A „Bizánci Birodalom” kifejezés akár jelképe is lehetne annak a sértettségnek, amelyet a keleti kereszténység hívei érezhetnek a Nyugattal szemben. Bizánci Birodalom nevű állam ugyanis sohasem létezett. A Római Birodalom fővárosa 330-ban Konstantinápoly lett, és az is maradt egészen 1453-ig, amikor a törökök elfoglalták a várost, és megszüntették az országot, amelynek neve mindvégig latinul Imperium Romanum, ógörögül Βασιλεία Ῥωμαίων volt, lakói rómaiaknak vallották magukat, és országukat a köznyelvben a Romania szóval nevezték meg. A birodalom rómaiságának megkérdőjelezése (amely az európai történelemírás egyik legnagyobb hazugsága) azt a célt szolgálta, hogy a római pápa által kinevezett, úgynevezett német-római császárok legyenek az Imperator Romanorum jogos utódai. Ezt szolgálta a 800 körül hamisított constantinusi adománylevél, a Donatio Constantini is, amely szerint Nagy Konstantin császár a pápaságnak ajándékozta volna Rómát, Itáliát és az összes tartományt. Így a pápa nevezhette meg a római császárt, mert a nyugati felfogás szerint a keleten székelő császár nem védte meg Rómát és a Nyugatot, vagyis ott „megüresedett” a császári trón. Ettől függetlenül a hivatalosan „Új Rómának” nevezett Konstantinápolyban ezeregyszáz éven át –a nyugati keresztesek mintegy ötvenéves, véres közjátékát leszámítva – folyamatosan uralkodtak a római császárok.
[…A]z újkor legsikeresebb világhódítói a nyugati kereszténységet valló nemzetek voltak. Akik a 20. századig a katolikus, illetve protestáns vallást erőltették a függetlenségüktől, anyagi javaiktól megfosztott gyarmatosított, gyámság alá helyezett népekre, míg azóta és egyre inkább a vallástól való megszabadulás lehetőségét hirdetik. Ezért érzi sok keleti keresztény és még több muszlim a liberális demokrácia világrendjét, a családi és társadalmi szerepek megváltozását, a globalizációt és legújabban a „woke” kultúrát támadásnak a nemzeti hagyományaik és a saját, a Nyugat által „leértékelt” vallásukkal szemben.
[…]
Megérteni nem annyi, mint felmenteni. Ha a keleti ortodox egyházak kritikátlanul támogatják az orosz, szerb (vagy éppen az ukrán) nacionalizmust, ha az államhatalom kiszolgálóivá válnak, akkor ezt joggal ítéljük el. De értsünk meg két igazságot! Egyrészt a Nyugat által hosszabb távon politikailag, gazdaságilag és civilizációs szinten visszaszorított nemzetek és egyházak önvédelmi reflexei is megjelennek a magatartásukban. Másrészt a legutóbbi időkig a nyugati egyházak is lelkesen azonosultak sokféle állami agresszióval, embertelenséggel. Keleti testvéreink politikai kilengéseit jogunk van megítélni, de azon is elgondolkodhatunk, hogy liturgiájuk, spirituális légkörük, hagyományaik miért bizonyultak híveket magtartóbbnak az egyre „logikusabb” nyugat-európai kereszténységnél.
Hegyi Gyula
(A teljes cikk az Egyházfórum 2022/4. számában olvasható.)