Megjelent az Egyházfórum 2007/1. számában
Mostanában – a forradalom 50. évfordulója kapcsán – sok szó esett a Kádár-rendszerről. Indokoltan, annak főleg az első, nevezhetjük bosszúálló, szakaszáról. Történészek számbavették Kádár árulásait, azt, hogy milyen nagy volt a halálraítéltek száma – milyen sok, mondjuk az 1849-ben halálraítéltekhez képest –, és másokat. Nehéz megmondani, hogy egy alapvetően rossz történelmi korszaknak melyik része volt jobb, és melyik rosszabb. Különösen nehéz volna véleményt mondani erről a korszak egy nem-történész, nem-politológus megélőjének. Az érzésem az, hogy következményeit tekintve a második, mintegy 30 évig tartó szakasz volt a károsabb, úgy is mondhatjuk talán: a rosszabb, a kártékonyabb. Következményeit ma, 16 év múltán is viseljük, adjuk tovább, nemzedékről-nemzedékre; s ki tudja: mennyi idő kell majd ahhoz, hogy a nemzet megszabaduljon tőlük. Azt hiszem, hogy a szituáció megjelölésére nyugodtan használhatjuk a posztkommunizmus kifejezést.
Közismert, hogy amikor a kádári vezetés úgy látta, hogy a hatalmát már semmi nem fenyegeti, és amikor már a bosszút is teljesnek tartotta, úgy döntött (talán szovjet intencióra), hogy céljainak a „mézesmadzag” jobban megfelel, mint az „ostor”. Ezért 1963-ban amnesztiát hirdetett, az ’56-os „bűnösöket” kiengedte a börtönből, még talán az ellen sem emelt kifogást, hogy álláshoz jussanak, és Kádár kihirdette, hogy „aki nincs ellenünk, az velünk van”. Ennek a látványos politika-változásnak látványos eredményei lettek: az ország kezdett jobban és szabadabban élni. A nagyobb szabadságot a (valóban jelentős) kulturális engedmények mutatták. A jobb életet pedig az, hogy – igen sok munkával – ha nem is vagyonhoz, de elfogadható jövedelemhez lehetett jutni. A mezőgazdaságban lehetővé vált a háztáji termelés; az iparban és más területeken is mód nyílott kiegészítő jövedelemszerzésére.
Miből van a mézesmadzag?
Mindezekkel Kádár és rendszere bizonyos népszerűségre, vagy legalábbis elfogadottságra tett szert. (Állítólag egy fogadáson Kádár megállt Széchényi Zsigmondnál, és valami olyat mondott, hogy örömmel látja itthon. Amire Széchényi azt válaszolta volna: persze, hogy itthon maradok; Mátyás óta nem volt olyan jó királyunk, mint maga.)
Azonban ahhoz, hogy megértsük azt a változást, ami az emberekben a Kádár-rendszer második szakaszában bekövetkezett, két nagyon fontos dolgot kell meglátnunk.
Az egyik: annak ellenére, hogy az emberek a rendszerhez lojálisnak mutatkoztak, és lényegében lojálisan is viselkedtek – utálták. Utálták, hogy minden „felülről jött” állítás hazugság. Utálták a Szovjetunió előtti, semmi körülmények között meg nem tagadható hajbókolást. Utálták a szocialista táboron belüli testvériséget. Utálták április negyedikét, és utálták, hogy március tizenötödike óvodás-ünneppé vált. Úgy tekintették tehát, hogy minden törvény, rendelkezés, parancs ellenükre van, az kizárólag a Szovjetunió érdekeit szolgálja, esetleg a párt legfelső vezetőinek az érdekeit, de semmiképpen sem az ő érdekeiket. Ezért az ellenükre hozott törvényeket eleve törvénytelennek és nem-betartandónak tartották – egytől egyig mindet. Így a törvényt ott szegték meg, ahol ezt veszély nélkül megtehették – lett légyen szó egy fogó ellopásáról az üzemből, vagy a székely himnusz elénekléséről egy kocsmában. A törvények nem-tisztelete általános életfelfogássá vált.
A másik ezzel megegyező fontosságú, talán még fontosabb dolog: a Kádár-rendszer, amellett, hogy nyújtotta – igaz, nagyon korlátozott – jótetteit, fontosnak tartott egy további ténykedést: az erkölcs tudatos megszüntetését, kiiktatását az emberek életéből, gondolkodásából. Ennek „elméleti megalapozását” az a tétel adta, hogy erkölcsös az, ami az osztályharc érdekeit szolgálja, erkölcstelen az, ami az ellen van. Számunkra ma ennek a tételnek csak az a korolláriuma fontos, hogy semmi nem erkölcstelen, ami ebből a szempontból irreleváns.
Az erkölcs megszüntetése – pontosabban ennek propagálása – nagy intenzitással folyt. E ténykedésnek két példáját említjük. Egy úton-útfélen elhangzott állítás: a gyermekek az iskolában „tudományos” – értsd vallástalan – nevelésben részesülnek; ha otthon a nagymama ezzel ellentétes dolgokat állít, vallásról beszél, ezzel olyan törést okoz a gyermek lelkében, amelyet az nem tud kiheverni. Ne engedjük meg tehát a nagymama (édesanyánk, anyósunk) lélekromboló tevékenységét. Egy másik vonal (ezzel találkoztunk a tv-ben, annak pszichológiai műsoraiban, és sokfelé másutt is): a nyitott házasság mint ideál propagálása, a házastársi hűség káros következményeinek hangsúlyozása. E sorok írója jól emlékszik arra az igen csinos pszichológusnőre, aki hosszan fejtegette a szexuális monotónia káros hatását annak lelkére, aki elszenvedi.
Senki sem tagadhatja, hogy e ténykedésnek megvolt a széleskörű hatása. Sokan meghagyták gyermeküket abban a tudományosnak nevezett világnézetben. Sokan belátták, hogy milyen káros a szexuális monotónia, és elkerülték azt, házasságukat nyitottá téve. És aztán minden mást, a közállapotok alakulása szempontjából sokkal fontosabb dolgokat is, ugyanúgy – valljuk be – erkölcstelenül láttak.
Így a Kádár-rendszer végén, a rendszerváltást megelőzően ez volt a helyzet: látták, hogy ha az embernek sok pénze van, az jó dolog – látták nyugati útjaikon, mert ott az embereknek sok volt. Engedték őket sokat dolgozni, dolgoztak is sokat, és ennek be is jött bizonyos eredménye. Tudták, hogy a törvények ellenükre vannak, meg is szegték őket, ahol tudták. Belátták, hogy az erkölcsös élet csak bajokat okoz, nem is éltek erkölcsösen, gyereküket sem nevelték úgy. Egyetlen dolog volt már csak fontos: a pénz.
Az érdekes az, hogy ezzel nem is ártottak sokat másoknak. Anyagilag semmit, mert a feladatok diszjunktak voltak. Ha én, mondjuk, taxiztam (korábban illegálisan, később engedéllyel), azzal nem akadályoztam a te találmányodat. Ha én a tervezőintézetben, az egyetemen különmunkát végeztem, azzal nem ártottam a te háztájidnak. Meg aztán: ha a házasság elég nyílt, nem csak az egyik csalja meg a másikat, hanem a másik is ugyanazt teszi. A gyerek meg… Ugyan, ki törődik a gyerekkel?!
Ilyen körülmények közé érkezett meg a rendszerváltás. A pénz volt minden. A törvények – megszokásból – nem jelentettek semmit. Az erkölcs, mely nem létezett, nem okozott gátlást senkiben. A szolidaritásnak pedig az árnyéka is eltűnt az emberek tudatából.
A rendszerváltás, persze a Kádár-féle, nagyon is korlátozott szabadság helyett, igazi szabadságot hozott. Mindnyájan emlékszünk rá, hogy az egész társadalom milyen eufóriával reagált a megnőtt szabadságra, a rendszerváltásra és az egész új helyzetre. Ideig-óráig. Mert a megnőtt szabadságban a felsorolt három tényező (a pénz szeretete, a törvények nem-tisztelete és az erkölcs hiánya) szinergisztikus módon és hevesen fejtette ki hatását. Egy szabad, a diktatúrától megszabadult társadalomban – a diktatúrával ellentétben – a tilalmak száma nem végtelen. Meg ami meg is van tiltva, arról is be lehet bizonyítani – szükség esetén akár egy jó ügyvéd segítségével -, hogy az tulajdonképpen nem is az, mint ami meg van tiltva.
Miből van a mézeskalács?
Így a Kádár-rendszer gondolkodásmódjának legjobb hívei elég hamar eszmélni kezdtek. Pénzt nem csak sok munkával lehet szerezni; lehet a pillanatnyilag gazdátlan javak megszerzésével is. És főként lehet: hatalommal. Így lényegében korábbi tevékenységüket folytatták, azzal a lényeges különbséggel, hogy amit most tettek, az már káros lehetett másokra – egyénekre és a közösségre. A törvények nem jelentettek gátat – hisz hozzászoktunk, hogy azok ellenünkre vannak (most például vagyonunk, hatalmunk megszerzése ellen), azokat tehát nem kell betartani. Az erkölcs nem okozott gátlást – belénk nevelték, hogy nincs erkölcs.
Aki tudta, kezdte magántulajdonná alakítani a korábbi, úgynevezett köztulajdont; s ily módon hatalmas vagyonok jöttek létre. Akinek ebből nem jutott, vagy nem jutott elég, az, ha tudta, kezdte kiépíteni hatalmát. Aki ezen az úton indult el, de azonnal nem jutott be a hatalomba, az jövendő hatalmának kiépítésébe fogott – jól fog jönni később is, lesz majd akkor is mit magántulajdonná alakítani. Akinek erre sem telt – nyílván a túlnyomó többség ebbe a kategóriába tartozik – az gyűlölködni kezdett, gyűlölni mindenki mást. Vagy azért, mert a rendszerváltás neki, mint sokaknak, valóban anyagi csődöt hozott; vagy, mert a rendszerváltás, noha mint a legtöbb embernek, neki is javította anyagi helyzetét, de nem annyira, mint a főnökének, vagy a korábbi beosztottjának.
Legyünk konkrétak. A posztkommunizmus gyümölcse, hogy létrejöttek olyan vagyonok, mint amit Apró-Gyurcsánynak neveznek. Annak gyümölcse, hogy létrejöttek az Orbán-bányák, és később az Orbán-szőlők. Annak gyümölcse, hogy megújultak olyan eszmék, melyek alapja a gyűlölet, a cigánygyűlölet, a zsidógyűlölet; gyűlölete mindannak, ami nem az én hatalmamat, nem az én vagyonomat szolgálja. Elfogadása és támogatása mindannak, ami szolgálhatja a hatalmamat – beleértve a még nálam is gyűlölködőbb eszméket, azok képviselőit. A posztkommunizmus legeklatánsabb megjelenése a 2006. szeptember 17-én elkezdett, egyre inkább életben tartott, újabb és újabb megnyilatkozást találó folyamat.
„Ahol zsarnokság van, mindenki szem a láncban”, mondja a XX. század második felének talán legnagyobb magyar költeménye. Szomorúan tapasztalhatjuk, hogy, immár 55 év elmúltával, a posztkommunista erkölcstelenség láncában vagyunk mindnyájan szemek. A posztkommunizmus terméke a hatalom és a vagyon gátlástalan akarása. A posztkommunista erkölcstelenség terméke a gyűlölködés, a békétlenség és a gyűlölet teljesen nyílt kifejezése, annak pártpolitikává tétele. Mindenki láthatja, hogy a társadalom békéjének, mondhatjuk a szeretetnek az elutasítása, illetve az erkölcstelen gyűlöletnek az elfogadása ma az egész magyar társadalmat áthatja. Keresztény szellemű lapban nem félhetünk az anyagi világtól idegen megállapítástól: az erkölcstelen posztkommunista gyűlölet a Sátán műve.
A társadalom békéjének, a társadalom alapvető erkölcsi rendjének – mondhatjuk: a szeretetnek – helyreállításában különös szerep hárul(na?) a szeretet egyházára. Az egyház az, melynek hivatalból feladata, hogy mindent megtegyen a gyűlölet megszüntetésére, a béke és a szeretet helyreállítására (talán helyesebb lett volna, ha úgy mondom: megteremtésére). És talán elmondhatom: a szembenálló felek egyikére nagyobb befolyása lévén, mint a másikra, elsődleges feladata, kötelezettsége lenne befolyásával e félnél élni. Az egyház képviselői – helyesen – hangoztatják minden alkalommal, hogy társadalmi kérdésekbe joguk van beleszólni. Van-e fontosabb társadalmi kérdés, mint a béke?
Mindenki szem a láncban – sajnos az egyház is. Emlékezzünk vissza szeptember17-ére. Éppen ebben a lapban hívta fel egy írás a figyelmet arra (azóta sokan mások is), hogy Boldog Salkaházi Sára boldoggá avatásánál alig néhány órával később, alig néhány száz méterrel arrébb éppen annak a jelképnek az árnyékában kezdődött a nevezetes tüntetés, melynek nevében Őt a vértanúságba küldték. Mi mással magyarázható ez, mint a posztkommunista erkölcstelenséggel? És mi mással az, hogy ebben a tüntetésben egyházi személyek, ennek folytatásában egyházi vezetők vettek részt az ország különböző pontjain? Mi mással, hogy az Új Ember – éppen az Új Ember – glosszát tartott szükségesnek arról megjelentetni, hogy az Árpád-sáv egyáltalában nem a nemzetgyilkos magyar nácizmust, hanem az Árpád-házat reprezentálja? (Ez nyilvánvaló hazugság. Az Árpád-sáv valószínűleg egyetlen más magyar mozgalomnak sem, de az utóbbi két évszázadban biztos, hogy egyetlen más magyar mozgalomnak sem volt a jelképe – csak a nyilasokénak.) Mi más indíthat egyházi személyeket arra, hogy a fennálló nemzeti gyűlölködésnek ne a leszerelésén, hanem alátámasztásán, fenntartásán munkálkodjanak?
Márfi Gyula érsek írja az Új Emberben (bizonyára fő állításával mindenki egyetért): „Milyen legyen a püspökök és a papok kapcsolata az államhatalommal, illetve a hatalomért harcoló pártokkal? – Röviden így fogalmazom meg véleményemet: Politizáljanak, de ne folytassanak pártpolitikát! Ne kötelezzék el magukat egyetlen párt mellett sem, mert mindegyik pártnak vannak olyan állásfoglalásai, amelyekkel mi nem azonosulhatunk, ugyanakkor mindegyik pártban vannak emberek, akik az egyház hívei. Az kétségtelen, hogy jelenleg a jobboldali pártok állnak közelebb hozzánk, mint a baloldaliak¼”
Adja Isten, hogy a gyűlölködés azon állásfoglalások közé tartozzon, amellyel nem azonosulhatnak. A mai (2007. február 18.) evangéliumban olvassuk: „Ne mondjatok ítéletet senki fölött, s akkor fölöttetek sem ítélkeznek¼ Bocsássatok meg, és akkor nektek is megbocsátanak.” Adja Isten, hogy a hozzájuk közelebb állóknál tudják érvényesíteni az evangélium szellemét (persze, a tőlük távolabb állóknál is tegyenek meg ezért mindent).
Egy személyes szállal szeretném befejezni. Jezsuita diák voltam (amíg iskolámat nem államosították). Világnézetemet jelentős részben a jezsuita nevelésnek köszönhetem, azt, hogy hitemet tőlem telhetően megőriztem életem jelen, utolsó szakaszáig. Nem hiszem, hogy ezért lehetek eléggé hálás. Mégis, az október 23-i „ünnepségek” eseményei közül, talán először életemben, egy jezsuita ténykedése és annak értékelése volt az, ami a legtöbb szomorúságot okozta. Az, hogy egy atya az (azt hiszem: Árpád-sávot sem nélkülöző) tüntetésekben részt vett, az őt – talán valóban jogtalanul – ért atrocitásokat széles körben publikálta, a rend provinciálisa pedig közhírré tette, hogy rendtársának cselekedeteit helyesli. Ez az ünnepség nem volt hitbuzgalmi, nem volt békés, és határozottan pártpolitikus volt.
Adj nekünk békét, Uram! Add, hogy egyházad elvesse a gyűlöletet – bárki is tűzi zászlajára felebarátjának a gyűlöletét.
Frigyes István[1]
[1] A szerző egyetemi tanár.