Megjelent az Egyházfórum 2008/3. számában
(kutatási jelentés)
Úgy gondolom, talán nem túlzás azt mondani, hogy úgy foghatjuk meg a kereszténység lényegét, hogy adni sokkal jobb, mint kapni. Talán nem tévedünk sokat, ha azt mondjuk: igazándiból akkor kapunk, ha adunk. El kell jutni addig a pontig, amely minden emberben a közös örömöt jelenti: a szeretet az igazi vágyat tartalmazza arra, hogy megajándékozzunk mindenkit, függetlenül attól, hogy közel áll hozzánk vagy sem.
Itt vetődik fel a vallás szociológiai vizsgálatának nagy kérdése: hozzá férhetünk-e a misztikumhoz, a hithez pozitív kutató módszerekkel, meg szabad-e kérdezni embertársainkat legbenső világukról, ami életüket esetleg meghatározza, vezérli, irányítja. Lehet-e profán vizsgálat tárgyává tenni a Szentírást, a Megváltó földi pályáját és ennek az emberiségre gyakorolt hatását.
Amikor elkezdtem olvasni a „kutatási jelentést”, úgy gondoltam, hogy egy nagyon sikeres vizsgálat dokumentumát vettem kézbe. Néhány oldal után azonban kiderült, hogy másról van szó: olyan párbeszédes formában megjelenő esszé, beszámoló, értekezés, amely a szerző belső világát, a mai kereszténységről alkotott nézeteit tükrözi vissza. A párbeszéd szereplői tulajdonképpen a szerző vívódását, önmagával folytatott harcát jelenítik meg szociológiai tükörben.
A világirodalomban ilyen művek gyakran fordulnak elő, pl. Platón Állam c. műve is párbeszédes formában íródott, és napjainkban Fekete Sándor Folyosói szimpozionja. Nem változtat ezen az a tény sem, hogy a szerző a vallásszociológia művelője, és önmagával folytatott állandó vitáját jeleníti meg.
A szociológia eszköztárának nagy részét matematikai-statisztikai módszerek jelentik. Igen ám, de a matematika, a statisztika a feladat egyik fele, mert fel kell tárni a számok mögött elbúvó, rejtett módon létező igazságot, azokat az elemeket, amikért tulajdonképpen a vizsgálatot elkezdtük. Ez pedig csak olyan módon valósulhat meg, hogy feltárjuk az összefüggések rejtett elemeit.
A vizsgálat tárgya ebben a különleges esetben egyrészt az emberi hit természetére, másrészt a Szentírás egy kiemelt részére és ennek a hétköznapi megvalósulására vonatkozik. Rendkívül fontos, hogy ne az „ortodoxiát” vizsgáljuk kijelentések formájában, hanem az „ortopraxist”, a helyes cselekvések megvalósulását.
Mind a négy evangélium tartalmazza a kenyérszaporítás elbeszélését (csodáját). Meg kell értenünk, hogy a csoda nem bűvészmutatvány, hanem a Megváltó isteni kommunikációja, híradása az embernek. Ennek vizsgálata, megfigyelése a minél teljesebb megértést szolgálja, segíti elő. Az igazi csoda a kenyérszaporításban az emberi szolidaritás általánossá válása, tulajdonképpeni mása és megvalósulása. Ezekben a történetekben két főszereplő van: Jézus és az Őt hallgató tömeg. „Számomra az irracionalizmus, a babonaság, a New Age mind-mind ellenszenves, a valódi misztika nem, van ugyanis a gondolkodásnak nem racionális, ugyanakkor okos és értelmes módja” (Mérő László). A csoda a kultúra része, és valami hiányt tükröz, és megvalósítás után kiált. Ezért vizsgálható az a magatartás, amelyben a csoda megfigyelői részesülnek függetlenül attól, hogy hívők vagy agnosztikusok (hitetlenek). Tulajdonképpen az egész történet azt akarja mondani, hogy mennyire szoros a test (corpus, caro) és a lélek (anima, spiritus) egysége. Ahogy Szabó Lőrinc mondja: „Mért dolgozik a test a lélekért?”
Az evangéliumok szerint Jézus a tanítványok kötelességévé teszi a tömeg ellátását. Így alakulhat ki az alapvetően keresztény szemlélet: feladatunk és kötelességünk minden szegény megsegítése. A valódi vallásosság tettekben megnyilvánuló és közösségekben működő krisztusi élet. Nem hiányozhat belőle az ökuménia tágabb értelmezése, vagyis nemcsak a vallások együttélését és barátságát, hanem a népek közösségét, tágabb értelemben véve pedig a szolidaritást jelenti. Ez az isteni szolidaritás nyilvánul meg a Megvendégelés csodájában is.
Még talán két formai megjegyzést: az értékelő táblázatok nem tartalmaznak számértékeket, így jellemzőbbek, mert vágyakat és tendenciákat is mutatnak. A lábjegyzetekben egyfajta bibliográfia is lelhető: értékes és érdekes könyvekkel.
Befejezésül Pilinszkyvel szólva: „Rátok testálom koppanásomat.” Abban bízva, ami szintén a kísérlet része, jogos reményünket táplálja: hogy a mobilunkból „Tóparti” (Genezáret) atya hangján szólal meg: „Itt a Jóisten, hallgatlak.”
(Pannónia Könyvek), Pannónia Kiadó, Pécs, 2007.
RADNÓTI RÓBERT