Aki kezébe veszi és időt áldoz arra, hogy elolvassa Kamarás István Embertan-erkölcstan sztori cmű könyvét, jól szerkesztett, könnyen olvasható, élményszerű leírásokban bővelkedő összeállítást olvashat egy magyar találmány hányatott élettörténetéről.
A kronológiai rendre felfűzött, dokumentumokkal alátámasztott mű nemcsak egy találmány története, hanem a mögötte álló emberé is. Egy emberé, aki hitt és mind a mai napig hisz abban: a 21. század biológiai embere számára erkölcsi szempontból emberré válásának nélkülözhetetlen feltétele, hogy újra megismerje önmagát, rádöbbenjen emberi mivoltából adódó küldetésére. Egy olyan személyiség története is, aki képes volt és képes arra, hogy egy asztalhoz ültessen különféle világnézetű, vallású, filozófiai gondolkodású embereket, akik az asztal körül eltöltött idejüket nem egymás szidalmazására, kritizálására pazarolják, hanem képessé válnak egy eszméről: az ember önmaga megismerésének kérdéséről folytatott konszenzusos beszélgetésre.
Az olvasó nem maradhat távol azoktól az érzelmi hullámzásoktól sem, amelyek a könyv lapjain keresztül megérintik. A ráció és az irracionalizmus, az igazság és az igazságtalanság, az egyén és az őt féltékenyen szemlélő szakmai közösségek, a társadalmi igény és azt észrevenni nem akaró vagy azzal tudatosan szembemenő politikai érdekeket a társadalmi előrehaladással szemben előtérbe helyező oktatáspolitika láttán erős indulatok ébrednek az olvasóban. Nem pusztán indulatok keletkeznek, helyet követel magának a szomorúság is. Látva azt, hogy amíg van egy nemzet, amelynek polgárai okosak, olvassák az élet problémáit, és jó meglátásaikkal próbálják a helyes irányt megmutatni az őket körülvevő világnak, addig sajátjaik nem vevők észrevételeikre, figyelmeztetéseikre, sokkal inkább az őket körülvevő nagyvilág. Ez szomorúsággal és fájdalommal töltheti el az olvasót.
Volt egy Kodály Zoltánja ennek az országnak, aki megmutatta, hogy az ember felemelkedésének egyik útja a lelkét megnyitó és gazdagító zene. Az ő történetén keresztül is bebizonyosodott az ősi igazság: senki sem próféta a saját hazájában. S míg a Kodály-módszert csak ímmel-ámmal tette magáévá a magyar közoktatás, Japánból a csodájára jártak, hogy meghonosíthassák azt a Távol-Keleten. Most van egy Kamarás Istvánja az országnak, az emberismeret-etika Kodály Zoltánja, aki szociológusként tökéletesen látja azt az erkölcsi hiányt, amely, mint egy behúzott kézifék, visszatartja ennek az országnak a szárnyalását. Szól, figyelmeztet és megoldást ajánl, de nem figyelnek rá. Egy újabb Kodály Zoltánt egy már ismert kodályi sorsra kárhoztatnak saját nemzetének választott vezetői. Bár módjukban állna, hogy nemzetük szolgálatába állítsanak egy értékközpontú, az egyén figyelmét már kisgyermekkortól önmaga megismerésére, elfogadására ösztönző gyakorlatot – mely talán még az egyén boldogságának, boldogulásának forrásává is válhatna –, de úgy tűnik, ez valamiért nem szolgálja az ő érdekeiket, így a jövő generációit áldozzák fel önös érdekeik oltárán.
A rendszerváltást követően sikerült meggyökereztetni azt a nézetet, hogy az erkölcs, az valami hitbéli kérdés, s ettől a téveszmétől a közgondolkodás mind a mai napig nem tudott megszabadulni. A hittan-erkölcstan összemosása olyan filozófiai vitákat indított el, amelyek mára felfejthetetlen gombolyaggá váltak, és a társadalmi törések mentén érzelmeket generálnak. Ebbe a zavarba szól bele a Kamarás-féle emberismeret, embertan, de a nagy ricsajban valahogy nem hallják meg az ő szavát. Vagy nem akarják meghallani, mert jobb fenntartani egy zavaros állapotot, mint alázattal létrehozni egy konszenzus alapú megoldást?
Kamarás István iránymutatására, úgy tűnik, még érzéketlenek azok, akiknek a döntés lehetősége a kezükben van. De ott vannak a Kamarás-növendékek, a tanítványok, akik tovább viszik azokat az eszméket, értékeket, amelyeket mesterük oltott beléjük. És egyszer talán…
Pécs, Pro Pannonia Kiadói Alapítvány, 2015, 176 oldal
KÖRMENDY KÁROLY