Egyházam lábnyomában címmel jelent meg Kamarás István vallásszociológus új könyve a GlobeEdit kiadónál az 1980-as évek eleje óta a magyar katolikus közösségek világában szerzett élményeiről. Az alábbiakban az Egy religiográfia visszhangja (1992-1993) című fejezetből közlünk szemelvényeket. Ebben a szerző a pályamódosító papokról szóló, Júdások vagy Péterek című, az Egyházfórum Alapítvány gondozásában 1992-ben megjelent könyv utóéletét taglalja.
Eredetileg a papi pályára való felkészítést (szocializálást) kívántam vizsgálni, összevetve a lelkészit a pedagógusi és egyéb foglalkozásokra és hivatásokra való felkészítéssel. Megvalósításának igen kicsi volt az esélye, ugyanis nemigen remélhettem, hogy majd közvetlen közelről a szemináriumokban tanulmányozhatom a papi pályára felkészítési, felkészülési folyamatot. Ekkor (1991-ben) keresett föl Nagy Alexandra, a Szeged-Csanádi Egyházmegye tulajdonában lévő Szent Gellért Könyvkiadó operatív vezetője, és arra biztatott, hogy írjak könyvet az „apostata”, vagyis a „kiugrott” papokról.
Egyházmegyei pecsétes ajánlólevéllel láthattam hozzá a kutatáshoz. Szakmailag jól döntöttem, hiszen, így tanultam, konfliktus-helyzetben jobban megmutatkoznak a szociológiai összefüggések. Arra nem számítottam, hogy szűkebb témámon kívül mennyi mindent megtudok egyházamról, a negyvenéves diktatúráról (amire a váci püspök is hivatkozott), valamint a papi szerepről és mindezek társadalmi-történeti kontextusáról. Másfelől döntésem teljességgel elhamarkodott volt, ugyanis nem tisztáztam, miért is akar egy egyházi kiadó ilyen könyvet kiadni, valamint azt sem, hogy egyáltalán milyen könyvet akar kiadni: a kiugrott papok Júdásként való bemutatását szorgalmazza, vagy éppen ügyük megértését, vagy pedig a jelenség tudományos elemzését?
Azt sem tisztáztam, kit is képviselt Nagy Alexandra önmagán kívül. Egy biztos: felvállalta a kéziratot, mely az Egyházközség-építők című religiográfiámmal együtt már nyomdában volt az „ügy” kirobbanásakor. A lényegében már kész könyvek kiadását − az emblémát átcserélve − végül az Egyházfórum vállalta föl, és ezzel együtt a mindenféle kockázatot. A független katolikus folyóiratot ugyanis egyházamban nagyon sokan gyanakvással kezelték, s ráragasztották vagy a „nem igazi katolikus”, vagy a „bulányista”, vagy a „liberális” címkét. Mint pozitív fejleményre azzal is számolhattunk, hogy egy „botránykönyv” legalább anyagilag kárpótolja a koldusszegény – és jelentős részben a sokgyermekes Wildmann János zsebéből finanszírozott – Egyházfórumot.
(…)
Az Egyházfórum akkori főszerkesztője, Máté-Tóth András még a könyv megjelenése előtt készített velem villáminterjút. Arra a kérdésre, hogy honnan veszem a bátorságot, hogy a cölibátus kényes kérdéséről írjak, az feleltem, hogy az teszi a témát kényessé, hogy tabuizálják, ezért a mítosztalanításra vállalkoztam, mert úgy gondoltam, hogy a papságnak sokkal többet árt a kritikátlan hódolat. Hangsúlyoztam, hogy a cölibátus kérdéskörének természetesen csak egyik szeletének bemutatására vállalkoztam: a jelenség szociológiai leírására, értékelemzésére. Arra a kérdésére, hogy nem félek-e a kiátkozástól, azt feleltem, hogy a kutatásomat és eredményeinek közzétételét a legismertebb magyar teológusok és püspökök közül is többen támogatták. Emellett úgy véltem, hogy akik könyvemben csámcsogni és megbotránkoznivalót találnak, akik még nem nőtték ki a középkort, azoknak nem lehet erkölcsi alapjuk a kiátkozáshoz.
Most már látom, hiba volt nem azzal kezdenem, hogy ez a könyv elsődlegesen nem a cölibátusról, hanem a pályamódosításról, a papi pályák drámai fordulatáról, és legalább annyira a magányról, a tisztességről, a papi pályára való felkészítés hiányosságiról szól, meg arról a negyven évről.
A könyv megjelenése utáni első reflexiót (december 2-án) a Megjelölve Jézus keresztjével és Dávid csillagával szerzőjétől, Kis György nyugdíjas plébánostól kaptam, magnóra mondott levél formájában, melyben egyebek mellett azt mondta, hogy „megrendítően élethű. Szükséges az Egyház életében. Nem fog tetszeni az egyházi vezetésnek. Az Új Ember nem fog írni róla. Százas fokon ad valóságismeretet. (…) Rahner a fakultatív cölibátus mellett volt. Itt az egyházi és az isteni törvény ütközik. Most már a kövek beszélnek erről a kérdésről. Várhatsz gyalázkodást, névtelen leveleket, sokan majd zsidónak neveznek. (…)
Beton atya december 16-án keltezett levelét − mit tagadjam − szívdobogva olvastam. És még sokszor elolvastam az írásképe alapján versre, titkos üzenetre is emlékeztető sorokat, előbb megfejtését erőltetve, aztán inkább csak dallamát figyelve: „Kedves István! … köszönöm könyvedet … egy két dologért kár volt…, jó lenne, ha bővítenéd tanácsadóid körét, mielőtt véglegesítenéd terveidet… ebben a gyökértelen, labil, törékeny világunkban gyönyörködnünk kellene Jézus egyházának sok-sok vonásában, a mérhetetlenül hatalmas, „ontológiailag” − is − létező természetfeletti rendben, s mindennél hatalmasabb Kegyelemben…, zilált ifjúságunk eszményekre szomjazik, misztikára − is − éhes… majd egyszer folytatom szóban… köszönöm, hogy dolgozol a magyar egyházért…”
Egy nappal később eléggé rejtélyes levelet kaptam: „Tisztelt Kamarás Úr! Gratulálunk Önnek frissen megjelent könyvéhez! Ki/ugr/rug/ott Kispapok Klubja.” Lelőhelyükre utalás nem volt, csak egy postafiók-szám. Írtam oda nekik, de választ nem kaptam, azóta sem akadtam nyomukra!
December 21-én a Magyar Rádió Hitélet rovatában Nyakas Szilárd ismertette igen korrekt módon könyvemet. Ez volt az első, ha nem, is kifejezetten egyházi, de vallási reflexió. Két nappal később a Kapuban jelent megy egy ismertetés. Batári Gábor szerint ingoványos talajra léptem, „ugyanis ez a szociológiai írás csak olajat hint a tűzre. De nehézségeket hallgatással még senki sem oldott meg. Kamarás István hívő katolikus, az egyház oldaláról közelíti meg a jelenséget, nem a szenzációt keresi, éppen ellenkezőleg, orvosló szándékkal végezte kutatásait.”
Hűséges, mindig nyitottnak maradó vitapartnerem, az Igen reagált legelőször az egyházi lapok közül. Huszthy Ádám mondott rá igent, majd nemet, és végül igent: „Veszélyes a kimondott szó. Hát még a leírt. De a legveszélyesebb a gondolat. (…) Ez a könyv felnőtteknek szól; felnőtt korú, felnőtt keresztényeknek. (…) A valóságszelet immár feltárult, s ez a tény a legtapintatosabb állathoz: a strucchoz való hasonulásnak feladására kényszerít bennünket”. Eddig volt a dicséret, következett a letolás: „A biztos kézzel irányított, koncentrált kezdés után az összegyűjtött anyag mintha fokozatosan kikerülne a szerző ellenőrzése alól (az objektivitás csapdája?) és önálló életre kel a könyv.” És a konklúzió: „A felkavart indulatok lassan majd elülnek, egyszer majd a szemináriumok kötelező olvasmányaként láthatjuk viszont ezt a könyvet. És ha már így alakult, ne ússzuk meg tanulság nélkül: papjaink nem szentségkiszolgáltató automaták. Esendőek, szorongásaik, vágyaik, igényeik vannak. Ám mindenek előtt − ez a könyv fő tanulsága − magányosak. Ők minket (már régóta) testvérnek szólítanak, mi őket (még mindig) atyának. Vegyük észre a megszólításban rejlő felszólítást: törődjünk jobban papjainkkal!”
(…)
2003. január 14-én keltezett Tarnay Brúnó bencés teológus levele, melyben az írja, hogy elégtétellel olvasta könyvemet, úgy érzi, egy hullámhosszon vagyunk, majd így folytatta: „Fájdalommal tapasztaltam, hogy a magyar katolikus egyház közszelleme egyszerűen romlott. (…) Az őszinte és tárgyilagos adatokért sajnos nem várhatsz dicséretet és elismerést, még soká kell várnunk arra, hogy a klerikalizmus zártsága felszakadjon, hogy a papság megfelelő nevelést kapjon. Egyelőre magam nem észlelem ennek előjeleit sem. Isten áldja munkádat!”
Egy nappal később Heller György, a Szent István Társulat elnöke telefonon: „Érdekes. Jó lenne, ha minden püspök elolvasná.”
(…)
Naivabb énemmel már-már kezdtem azt hinni, kisebb fajta csoda történik, és egyházam legalább is eltűri, lenyeli könyvem, reális énem erre nem számíthatott, de egyik sem gondolt arra, hogy éppen egy barátom vállalja az ítélethozó szerepét. Lukács László Könyvek a papságról címmel az Új Ember január 31-i számában három könyvről ír: Drewermann Klerikusok című könyvéről, az én könyvemről, majd pozitív példa gyanánt Gertrud Rességuier Az első szeretet című könyvéről. Először − meghökkentő magabiztossággal − Drewermannon veri el a port, kissé megenyhülve így fejezve be: „Ez a könyv kétségkívül tartalmaz néhány elgondolkodtató megállapítást, egészében azonban semmiképpen sem visz közelebb a tisztánlátáshoz.” Ezután így folytatja: „Más szempontból okozott csalódást és bosszúságot Kamarás István könyve a »pályamódosító papokról«. Jó néhány olyan pap olvasta ingerülten, növekvő és indokolt felháborodással, aki a szerző baráti köréhez tartozik, ilyen vagy olyan területen együtt dolgozott vele, becsüli őt elkötelezett, bár időnként partizánportyákra tévedő lelkesedéséért. Többen olvasták megdöbbenve nevüket a bevezetőben, hiszen ennek a munkának a létrejöttét semmiképpen sem segítették, sőt a papi életkérdésinek ilyesfajta megközelítését tudománytalannak, sőt embertelennek vélik. (…)
A könyv megjelent, bárki elolvashatja, s elgondolkodhat a benne fölvetett kérdéseken, szempontokon. Sokan, papok és civilek, lelkiismeretvizsgálatot tarthatunk: mit tehetünk papjainkért, menyiben vagyunk felelősek lelkipásztoraink lelki egészségéért. Sokak lelkiismeretének parancsára le kell írnom: így semmiképpen se szabad hozzányúlni ehhez a témához, s talán hozzátehetném: semmilyen témához sem. A könyv csak betűkkel jelzi a szereplőket, látszólag megőrizve ezzel anonimitásukat. A részletek azonban annyira nyersen konkrétak, hogy az egyházban kicsit is otthonosan mozgó olvasó ráismerhet az egyes esetekre. A személyiségjogok megsértésének érzem ilyen mélységben, s − a „gráfiára” hivatkozva − ennyire szuverénül beavatkozni mások életébe, véleményt mondani egyéniségükről, sorsukról, leveleket közölni íróik beleegyezése nélkül. Veszélyes vállalakozás a pletykát irodalmi szintre emelni, ebben az esetben súlyos visszaélés az érintettekkel szemben (s ezeknek köre sokkal tágabb, mint a könyvben szereplőké), visszaélés a tudományos elemzés, leírás módszerével. Egyoldalú, hamis képet fest a papságról és az egyházról, aki csak az emberi oldalt látja, hibáit mutatja meg, vagy akár erényeit dicséri. A mű szerzője bizonyára jól tudja, hogy az egyház Isten kegyelméből jött lére és áll fenn, könyvében azonban erről teljesen megfeledkeznék a kegyelem és a bűn erőteréről. Pedig nem adhat reális képet a papságról, aki ezt a tényt figyelmen kívül hagyja.”
(…)
A pályamódosító papok baráti körének alapítói, Czipó József és Fülep Sándor február 8-án küldték el levelüket Lukács Lászlónak: „A könyvben szereplő pályamódosító papok vállalták volna nevük közlését is, de mert a szerző és a mi szándékunk is azt volt, hogy ne botránykrónika jelenjen meg, így „anonim” lett a könyvben szereplő szerzők sora. (…) A szerző „partizánportyáival” kapcsolatban nem hisszük, hogy indokolt az ingerült felháborodás. Könyvének közreadásával, sokkal inkább az igazság teljességét próbálta meg közreadni. (…) Ezek valóban megtörtént dolgok. Ez is az Egyház! Tagadni becstelenség. (…) Mi azt tartjuk a személyiségjogok súlyos megsértésének, hogy lelkigyakorlatunk meghirdetését „az illetékes egyházi hatóság” nem engedélyezte, és ma sem teszi. (…)
Ön azt írja „így semmiképpen sem, szabad hozzányúlni ehhez a témához”. És − kérdezzük tisztelettel − hogyan szabad? Nemde az igazság szőnyeg alá söprése, ha erről nem beszélünk? Bizonyos, hogy a nem pozitív dolgok agyonhallgatására sajnos hagyomány van már! (…) A személyes beszélgetések, még ha nem is szó szerinti idézetek, nem pletykák. Ki és milyen jogon minősíti az egyes emberek vallomásait pletykának? Ha valami, hát ez a személyi szabadság megsértése. Miért csak a pozitív kép az igaz? Vagy csak az kényelmes?”
(…)
Ha nem lett volna állásom, és a vallásszociológiai kutatásból kellett volna megélnem, egy ilyen megbélyegzés után, bizony, szedhettem volna sátorfámat, hiszen a következő hónapoktól kezdve sorra bezárultak előttem a plébániák és a kisközösségek ajtajai. Igaz, néhány ajtó tüntetően nyitva maradt vagy éppen kitárult előttem, erről majd később.
(…)
Február 11-én Kárpáti Sándor pap barátom „jelez vissza”, hogy könyvem nagyon megviselte,
ugyanis három közeli ismerőse is benne volt. Ugyanezen a napon az Egyházfórum ügyvivője arról értesít, hogy Ákos Géza, Lukács László, Török József atyák mint katolikus könyvterjesztő hálózatok vezetői megállapodtak abban, hogy nem terjesztik könyvemet, és mindent megtesznek azért, hogy semmiféle propagandája se legyen. Ákos Géza még azt is javasolja, hogy az Egyházközség-építőket is töröljék a Szent István Könyvklub katalógusából, még akkor is, ha ez csak úgy lenne megoldható, hogy helye üresen marad.
(…)
Teljesen igazat kellett adnom azoknak, akik jogosan felpanaszolták a rohammunka negatív következményeit. Beláttam, jó lett volna a kiadás előtt akár mindegyikükkel is elolvastatni a szöveget, még akkor is, ha a számomra elfogadhatatlan vélemények miatt el kellett volna állnom a könyv megjelentetésétől. Igazuk volt a kilenc részletesen bemutatott életút után következő kommentárokkal kapcsolatban is, ezek egyike-másika ugyan frappáns, néha telitalálat, jó részük azonban sommás, egyike-másik valóban pikírt volt, így az a szándékom, hogy ezek az esetek többféleképpen is értelmezhetők, csak részlegesen valósulhatott meg. Mindazonáltal ezek az éles kritikák egy olyan baráti körben hangzottak el, amelynek máig tagja vagyok. A következő évben én lettem kezdeményezője és alapítója a pályamódosító papokat támogató, és másfél évtizedig működő Melkizedek alapítványnak. A baráti kör hamarosan kétszeresére bővült, de hamar megosztottá is vált. Ennek fő oka az volt, hogy az egyik kisebbség (mely mindenáron deklarálni kívánta hűségét a magyar katolikus egyház vezetéséhez) a többséggel való egyeztetés nélkül szervezett olyan lelkigyakorlatokat, amelyekkel nem mindenki tudott minden tekintetben azonosulni.
(…)
A pályamódosító papok szokásos évi, 2000-ben Dobogókőn tartott lelkigyakorlatán Karl-Joseph Rauber ekképpen − vagyis a hazai „hivatalos egyházunkban” szokásoshoz képest eléggé másképpen − szólt könyvem szereplőihez: „Még harminc évvel ezelőtt is VI. Pál pápa, aki minden emberi kérdés iránt nyitott és érzékeny volt, egy a papokhoz intézett nagycsütörtöki üzenetében a papi szolgálattól a cölibátus vagy más okok miatt önkéntes megválást úgy minősítette, mint Krisztustól való elpártolást, ami Júdás árulásával egyenértékű. Kamarás István Önök által is valószínűleg ismert Júdások vagy Péterek? című könyve − legalább is a címében − visszautasítja az ilyetén megítélést. E kérdésben az elmúlt évtizedekben egy sokkal kevésbé „dramatizáló” nézet jutott érvényre, amely nyilvánosan a nem kevés eset kapcsán szerzett tapasztalatokra támaszkodik. Júdás vagy Péter? Krisztus elárulása vagy Krisztus megtagadása gyengeségből? Júdás kiút nélküli kétségbeesése, vagy Péter bűnbánó megtérése? A témát az alcím egy sokkal tárgyilagosabb szintre helyezi: Religiográfia a pályamódosító papokról. Valójában az esetek nagyon kis hányadában kerül sor szándékos szakításra Krisztussal és az Egyházzal. Ellenkezőleg, a legtöbb pap, aki ebben a helyzetben van, mindenek ellenére hűséges szeretne maradni Krisztushoz, és kapcsolatban akar maradni az egyházzal.
A nőtlen életmód emberi gyengeségből történő feladása nehezen hasonlítható össze Péter tagadásával, mert az ilyen pap nem Krisztus személyét vagy magát az Egyház által megkövetelt fegyelmi rendelkezést kérdőjelezi meg, hanem életének − és következésképpen hivatásának is − új irányt ad, mert − valamilyen okból − nem érzi képesnek magát arra, hogy az egyház által megkövetelt, szilárd alapokkal rendelkező és az ősi időkben gyökerező papi életformának megfeleljen. (…) Gyakran több hónapig tartó súlyos vívódás után hozták meg a számukra nagyon fájdalmas döntést. A fájdalmat az okozta, hogy olyan szolgálatot kellett feladniuk, amely nagyon sokat jelentett neki, és amelyre alkalmasnak tartották magukat. (…) Minden püspöknek szembe kell néznie a kérdéssel, hogy mi legyen azokkal a papokkal, akik elhagyják vagy kénytelenek elhagyni a papi szolgálatot. A legtöbb helyen még nem alakították ki azokat a struktúrákat, amelyek ezeknek a papoknak lehetővé teszik, hogy korábbi szolgálatukból legalább néhányat gyakorolhassanak. (…)
Néhány püspök azért felveti a kérdést, hogy nem lehetne-e a latin egyházban is nős férfiakat pappá szentelni? A magam részéről erre a kérdésre nem tudok választ adni. (… ) Egy biztos, a nőtlen papi életforma mindig jelen lesz, de hogy kizárólagosan-e, azt nem tudom. Bízom a Szentlélekben, hogy ezután is megmutatja a helyes utat e vonatkozásban. Kedves Testvéreim, még ha Önök számára nem megengedett is a papi szolgálat gyakorlása, egyáltalán nem tiltott, hogy a papi lelkületet megőrizzék, és arról tanúságot tegyenek az Önökre bízott családban és munkahelyükön. (…) Krisztus és az egyház nem jelenthet Önöknek kevesebbet, mint annak idején, mikor még papi szolgálatot teljesítettek. Semper sacerdosként Önök mindig Krisztus barátai, és sajátos helyük van az Egyházban, még akkor is, ha papi szolgálatukat nem gyakorolhatják.”
Nagyon érdekes és eredeti értelmezését adta a nuncius könyvem címének, amikor nemcsak a júdási áruláshoz, hanem a Péterhez való hasonlítást is kritika tárgyává teszi, és a pályamódosító papok döntő többségét a tagadásban való péterség alól is felmenti. Amikor ezt a címet adtam könyvemnek, erre, bizony nem gondoltam, hanem arra, hogy ha a gyarlóságát megbánó Péterre egyházat lehetett építeni, akkor a pályamódosító papokra is sokkal bátrabban építhetne általunk soha meg nem tagadott egyházuk. A nuncius szavait hallgatva lelkükben (de sokan még pszichéjükben is) máig sacerdos barátaim arra gondolhattak, hogy hazai egyház őket érintő „dramatizáló” megítélésével szemben a világegyház képviselője a hivatalos vatikánitól nem eltérő, de mégis nagyvonalúbb és empatikusabb attitűdöt sugárzott.