Megjelent az Egyházfórum 2005/5. számában
Metz ebben a könyvében azokat az írásait gyűjtötte össze kronológiai sorrendben, melyek egy új politikai teológia szükségességével és az azt meghatározó kérdések kifejtésével foglalkoznak. A kötetben korai és újabb írásokat olvashatunk, melyek kronológiai jellegüknél fogva tükrözik „a fogalom belső történetét, folytonos átalakulását” is. Az 1967 és 1997 közötti időszakból származó írásokban újra és újra visszatérő témákkal találkozunk más szempontból, más oldalról megközelítve, különböző irodalmi műfajok által feldolgozva. Olyan ez, mint amikor egy középpont köré különböző sugarú köröket rajzolunk, ahol a legkisebb kör is része még a legnagyobb sugarúnak. Így a korai írások fejtegetései és az adott problémák megvitatása által nyert tapasztalatok, meglátások visszatérnek a későbbi, már sokkal szisztematikusabban felépített írásokban. Ezek azok a ’90-es években született tanulmányok, melyek már egy kiforrott rendszer körvonalait rajzolják meg. Nem véletlen tehát, hogy könyve előszavában maga Metz is ezeknek az írásoknak az olvasását ajánlja először (8-12§). Minden írásnak van azonban egy közös jellemzője: a kritika. Mégpedig az egyház társadalomban betöltött szerepének kritikája, és az ezt alátámasztó ideológia, vagyis teológia, kritikája, amely egyben az új politikai teológia megszületésének alapját, okát is képezi.
A könyvben több helyen is találkozunk az új politikai teológia definíciójával. Az alábbi definíció a fent említett kritikai jelleget kívánja hangsúlyozni: „Ez az új politikai teológia egyfelől kritikai ellensúlyt képez a magánszférának a teológián és az egyházon belül megfigyelhető előtérbe kerülésével szemben (a keresztény hitet és a bibliai üzenet egyoldalúan és szűkös keretek között felfogó transzcendentális, perszonalista és egzisztenciális megközelítések; a vallás mint magánügy; az egyház mint a polgári társadalom egyik szolgáltatóvállalata), s ekképpen a középponti hittartalmak lényegileg nyilvános és társadalomkritikai jellegét kívánja hangsúlyozni” (154). Az a definíció pedig, mely szerint az új politikai teológia a ”kereszténység üzenetét nagymértékben a történelem figyelembevételével és a jelenkori társadalom feltételeire tekintettel igyekszik megfogalmazni” (154), az új politikai teológia azon törekvését jelzi, hogy egyben a fundamentális teológia szerepkörét is betöltse, vagyis Istenről beszéljen az adott korban.
Ezen utóbbi megközelítés Metz új politikai teológiájának egyik lényegi kérdését, jobban mondva feladatát fogalmazta meg, mégpedig azt, hogy a teológiának el kell szakadnia a társadalmi és politikai vétlenségtől. Ez az igény a teológiának a felvilágosodással folytatott és máig nem rendezett vitájából táplálkozik. Ennek eredménye a hit gyakorlatban történő megélése, vagyis a hívő egzisztencia megújulása kellene, hogy legyen. Metz meglátása szerint ugyanis a kereszténység válsága nem hittartalmainak válságában, hanem a szubjektum által megélt gyakorlat válságában keresendő. A teológiának el kell szakadnia az időtől független absztrakt igazság- és észfogalomtól, mely az újskolasztikus teológizálás velejárója. A teológiának gyakorlativá kell válnia.
Az új politikai teológia másik meghatározó témája a társadalmi vétlenségtől való megszabadulás feladata, mely Auschwitz „élményéből” táplálkozik. Auschwitzot „a szubjektumtól és a konkrét szituációtól független, a Másik szerencsétlenségével és szenvedésével” szemben érzéketlen keresztény gyakorlat tette lehetővé. Ennek megoldásaképpen Metz teológiájának középpontjába állítja a Másik, az idegen szenvedésére való emlékezést, a memoria passionis-t. Teszi ezt a másokért szenvedő Jézus példája jogán. Az Egyház feladatát pedig a szenvedők tekintélyének reprezentálásában látja. Ennek feledésbe merülésével kapcsolja össze az egyház, mint intézmény, jelenkori kudarcát, mivel „az Istenre való dogmatikai emlékezését túlságosan elkülönítette az emberek szenvedésére való emlékezéstől” (178). A Másik, az idegen szenvedésére való emlékezés egyetemes érvényét hangsúlyozza azáltal, hogy rámutat: mekkora jelentősége lenne e magatartásnak a jelenkor politikai vitáiban, mint pl. Írország és Nagy Britannia között, a volt Jugoszláv tagállamok között, az izraeli és palesztin vitában.
Az új politikai teológia harmadik sarkalatos feladata az eurocentrizmustól való elszakadás. Ennek szükségességét a harmadik világ egyházában nyert pasztorális tapasztalatok és az ebből fakadó teológiai kihívás teszi szükségessé. A megaláztatás, a kizsákmányolás és a rasszizmus szükségessé teszi, „hogy az Istenről való beszédet az ellenállás és a változtatás kategóriájával is megfogalmazzuk”. Ennek gyümölcse a felszabadítás teológiája, amit a hagyományos egyházi gyakorlat követői idegenkedve néznek, sőt néha ellenségeskedés kíséri. Összefoglalásképpen elmondhatjuk, hogy az új politikai teológiát társadalomkritika jellemzi, valamint a szubjektum, a gyakorlat és az alteritás elsődlegességét hangsúlyozza.
Metz új politikai teológiájának jelentősége egyház és társadalomkritikájában rejlik. Sajnálatos azonban, hogy mint minden teológia, ez is elméleti és elvont. Furcsa paradoxon, hogy Metz teológiáját is az az absztrakt nyelv jellemzi, amit éppen kifogásol. Ő is fogja marad a teológia hermeneutikus hagyományainak. Ezt bizonyítja az is, hogy szükségességét érzi teológiája ontológiai és metafizikai megalapozásának, valamint a metafizikai és filozófiai szóhasználatnak a tudományosság kritériumának teljesítése érdekében. Így hát könyve a szó hagyományos értelmében teológia. Ezért olvasása a filozófián és teológián felnevelkedett szakembereknek javasolt, akik értik a terminológiákat. Azok közül is azoknak, akik Metzhez hasonlóan kritikusan gondolkodnak egyházról és társadalomról egyaránt. S azoknak, akik hiszik, hogy az egyháznak társadalmi küldetése van, amit újra fel kellene fedeznie, s melynek segítségével újra kellene definiálnia önmagát, hogy a mindig új és új történelmi és társadalmi változások között is teljesíteni tudja feladatát, az „Istenről szóló beszédet”.
(Coram Deo), L’Harmattan, Budapest, 2004.
Komáromi Marianna