Megjelent az Egyházfórum 2008/6. számában
Előadások a keresztény hitvilágról. Új bevezető tanulmánnyal
Ha egy pápa könyvet ír, az a tartalomtól, a kritikáktól és a fogadtatás eltérő hangjaitól függetlenül siker. A könyvkiadók számára tehát érdemes a „pápai publikációk” terén mozgékonynak lenni, különösen is szegény magyar könyvpiacunkon, ahol bizony minden egyes eladott példány komoly sikernek számít.
A Vigilia kiadó is jelentkezett egy kötettel. J. Ratzinger Bevezetés a keresztény hit világába c. művét vehetjük kézbe tőlük. Hogy itt valóban a „pápai publikációk” kategóriájáról van szó, mutatja a borító is: XVI. Benedek neve kiemelten szerepel, J. Ratzingeré csak ennek árnyékában. Ez elgondolkodtató azért, mert a német eredeti a teológus neve alatt jelent meg.
A mű ismerős lehet a magyar olvasó előtt, hiszen az 1968-as első, majd 1969-es második német kiadás magyar fordítása már 1976-ban megjelent Tamás Pál tollából, az Opus Mystici Corporis kiadónál. Számos németországi újranyomás és immár a negyedik német kiadás után, illetve a második magyar fordítást kezünkben tartva két fő kérdést tehet föl a recenzens: Miért e (magyar viszonyok között meglepőnek is nevezhető) érdeklődés a mű iránt? És: Mivel gyarapodott az eredeti, első verzió, amely az akkor még Tübingenben tanító J. Ratzinger professzornak az Apostoli Hitvallásról egyetemisták számára tartott előadásait tartalmazza? Az első kérdésre már fentebb megadtuk a választ.
A második sokkal érdekfeszítőbb. Ha összehasonlítjuk a tartalomjegyzéket, azt látjuk, hogy 1968-tól 2005-ig nem történt változás a mű szerkezetében. Valójában a legnagyobb újdonság – miként a Vigilia-kiadás is elárulja – az új Előszó (9–25), amelyet még 2000-ben írt J. Ratzinger bíboros. Napjaink aggasztó jelenségeit felsorolva a Szerző erre a következtetésre jut: „Ebben a kilátástalan helyzetben nem kellene-e a kereszténységnek teljes erejével arra törekednie, hogy újból megtalálja hangját, hogy az új évezredet “bevezesse” az evangéliumi üzenetbe, hogy azt mint jövő felé vezető útmutatást érthetővé tegye?” (10).
Milyen hát ez a hiteles hang? A szerző szól a Zsinat utáni erjedésről, a felszabadítás teológiájáról s még pár jelentős irányzatról, ezek negatív hozadékairól, de megemlíti a vallás újrafelfedezését is (ifjúsági világtalálkozók, a spiritualitás keresése, kétes értékű misztika). Ebben a közegben radikálisan megváltozik Krisztus szerepe (a dogmák elvetése, a kizárólagosság és egyetemesség kizárása), valamint az Istenről alkotott fogalmunk is (a személyes Istenbe vetett hit elgyengül, személytelen keleti misztikák tűnnek fel). Ezen kettős kihívás kereszttűzében a krisztológiai pozíció megerősítése révén tudunk helytállni. „Szilárdan meg vagyok győződve, hogy bátran vállalkozni kell a krisztológia megújítására, hogy Krisztust úgy tudja bemutatni, ahogy a négy evangélium feszültségekkel terhes egysége tanúskodik róla” (24). Valójában ezzel mintha a Jézus-mű megszületését vetítené előre már 2000-ben J. Ratzinger bíboros. A kérdésre, hogy a már magyarul is olvasható kötet mennyiben felel meg a fenti mondatban megfogalmazott elvárásnak, nem térünk ki – ez egy másik recenzió feladata lenne.
A kérdés csak az, hogy a nagy ívű vállalkozás – ’68, ’89 és 2000 után a felmerült új kérdésekre válaszként felragyogtatni a kereszténység hiteles hangját – teljesül-e a jelen művel (vagyis: nem fogalmaz-e meg az új Előszó egy olyan feladatot, amelynek a szöveg maga nem tud eleget tenni)? A szerző igen határozott és magabiztos: „Ha a “Bevezetés a keresztény hit világába” című könyvem ma újra írnám, akkor az elmúlt harminc év minden tapasztalatát be kellene építenem a szövegbe, így a különböző vallásokkal kapcsolatos problémakört is jobban kellene részleteznem. Úgy vélem azonban, hogy az alapvető irányban nem tévedtem, amikor az istenkérdést és a Krisztussal kapcsolatos kérdést helyeztem a középpontba, amely aztán egy “narratív krisztológiába” torkollik, és kijelöli a hit helyét az egyházban. Azt gondolom, hogy az alapvető tájékozódási irány helyes. Ezért vállalkozom arra, hogy ezt a könyvet még egyszer az olvasók kezébe adjam” (25).
Egyszóval: az Olvasó ne várjon új, vagy legalábbis a negyven esztendő (és micsoda negyven esztendő Európában és a világban!) fényében, történéseinek, kérdéseinek tükrében újrafogalmazott szöveget. Olvasva a könyvet újdonság erejével csak a magyar újrafordítás hathat. A régi verzió (Tamás Pál) veretesebb, ám sokszor szolgaibban követi az eredeti németet, az új (Dévény István) gördülékeny, jóval magyarosabb (ebből kifolyólag olvashatóbb is), ám stiláris-szókincsi gazdagsága elmarad az 1976-os kiadástól.
A ratzingeri alapszöveg hiányosságai így azonban 1968 óta változatlanul fennállnak: a klasszikus és totális krisztocentrizmus, valamint a filozófiai megalapozottságú istenfogalom erősségei mellett ma jobban, mint egykor, szembetűnik a szentlelkes hangsúly (önálló fejezetet, de még alfejezetet sem kap a Szentlélek, csupán a Hitvallás teljes harmadik főrészének egysége nyer bemutatást, kiemelve az egyházat és a test feltámadását), az ökumenikus szemléletmód és – az Előszóban megfogalmazottakkal ellentétben – korunk valóságára való érzékenység és nyitottság hiánya.
Összegezve: amit 1968-ban egy pályája csúcsa felé haladó ifjú teológus írt, ma egy pályáját tulajdonképpen lezárt teológus adja újból közre. A szöveg nem változott. Ettől a változatlanságtól azonban minden megváltozott. Teljesül-e így az eredeti, 1968-as Előszó szándéka: [A könyv] „Segítséget akar nyújtani ahhoz, hogy a mai korban élők a hitben az emberi megvalósulás igazi erejét lássák, hitüket újra megértsék, és ne úgy magyarázzák, hogy az egész üres fecsegéssé váljék, amely nagy gonddal rejtegeti, mennyire semmitmondó”?
Találó a borítón látható kép: régi kő templom kő keresztje, amelyet megharapdált a fagy, az eső és a szél, de rendületlenül áll még akkor is, amikor végül belepi a zuzmó.
Vigilia Kiadó, Budapest, 2007.
DR. TÖRÖK CSABA