld epedett”.
– Nos? – néztek rájuk a biztonságiak, amikor kiléptek a barlangistállóból, ők azonban csak bólintottak.
– Nos ? – bámultak rájuk a tevék, amikor visszatértek hozzájuk, ők azonban csak sűrűn bólogattak.
– Nos? – kérdezősködtek a Jeruzsálemben maradt útitársak, de ők csak maguk elé dúdoltak.
Azután menetrend szerint visszaindultak. Aztán egyszer csak a Betlehemet megjárt hetek dúdolgatni kezdték az ott hallott dalokat. Aztán szépen rázendítettek. A többieket is magával sodorta az ének. És aztán nem volt megállás. A Jeruzsálem-Bejrut-Isztambul-Athén-Zágráb-Budapest-Bécs-Párizs-London útvonalon végestelen-végig karácsonyi dalokat énekeltek. Ismerős-ismeretlen énekeket, ismerős-ismeretlen nyelveken. Mint az őrültek.
Kamarás István OJD